Majtényi György – Mikó Zsuzsanna – Szabó Csaba

Koncepciós perek Magyarországon 1945 után

Történelmi előzmények

Politikai szándék szerint, hatalmi érdekből lefolytatott pereket már az ókorból is ismerünk. A vádlottakat eleve bűnösnek tekintő, az eljárást előre megtervező politikai, gazdasági leszámolásokban úgy építették fel a pert, hogy a kitalált vádak alapján elmarasztaló ítélet születhessen.

A Szókratész ellen megfogalmazott vádakat, úgy mint a görög istenek tagadása, és a görög fiatalság megrontása, a filozófus maga is megcáfolta, mégis halálra ítélték Kr. e. 399-ben. Asia provincia korábbi helytartója, L. Valerius Flaccus ellen Kr. e. 59-ben Rómában emeltek vádat zsarolás miatt. Jóllehet a vád egyáltalán nem volt alaptalan, de a vádló Laelius, és különösképpen a neves védő, Cicero személye eleve nyilvánvalóvá tette, hogy szokványos politikai jellegű küzdelemről volt szó. Laelius az államvezetéssel elégedetlen Pompeius köréhez tartozott, a vádlott pedig négy évvel korábban praetorként a szenátus érdekeit képviselő Ciceróval együtt sikeresen számolta fel az arisztokrata Catilina összeesküvését.

Az Újszövetségből ismerjük Jézus perét, amely a farizeusok politikai szándéka szerint konstruált eljárás volt. A középkoron is végigvonulnak az ismeretlen eretnekek, boszorkányok, varázslók elleni perek ezrei, de ismerünk neves személyiségek elleni ügyeket is. Jeanne d’Arc, Szent Johanna, másként az orléansi szűz koncepciós perét neves francia történészek, Georges és Andrée Duby dolgozták fel hitelesen. A sort Husz Jánoson és Prágai Jeromoson, Morus Szent Tamáson és Giordano Brunon keresztül sokáig lehetne folytatni. Akárcsak az újkorban, a francia forradalom utáni perekkel, vagy Magyarországon a Martinovics Ignác és társai elleni perrel, de olyan eljárásokkal is, mint a nagy vihart kavart Alfred Dreyfus ügy vagy idehaza a tiszaeszlári per.

A 20. században új dimenziót nyert a koncepciós per fogalma. A nemzetiszocialista és a szovjet-bolsevik, kommunista totalitárius diktatúrák valószínűleg mind az eljárások számában, mind pedig a politikai és a társadalmi ellenfeleik (vélt és valós) tömegeivel való leszámolás módszereiben felülmúlták a korábbi korokat és politikai rendszereket.

A magyarországi koncepciós perek

A magyarországi létezett szocializmus idején nagy jelentőséggel bírtak a politikai szándék szerint rendezett és levezényelt bírósági eljárások. Ezek kiemelten fontosak ma a múlt megismerése szempontjából a perek és a elítéltek magas száma, valamint a társadalom átalakulására, a társadalom egészére gyakorolt hatásuk miatt is. A koncepciós eljárások nem új, speciális modellként jelentkeztek a magyarországi büntetőeljárásokon belül, hanem a büntetőeljárások szinte minden területén felbukkantak a II. világháborút követő három évtizedben, az 1945 és az 1970-es évek közötti időszakban.

A szakirodalom általában két kifejezést használ a politikai célból indított bírósági eljárásokkal kapcsolatban: a koncepciós pert és a kirakatpert. Az előbbi mindenképpen tágabb fogalom, amely tartalmazza az utóbbit is. A koncepciós per, ügy, eljárás minden olyan esetre használható kifejezés, amelynek során főként az önkényuralmi rendszerek (ritkábban demokráciák is) eszközként használják fel a jog- és igazságszolgáltatást, sőt a rendőrséget is, a jogérvényesítés keretei látszatának megtartásával, hogy leszámoljanak politikai ellenfeleikkel. A törvénysértő eljárás során általában előre kigondolt hamis vádak, bizonyítékok, kikényszerített vallomások alapján hoznak előre előkészített ítéletet. A koncepciós pereken belül megkülönböztetjük a konstruált pereket, amikor a vád eleve hamis bizonyítékokon alapul, és a tendenciózus pereket, amikor jogszabály- vagy törvénysértést bizonyítanak, de éppen a jogszabály vagy a törvény szövegének kiforgatásával, félreértelmezésével.

A kirakatperek a koncepciós ügyek speciális esetei, amikor a politikai szándék kiterjed arra is, hogy az eliminálandó ellenséget és rajta akár egész társadalmi csoportokat a nagy nyilvánosság előtt megbélyegezzenek. A Minisztertanács által 1989-ben létrehozott történész bizottság a következőképpen tipizálta a koncepciós pereket:

1. az erkölcsileg, jogelméletileg kifogásolható jogszabályok alapján lefolytatott eljárások

2. erkölcsileg és jogilag helytelen szakmai-politikai irányítás hatására elbírált ügyek

3. hatályos büntető anyagi vagy eljárásjogi szabályok megsértésével elbírált ügyek, melyekben

a) kitalált tényállásokat koholt bizonyítékokkal támasztottak alá

b) valós tényekből hamis következtetésekre jutottak

c) valós tények alapján megfelelő következtetésre jutottak, azonban kegyetlen, embertelen büntetéseket szabtak ki.

Magyarországon 1989–1990-ben nem hirdettek ki rendkívüli állapotot. A magyar politikai életben, a rendszerváltáshoz vezető törvénykezés, alkotmányos átalakulás mindvégig a jogállamiság jegyében történt. Az államszocialista rendszerben a demokratikus ellenzék stratégiájának az volt az alapja, hogy megpróbálta kikényszeríteni azt, hogy a hatalmon lévők betartsák a hatályos jogszabályokat, emellett célul tűzték ki a jogrendszer nyugati mintára való átformálását, demokratizálását. Az 1989–1990-es politikai változás békés átmenet volt. A demokrácia kiépítésében aktív szerepet játszó politikusok ragaszkodtak a jogrendszer kontinuitásához. Annak érdekében, hogy elhatárolódjék a rendszer bűneitől, a kormányzat 1989-ben úgynevezett megbékélési törvényt alkotott. November 1-jén kihirdették az 1956-os forradalommal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló törvényt, amely „az 1956. október 23. és 1963. április 4. között, a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmények, illetve az ezekkel együtt elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak” miatti elítélések semmisségét mondta ki. 1990. március 31-én elfogadták az újabb, úgynevezett semmiségi törvényt, amely az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések, majd 1992. március 9-én a harmadik semmisségi törvényt, amely az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt született ítéleteket semmisítette meg. Az 1990-es évek elején törvényjavaslatot is benyújtottak a régi rendszer idején elkövetett bűnök megtorlásáról, de a javaslatot nem hagyta jóvá a parlament. Az akkori pártok részéről, akárcsak a közvéleményben általában, eltérő álláspontok fogalmazódtak meg arról, hogy a bűnösök felelősségrevonására van-e jogállami lehetőség, és ha igen, akkor ez hogyan történjék meg. Kornai János 2007-es tanulmányában megvizsgálta azt a kérdést, hogy az igazságtétel, a felelősségrevonás szükséges feltétele-e egyáltalán a rendszerváltásnak. Álláspontja szerint az igazságtétel morális kérdésének megoldása nem szükséges feltétele annak, hogy befejezettnek nyilvánítsuk a rendszerváltozást.

Az igazságtétel elmaradása, részleges megoldása ugyanakkor máig hatóan feszíti a magyar társadalmat. Időről időre felmerül a közvélemény és olykor a politika részéről is, hogy sor kerülhet-e a bűnösök megbüntetésére. A bűnösök jogi úton történő felelősségrevonására csak elszigetelt esetekben – itt elsősorban a nemzetközi jogi fórumokat megjárt sortűz perekre utalhatunk – történt kísérlet. A felelősség elméleti szintű kimondására egyes felülvizsgálati eljárások során került sor, mint például 1990-ben a Pócspetri-perben, Asztalos János és társai ügyében. A Fővárosi Bíróság tanácsa a büntető eljárásjogban szokatlan módon az 1948-ban eljáró hivatalos személyek tevékenységét is minősítette. Az ítélet indoklása kimondta, hogy az 1978. évi V. törvénycikk, azaz a büntető törvénykönyv értelmében hivatali visszaélés vétségét valósította meg Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Rajk László belügyminiszter, Ries István igazságügy-miniszter és Tímár István, az ÁVO helyettes vezetője azzal, hogy tudatosan és előre kitervelten ártatlan emberek ellen indíttattak büntető eljárást azzal a céllal, hogy – a hatalom megszerzése érdekében – saját pártjuknak előnyt, a katolikus egyháznak és a vádlottnak jogtalan sérelmet okozzanak. A hivatali visszaélés súlyosabban minősülő esetét, bűntettet állapított meg Péter Gábor, Décsi Gyula és a rögtönítélő bíróság tanácsának elnöke és tagjai esetében. A bíróság álláspontja szerint közokirat-hamisítás bűntettét követte el Olti Vilmos azzal, hogy mint közhivatalnok a bírósági tárgyalásról készült jegyzőkönyvbe fontos tényt hamisan vezetett be, illetve a jegyzőkönyv tartalmát meghamisította. A bűncselekményeket azonban nem állapíthatta meg jogerősen a Fővárosi Bíróság, amiben nem a bizonyítottság hiánya akadályozta meg, hanem egyrészt az elkövetők halála és az elévülés, „másrészt pedig az a körülmény, hogy nevezettek felelősségrevonására – ezen ügy kapcsán – politikai és történelmi okokból nem kerülhetett sor.”

Az igazságtétel másik fontos összetevője 1989–1990 óta az az erkölcstől és jogtól sem függetleníthető kérdés, hogy az új politikai berendezkedésnek valamit tennie kellett a jogtalanul elítéltek erkölcsi, jogi és pénzbeli rehabilitálásának ügyében. A Minisztertanács 1989. február 22-én hozott határozatot a koncepciós elemeket tartalmazó büntető ügyek felülvizsgálatáról. Az első felülvizsgálat szimbolikus jelentőségű volt, és a jogi rehabilitálások kezdetét jelentette. A legfőbb ügyész törvényességi óvása alapján a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án kimondta, hogy a Nagy Imre és társai ügyében 1958-ban született ítélet törvénysértő és ezért hatályon kívül helyezi. A Nagy Imre és társai ügyében hozott határozat nyomán elindultak az egyedi felülvizsgálati eljárások, amelyeket sok esetben a legfőbb ügyész törvényességi óvás keretében indított meg, más esetekben az érintettek beadványa alapján kezdődhetett meg az eljárás.

A népbíróságok

A koncepciós eljárások története kapcsán meg kell vizsgálni az igazságszolgáltatás szervezetrendszerét, mivel ez biztosította a politikai vezetés számára, hogy látszólag törvényesen, jogszerű eljárás keretében szülessenek meg az ítéletek.

Magyarországot az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszünet kötelezte a háborús bűnösök letartóztatására, a felettük való ítélkezésre és arra, hogy az érintett kormányoknak kiszolgáltassa őket. Már 1945. január 25-én megszületett a népbíráskodásról szóló első rendelet, a 81/1945. M. E. számú, ezt módosította és kiegészítette az 1440/1945. M. E. számú rendelet, majd az 1945. évi VII. törvénycikk emelte törvényerőre a népbíráskodás tárgyában hozott rendeleteket. Ries István igazságügy-miniszter így határozta meg a népbíróságokkal szembeni elvárásokat: „...a népbíráskodás célja, hogy a nép a vele szemben elkövetett háborús és népellenes bűncselekményekért minél gyorsabban és minél teljesebb elégtételt nyerjen. A nemzet pere megrontóival szemben.” […] „...ezeknek az ügyeknek az elbírálása nem jogi, hanem elsősorban politikai kérdés, tehát az ítélkezésre nem a rendes bíróságok alkalmasak, hanem a vádlottaknak olyan bíróság elé kell kerülniük, amely a demokratikus Magyarország felfogását képviseli, annak felépítését meggyőződéssel akarja szolgálni.”

A Budapesti Népbíróság kizárólagos illetékességgel rendelkezett a háborús főbűnösök pereiben. Már a Budapesti Népbíróság működésének kezdetén sürgető igényként jelentkezett, hogy minél látványosabb ügyekben és minél gyorsabban hozzanak ítéleteket. Major Ákos volt hadbíró százados, a Budapesti Népbíróság vezetője, és egyben az I. számú tanácsvezető bírája egy 1945. március 13-i levelében így fogalmazott: „A bíróságnak nagy vadakat produkálni módjában nem áll, de alighanem a rendőrségnek sem, mert oda is csak jelentéktelen feljelentéssel érkeznek, amikkel el vannak halmozva. A nagy fasiszták vagy orosz hadifogságban vannak, vagy az orosz politikai hatóságok szedték össze őket, tehát lehet-e a népbíróságot kérdőre, vagy felelősségre vonni azért, hogy nem tud vezető személyek felett ítélkezni.”

A háborús bűnösök elleni népbírósági eljárásokat, ítéleteket a szövetséges hatalmak is figyelemmel kísérték. A magyar igazságügy-miniszter 1945. október 17-én Nürnbergbe küldött táviratban értesítette Robert Jackson amerikai főbírót arról, hogy a háborús főbűnösök tárgyalását Bárdossy László perével kezdik, az eljárás előreláthatóan hat hétig tart majd.

A háborús bűnösök kiadatását követően a magyar igazságügyi vezetés minden eszközzel arra próbálta szorítani a népügyészségi apparátust, hogy az ügyeket soron kívüli eljárásban intézze el. A népfőügyész 1946. február 9-én utasította a budapesti népügyészség vezetőjét, hogy a szövetségesek által kiadott 280 háborús bűnös ügyében 1946. február 28-ig készítse el az összes vádiratot. Az idő szűkös volta miatt engedélyezte, hogy a vádiratok csak a legfontosabb vádpontokra terjedjenek ki.

A felelősségre vonás kapcsán kérdésként fogalmazódott meg, hogy elítélhetők-e a népbírósági jog alapján a magyar politikai felső vezetés tagjai és a parlamenti képviselők, illetve a felsőházi tagok. A leggyakrabban hangoztatott érv ez ellen az volt, hogy a miniszterek és a miniszterelnökök csak az 1848. évi III. törvénycikk alapján vonhatók felelősségre, vagyis csak a képviselőháznak, illetve a felsőháznak tartoznak elszámolással. A népbírósági jogalkotás és a bírói joggyakorlat azonban ezt a szempontot teljesen figyelmen kívül hagyta, és a népbírósági jog alapján történt meg Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme és az 1945 előtti magyar kormány számos tagjának felelősségre vonása. A háborús bűnösökkel szembeni eljárás lehetőségét az teremtette meg, hogy a népbírósági rendelet a magyar jogban elsőként megalkotta a háborús és népellenes bűnös fogalmát, amely büntetőjogi kategóriák erős politikai tartalmat kaptak.

Különösen súlyos intézkedés volt, hogy a bíróság fiatalkorúak ügyében is eljárhatott, akikre nézve ugyanolyan büntetési tételeket állapíthatott meg, mint a felnőttekre. A rendelet 1440/1945. számú módosítása alapján a 16. életévét betöltött fiatalkorúra akár halálbüntetést is kiszabhatott.

Külön kérdést jelentett az egyházi személyek felelősségre vonása, akikkel szemben vádpont volt az is, hogy gyülekezet előtt elmondott beszédeikben a háborúba való belépésre és a háborúban való fokozottabb részvételre buzdítottak. Az ellenük indított eljárások főleg vidéken voltak gyakoriak; a népbírósági ítéletek sok esetben háborús uszításnak minősítették a háború alatti prédikációkat. A Magyarországi Evangélikus Egyház egyetemes felügyelője már 1945 nyarán levéllel fordult az igazságügy-miniszterhez, amelyben azt kérte, hogy ezekben az esetekben különleges szempontokat is vegyen figyelembe a jogalkalmazó. Az egyház álláspontja szerint az egyházi személyek háború folyamán tett kijelentéseinek elbírálásánál nem lehet elvonatkoztatni az adott körülményektől és az aktuális helyzettől. Az egyház álláspontja szerint mindvégig a nemzetet szolgálta, ezért sem lehet háborús uszításnak minősíteni azt, hogy a szószékről a becsületes kötelességteljesítésre buzdította a híveit.

A Szovjetuniót elítélő vélemények nagyon súlyos elbírálás alá estek a népbírósági eljárás során, ezért Kapy Béla evangélikus püspöki elnök az ezzel kapcsolatos egyházi álláspontot is próbálta megmagyarázni: „Kijelentjük azonban, hogy az orosz viszonyokat illetőleg egész nemzetünk tájékozatlan volt. Az első világháborút követő kommunizmusról szóló ellenőrizhetetlen adatok éltek benne. Az orosz elzárkózás nem tette lehetővé a való helyzet és a későbbi kibontakozás megismerését.”

A katolikus egyház nevében Mindszenty József hercegprímás intézett levelet Tildy Zoltán miniszterelnökhöz, amelyben nemcsak az egyháziak elleni eljárást sérelmezte, hanem általánosabb jellegű lelkiismereti és jogi aggályokat is megfogalmazott a népbírósági eljárások kapcsán. Az esztergomi érsek levele azon kevés megnyilatkozások közé tartozik a korszakban, amelyek a megbocsátás és a felejtés hangján szóltak, és nem a minden áron való megtorlást követelték. Kíméletlen őszinteséggel mondta ki, hogy a népbírósági rendeletben foglaltak szöges ellentétben állnak minden klasszikus jogelvvel, nem alkalmasak az igazság érvényre juttatására, és az elsietett megszövegezés miatt nélkülöznek minden jogi alaposságot és megfontolást. A visszaható hatály tarthatatlansága kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy ezen elv alapján a jövőben majd a népbírákat is felelősségre vonhatjuk az általuk meghozott halálos ítéletek miatt. A nemzeti egység és béke megteremtése érdekében egyetlen megoldást látott: „...keresni és megtalálni a kiengesztelődés, a megbocsátás és kegyelmezés útjait és éppen azért súlyosan kell nehezményeznem olyan, bár törvényes rendelkezést, ami a mostani ezrek és ezrek ellen folyó büntetőeljárás mellett felújítani engedik a már rég elfeledett és elévült bűncselekményeket. Vajon minek szaporítani a szenvedéseket, amelyeknek mértéke máris szinte megmérhetetlen és elviselhetetlen?”

Mindszenty József levelében bírálta azt is, hogy a hosszú idő alatt kiépült magyar bírósági rendszer helyett egy laikus bírákból álló testület hoz ítéleteket, amit a közvélemény is egyre fásultabban és egyben egyre nyugtalanabbul fogad. Justizmord-nak tartotta, hogy sok esetben az ítéletek ellen nincs helye fellebbezésnek, és mindez olyan nyomozás után történik, ahol a gyanúsítottakat jogtalanul tartóztatták le, és velük szemben kínvallatást alkalmaztak.

A háborús bűnösök elleni pereket nem soroljuk a koncepciós perek közé, mégis fontos helyet töltenek be az 1945 utáni bírósági és joggyakorlatban. Ezek az eljárások mintegy megalapozták, előkészítették a későbbi politikai szándék szerint konstruált pereket. A háborús bűnösök elleni eljárásokban formálódott az az ügyvédi, bírói kar, amelyik a későbbi koncepciós perek főszereplőjévé vált, és részben ugyanekkor alakultak ki a következő évtizedek politikai pereire is jellemző módszerek.

A népbíróságok létrehozása mellett a koncepciós eljárásokban nagyon fontos szerep hárult a rendőrségre és a pereket előkészítő államvédelmi szervekre. Az államrendőrség megszervezéséről az 1690/1945. M.E. kormányrendelet intézkedett 1945. május 10-én. Ennek feladatkörébe tartozott a közbiztonság fenntartása mellett a rendőri büntetőbíráskodás, a hatáskörébe utalt közigazgatási ügyek intézése, valamint az államrendészet, vagy más néven a politikai rendészet. Már a kormányrendelet hivatalos kihirdetése előtt, az Ideiglenes Nemzeti Kormány debreceni működése idején megszerveződött az államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya (PRO) az Andrássy út 60. számú épületben Tömpe András vezetésével. A Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát Péter Gábor irányította. A két szervezet kompetenciaharcából a Péter Gábor vezette osztály került ki győztesen. A budapesti politikai rendőrséget az 533.900/1946. BM. számú rendelet önállósította a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya néven 1946 októberében.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyezte 1945 tavaszán a Honvédelmi Minisztériumon belül a Katonapolitikai Osztály felállítását. Ennek vezetője Pálffy György vezérkari százados lett. Legfontosabb feladata az ÁVO-hoz hasonlóan a hírszerzés és elhárítás lett. A Katpol nyomozói vezették általában a háborús bűnösök kihallgatásait, fogalmazták meg a vádiratokat. Ők „derítették fel” többek között a kisgazdapárton belüli köztársaság-ellenes összeesküvést is. A Rajk-per előkészítésében szintén fontos szerepet játszott a Katpol.

A „hóhértörvény”

A fiatal Magyar Köztársaság parlamentje fogadta el az 1946. évi VII. törvényt (1946. március 12.) a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről, amely szigorúan büntette a köztársaság-ellenes szervezkedést és propagandát. A Sulyok Dezső által találóan „hóhértörvény”-nek nevezett 1946. évi VII. törvénycikk bevezetője a törvény szükségességét így indokolta: „...biztosítsa a demokratikus szemléletből folyó politikai szabadságjogokat, a jogegyenlőséget, a közélet bírálatának lehetőségét és a szólásszabadságot, de ugyanakkor hathatós védelemben részesítse a demokratikus magyar köztársaságot.” A jogszabály megalkotását a parlamenti pártok általában szükségesnek látták. A Kisgazdapárt e törvény révén a kommunista hatalomátvételt kívánta megakadályozni; úgy vélték, hogy ennek révén a jövőben jogilag korlátozni lehet az egyre elszaporodó törvénytelen rendőri letartóztatásokat és internálásokat. A baloldali pártok pedig úgy látták, hogy a jobboldal egyre inkább erősödik, egyre nagyobb a tömegbázisa, és az ellenük való fellépésre kívánták felhasználni az új törvényt. A jogszabály megalkotásakor tehát még nem lehetett előre látni, hogy melyik oldal tudja majd a saját céljai érdekében, a másik fél kiiktatására a leghatékonyabban alkalmazni a törvényt. A Szociáldemokrata Párt irányításával készült el a végleges szöveg; mivel a hatályos jogszabályok alapján az igazságszolgáltatás irányítása 1947-ig a párt hatáskörébe tartozott. Végül azonban a Kommunista Párt a teljes jogszolgáltatást a saját közvetlen felügyelete alá vonta, és saját belső ellenzéke, valamint a többi párt vezető személyiségeinek kiiktatására használta fel a törvényt.

A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényt először a Magyar Testvéri Közösség elleni per során alkalmazták. A hét egymással összefüggő perben több mint 250 személyt ítéltek el. A dokumentumok tanúsága szerint a Magyar Kommunista Pártnak már az első pillanattól fogva kidolgozott terve volt a per lefolytatására. A Politikai Bizottság 1946. december 30-án tartott ülésén foglalkoztak először azzal a kérdéssel, hogy miként hozzák a nyilvánosság tudomására a letartóztatásokat. A későbbiekben újabb részletes forgatókönyvet készítettek az ügy kezeléséről, amely még a legapróbb részletekre is kiterjedt. A per előkészítésével Farkas Mihályt, Rajk Lászlót és Révai Józsefet bízták meg, akiknek gondoskodniuk kellett arról, hogy a per hallgatósága megfelelő összetételű legyen, beszélniük kellett a tárgyalást vezető bíróval és az ügyésszel, illetve a kommunisták akaratának megfelelően ítélkező népbírákat kellett kiválasztaniuk. A Budapesti Népbíróság Különtanácsa elsőként Donáth György és társai perében hozott ítéletet, amelyet később a Népbíróságok Országos Tanácsa tárgyalt másodfokon. Ezen a szinten azonban már a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet képviselője, Beljanov tábornok is beavatkozott az ügybe. A népbíráskodás történetében korábban az volt a jellemző, hogy az Országos Tanács sok esetben jóval enyhébb ítéletet hozott, mint az első fokon eljárt népbíróság. Ennek elkerülése érdekében Beljanov magához hívatta a NOT elnökét, Major Ákost, akit távollétében helyettese, Sarlós Márton képviselt, és utasította, hogy a már meghozott három halálos ítéletet másodfokon hagyják jóvá, a többi büntetést pedig súlyosbítsák. A Magyar Közösség ellen lefolytatott eljárás tekinthető Magyarországon az első jelentősebb koncepciós pernek, amelynek fő célja a Független Kisgazdapárt kiiktatása volt a magyar politikai életből.

A hóhértörvény alapján aztán sorra következtek a kirakatperek: a szabotázsperek – a világhírű geológus Papp Simon és társai ellen indított MAORT-per, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozók elleni ún. FM-per, a Standard-per; az egyházak, különösképp a római katolikus egyház elleni perek – Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, majd Grősz József kalocsai érsek és sok száz más, katolikusok elleni per; a szociáldemokraták elleni perek; a kommunisták saját elvtársaik ellen folytatott perei – a „Rajk László és társai”, a „Kádár János és társai” ellen indított per és a sor még hosszan folytatható lenne.

Az 1948-as évtől folyamatosan megszüntették a népbíróságokat, a 3800/1948-as igazságügy-miniszteri rendelettel felszámolták a balassagyarmati, az egri, a székesfehérvári, a szolnoki, a kalocsai, a nyíregyházai, a sátoraljaújhelyi, a soproni, a veszprémi, a zalaegerszegi, a nagykanizsai, a szekszárdi, a bajai és a gyulai népbíróságokat, valamint a melléjük rendelt népügyészségeket. A legtovább fennálló Budapesti Népbíróság 1950. január 1-jén fejezte be működését. A bíróság még el nem intézett ügyeit átiktatták a Budapesti Büntetőtörvényszékhez.

Az igazságügyi szervezetekre vonatkozó jogszabály 1951. január 1-jétől a megyei bíróság hatáskörébe utalta a háborús és népellenes bűncselekmények elbírálását, a 73/1950. számú minisztertanácsi rendelet értelmében pedig a Népbíróságok Országos Tanácsa is befejezte a működését.

A Budapesti Népbíróság története a számok tükrében azt mutatja, hogy nagyon széles körre terjedt ki a felelősségrevonás. Összesen 24835 személy került bíróság elé és 11884 elmarasztaló, 5669 felmentő ítélet született, a fennmaradó 5787 per egyéb határozattal zárult. A Budapesti Népbíróság 384 halálos ítéletet hozott és 160 esetben végre is hajtották az ítéletet. A bíróság főként szabadságvesztés-büntetéseket szabott ki: 141 esetben életfogytig tartó, 343 esetben 10-től 15 évig, 874 esetben 5-től 10 évig, 4538 esetben 1-től 5 évig terjedő, 4082 esetben 1 év alatti börtönbüntetést. Súlyos szankciónak számított a kényszermunka kimondása. 248 személy esetében hozott életfogytig tartó, 441 személynél 10-től 15 évig, 348 személynél 5-től 10 évig, 341 személynél 3-tól 5 évig terjedő, 128 személy esetén pedig 3 év alatti kényszermunka büntetést a bíróság.

A szabotázsperek

A magyar mezőgazdaság kollektivizálásával összefüggésben rendezték meg 1948. szeptember 14. és október 30. között a Földművelési Minisztérium dolgozói elleni, úgynevezett FM szabotázspert. A koncepciót nem az ÁVH, hanem a Gazdasági Rendészeti Ügyosztály készítette el. Összesen 84 személy szerepelt a vádlottak között és 35 tanút idézett be a bíróság.

Az 1948-as MAORT-per a külföldi tulajdonú ipari vállalatok államosításának eszköze volt. Az ipart, a kereskedelmet és a szolgáltatást érintő államosítások során kisajátított vállalatokért a rendeletek kártalanítást ígértek, amelyet azonban, hasonlóan az 1945. évi földtörvényben fogalt ígéretekhez, sohasem fizettek ki. A külföldi tulajdonú vállalatok vezetői ellen ezért a magyar állam szabotázs és kémkedés címén koncepciós eljárásokat indított.

1950 márciusában ugyan megszüntették a népbíróságokat, mint különbírósági rendszert, de a számos kulákellenes per mellett nem maradtak el a látványos, nagy perek az iparban és a mezőgazdaságban sem. A Nitrokémia- és a Ferrotechnika ellenes pereket továbbiak követték. Halálra ítélték, és 1950 februárjában kivégezték Roediger-Schluga Miklóst, a Magyar-Szovjet Hajózási Rt. korábbi igazgatóját, Varga László volt MÁV-elnököt, Lux Ernő volt MÁV-igazgatót és Magasházy Ödönt, a csepeli Weiss Manfréd Művek korábbi főmérnökét.

A MAORT-per

A MAORT-per lényegében ürügyet szolgáltatott az Egyesült Államok legnagyobb olajipari cégének a Standard Oil magyarországi leányvállalatának a MAORT-nak az államosításához.

A magyar állam fellépése minden jogalapot nélkülözött, ugyanis a részvények 96 százaléka amerikai kézben volt, ráadásul a koncessziós szerződést is betartotta a vállalat, mivel a kitermelt kőolaj tizenöt százaléka a magyar állam tulajdonába került. Mindennek ellenére az ÁVO 1948. augusztus 13-án őrizetbe vette a világhírű geológust, az MTA tagját, a nyugdíjas Papp Simont. A vád szerint Papp Simon rossz helyeken végeztetett mélyfúrásokat, a dokumentációkat meghamisította, a termelést visszafogta, amivel szándékosan kárt okozott a népgazdaságnak, és ezzel „szabotázst” követett el. A letartóztatott amerikai vezetőket, akik beismerő vallomást tettek, a határra kísérték és kiutasították az országból. Ők később Bécsben közjegyzők előtt eskü alatt vallották, hogy kényszer hatására tették vallomásaikat, amelyeket vissza is vontak. Az USA hivatalos jegyzékben tiltakozott a letartóztatások és a per ellen. A budapesti népbíróság különtanácsa „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló bűncselekmény” miatt Papp Simont halálra, társait 4 és 15 év közötti fegyházra ítélte. 1949-ben Papp Simon büntetését kegyelemből életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatták, kizárták az MTA tagjai közül, és családját kitelepítették.

A Standard-per

A Standard Villamossági Rt az International Telephone & Telegraph (ITT) és az International Standard Electric Corporation (ISEC) amerikai trösztök tulajdonában lévő magyar híradástechnikai cég volt, amely az Antwerpenben működő anyavállalat magyarországi leányvállalataként rádióvevőket és telefonközpontokat gyártott. 1949 novemberében kémkedés vádjával letartóztatták Edgar Sanders brit állampolgárt, a Standard pénzügyi ellenőrét, majd az amerikai Robert Vogelert, és a magyar Geiger Imrét, a Standard mérnök-vezérigazgatóját, Radó Zoltánt, a Nehézipari Minisztérium főosztályvezetőjét, Kozma László mérnököt és több más személyt. Radó Zoltán, a terület minisztériumi felügyelője, Kozma László pedig nemzetközi szaktekintély volt. A perben a vádpontok között szerepelt a „gazdasági terv megvalósítását veszélyeztető bűntett”, vagyis a szabotázs. Az eljárás koncepcióját Radványi Dezső ÁVH nyomozó dolgozta ki, és Olti Vilmos hozta meg az ítéletet a perben. A fővádlottakat, Geiger Imrét és Radó Zoltánt kivégezték (1950. május 10.), a perben érintett külföldi állampolgárokat 15-15 éves börtönbüntetéssel sújtották Az angol-magyar és az amerikai-magyar kapcsolatok erősen megromlottak a per hatására. Az Egyesült Államok bezáratta a New York-i és a clevelandi magyar konzulátusokat, Magyarország pedig diplomatákat utasított ki, és megvonta a budapesti British Council működési engedélyét. A Standard Villamossági Rt-t államosították, és a korábban kivégzett görög kommunistáról nevezték el: Beloiannisz Híradástechnikai Gyár néven működött tovább.

Az egyházak elleni perek

Az egyházakkal szembeni koncepciós eljárások közül Magyarországon számarányuk és jelentőségük miatt is kiemelkednek a katolikusok elleni perek. Nem lehet megfeledkezni ugyanakkor a más egyházak ellen indított eljárásokról sem. Az evangélikus egyházban például Túróczy Zoltán püspököt a Nyíregyházi Népbíróság már 1945. június 25-én 10 évi fegyházbüntetésre ítélte „háborús bűntettek miatt”, de 1946. március 1-jével szabadlábra helyezték. Ordass Lajos evangélikus püspököt 1948 szeptemberében tartóztatták le, és két évi fegyházra ítélték.

Az utóbbi évek kutatásai alapján megállapítható, hogy Magyarországon 1946 és 1972 között hozzávetőleg 1500-2000 katolikust ítéltek el a hite miatt a mintegy 200-250 ellenük indított perben. Ez évente átlagosan 60-80 főt jelentett, ami látszólag nem sok a koncepciós perben elítéltek számához képest. Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy az alatt a 26 év alatt, amíg katolikusok politikai okból bíróság elé kerülhettek, nem egyenletesen oszlott meg az ellenük indított koncepciós perek száma. 1946 és 1948/49 között, talán ha fél tucat per zajlott, köztük a Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros és társai elleni per. Ugyanakkor 1949 és 1956 között legkevesebb meghétszereződött a katolikusok elleni perek száma. A forradalom és szabadságharc leverését követően, az 1956-os eseményekben való részvétel miatti megtorlásként mintegy fél tucat pert folytattak a katolikusok ellen. Az újabb jelentős perhullám az 1960-as években indult, amikor is 1961 és 1972 között legalább harminc perben ítéltek el katolikusokat Magyarországon.

A Pócspetri-per

Olyan, egyértelműen politikai szándékot tükröző pereket, amelyek a katolikus hit megvallói ellen irányultak, a hatalom 1948-tól kezdődően indított. Az egyházellenesség mellett az aktuális belpolitika is erősen meghatározta e perek célpontját. Ebben az időben, 1948 nyarán, a magyar társadalom telítve volt feszültséggel a felekezeti iskolák államosítása miatt. Kommunista agitátorok, szakszervezeti szónokok és népi kollégisták az egyik oldalon, az Actio Catholica és a Vallásos Szülők Országos Szövetsége a másik oldalon. Ebben a konfliktusokkal teli helyzetben következett be a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Pócspetriben az a véletlen tragédia, amely lehetőséget kínált az állam számára, hogy erőszakos eszközök alkalmazásával rendezze a felekezeti iskolák kérdését is.

Pócspetriben 1948. június 3-án az esti litánia után a hívek a templomból a községházához vonultak, ahol a képviselő-testület éppen a helyi katolikus iskola államosításáról tárgyalt. A tömeget két rendőr megpróbálta visszatartani, és a szóváltásban, dulakodásban az egyik rendőrt saját fegyvere halálra sebezte. A falut a rendőrség három teljes napig elzárta a külvilágtól, amíg „a nyomozás” tartott. Június 6-án Kádár János belügyminiszter nyilatkozatot adott ki, amelyben a falu jegyzőjét gyilkossággal, a falu plébánosát pedig felbujtással vádolta. A Budapesti Büntetőtörvényszék mint rögtönítélő bíróság mindkettőjüket első fokon halálra ítélte, de Tildy Zoltán köztársasági elnök Asztalos János plébános büntetését életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Királyfalvi Kremper Miklós jegyzőt kivégezték. A faluból több embert hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A Fővárosi Bíróság 1990-ben valamennyi elítéltet rehabilitálta.

A Mindszenty-per

Az 1948-as év végén a kommunista vezetők elérkezettnek látták az időt Mindszenty József letartóztatására. A politikai rendőrség Décsi Gyula alezredes vezette különítménye 1948. december 26-án tartóztatta le az érseket az esztergomi prímási palotában, majd harminckilenc napon keresztül tartották fogva az Andrássy út 60-ban. Kádár János akkori belügyminiszter „meglepő gyorsasággal”, már december 29-én nyilvánosságra hozta a Mindszenty elleni rendőri vizsgálat eredményét, a későbbi per vádpontjait. Ezek teljesen egybecsengtek a Rákosi Mátyás által 1948. november 27-én, az MDP Központi Vezetősége előtt megfogalmazott irányelvekkel. Az esztergomi érseket köztársaság-ellenes összeesküvéssel, kémkedéssel, valutaüzérkedéssel és Magyarországon a királyság visszaállítására irányuló szervezkedéssel vádolták.

A pert nagy sietséggel megrendezték, és mindössze hat napig tartott (1949. február 3-a és 8-a között). Az érsek letartóztatása és a vádirat kihirdetése között csak rövid idő telt el; a per – szovjet mintára – hasonló gyorsasággal zajlott.

A Grősz-per

A Mindszenty-per az egyházak elleni fellépésben az új hatalom számára még csak a kezdet, az áttörés volt. Alapos előkészítés után, 1951. május 18-án 20 órakor az ÁVH Vajda Tibor őrnagy vezetésével Kalocsán, az érseki palotában letartóztatta Grősz József kalocsai érseket, a magyar katolikus egyház vezetőjét. Hamar összeállt a koncepció is, eszerint Mindszenty József esztergomi érsek, mivel számított letartóztatására, még 1948 őszén tájékoztatta arról a kalocsai érseket, hogy az egyházon belül rendszerellenes összeesküvést készítenek elő. Grőszre, mint rangban őt követő főpapra, bízta a szervezkedés vezetését. Az anyagi támogatást – a perirat szerint – a Vatikán mellett a különböző nyugati országok katolikus egyházai, szerzetesrendjei biztosították számukra. A rendszer megváltozását az USA fegyveres beavatkozásától várták, akár egy újabb világháború árán is. A koncepció fő elemei mellett csak mintegy ráadásként fogalmazódott meg a kémtevékenység, a szovjet katonák meggyilkolásának, vagy a feketézés és valutázás vádja. A főperben az ítéletet 1951. június 28-án hirdették ki. Grősz József elsőrendű vádlottat 15 év börtönre, öt további vádlottat 8 és 14 év közötti börtönbüntetésre ítéltek, két vádlott ügyét más bíróságokhoz tették át.

A tárgyalás helyszíne akárcsak két éve, a Mindszenty József esztergomi érsek elleni per alkalmával, a Markó utca 27. számú épületében a II. emeleti esküdtszéki terem volt. A két monstre pert azonban nemcsak a helyszín, a tanácsvezető bíró és az államügyész személyének azonossága kapcsolta össze, hanem a Grősz József elleni eljárás lényegében a folytatása, egyúttal lezárása volt a Mindszenty-ügynek.

A formai hasonlóságokon túlmenően tartalmi azonosságot is mutatnak a vádpontok a két esetben. A Mindszenty-per hét vádlottját négy vádpontban javasolta elmarasztalni Alapy Gyula államügyész (köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, hűtlenség, valuta-bűntett és üzérkedés), ugyanakkor a Grősz-perben szereplő kilenc vádlottal szemben 11 vádpontot hozott fel az államügyész (a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés – a szervezkedés vezetésének bűntette, illetve a szervezkedés támogatása, vagy abban aktív részvétel –, valuta-bűntett, külföldre szöktetés, népellenes bűntett – bűnpártolással és folytatólagosan is elkövetve –, kémkedés, árdrágító üzérkedés, fegyverrejtegetés, közokirat-hamisítás, gyilkosság, többrendbeli gyilkosságra felbujtás, a népek háború utáni békés együttélésének megbontására irányuló bűntette). A Grősz-per esetében az ÁVH nyomozói lényegesen szövevényesebb ügyet „tártak fel”, mint a Mindszenty-perben. Amíg 1949-ben Mindszenty Józsefet személyében tették felelőssé helytelennek ítélt politikai szándékaiért, addig 1951-ben Grősz Józsefen keresztül a katolikus papság reakciósnak tekintett részét ítélték el. A Grősz-perben bővült azoknak a köre is, akiket az üggyel kompromittálni akartak. Mindkét esetben ellenségnek az Amerikai Egyesült Államok mellett a Vatikánt, a katolikus egyházat és az egykori tőkés, gyáros rétegek képviselőit mutatták (Esterházy Pál, illetve Friedrich István és Payr Hugó), a Grősz-perben azonban új elem volt, hogy ellenségként jelent meg a szerzetesség is(Endrédy Vendel zirci főapát, valamint Csellár István, Vezér Ferenc és pálos társaik).

A Grősz-ügyben nemcsak a vádpontok száma nőtt, de azok súlya is. Várható volt a jóval szigorúbb ítélet. A Mindszenty perben két életfogytiglant és 49 évnyi összbüntetést, a Grősz-perben három halálos ítélet mellett összesen 70 év börtönt szabtak ki a bíróságok.

A katolikusok elleni eljárásokkal párhuzamosan zajlottak más koncepciós perek is. A Mindszenty József és társai elleni pert követően még javában zajlottak a mellékperek, amikor sor került Rajk László és társai perére. Grősz József őrizetbe vételével csaknem egybeesett Kádár János és Kállai Gyula letartóztatása. A Grősz-ügy mellékpereivel egy időben zajlott a Kádár-per. Ismét katolikusokat tartóztatott le az államvédelem, és ellenük újabb perekre került sor. A katolikusok elleni eljárások intenzitásában a Sztálin halálát követő hazai 1953-as politikai átrendeződés, és Nagy Imre miniszterelnöksége sem hozott jelentős változást.

A hadsereg „megtisztítása”, a tábornokok pere

A tisztogatási hullám 1949-ben elérte a hadsereget is; ennek eszköze volt a Pálffy György és társai ellen indított koncepciós per. Pálffy György kezdetben a kommunista vezetés emberének, bizalmasának számított a tisztek között. 1947-ben altábornaggyá léptették elő, és Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő és Rajk László mellett tagja lett – december 11-én – a hadsereg fejlesztésére, valójában pártirányítására létrehozott bizottságnak is. 1948 februárjában még részt vett a magyar-szovjet barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés-tárgyaláson Moszkvában. Bekerült a hadsereg átszervezésére – 1948. április 22-én – létrehozott új Katonai Bizottságba. Tavasszal már honvédelmi miniszter-helyettes, a honvédség felügyelője, a két munkáspárt egyesülését követően tagja az MDP Központi Vezetőségének. 1949 márciusában a pártvezetés átszervezte a hadsereg irányítását, létrehozták a Honvéd Vezérkart, valamint a főcsoport- és csoportfőnökségeket. Az irányítást valójában az MDP Államvédelmi Bizottságának Katonai Albizottsága látta el. Pálffy György továbbra is tagja maradt a legszűkebb vezetésnek; Farkas Mihály lett ugyanis az elnök, de titkárként mellette továbbra is Pálffy felügyelhette a tisztikart.

Később a koncepciós perekre jellemző összeesküvés-elmélet jegyében a Rajk-per körüli nyomozásokat éppen Farkas Mihály honvédelmi miniszter javaslatára terjesztették ki Pálffy Györgyre és több más katonai vezetőre is. Az MDP vezetői ezt annak ellenére tették, hogy tisztában voltak azzal: a tábornok a szovjet hírszerzésnek is dolgozott. 1949. július 5-én a családi nyaralás alatt, a balatonlellei kertmoziban vették őrizetbe. A per során Pálffy György az ellene felhozott koncepciós vádakat elismerte és részletes beismerő vallomást tett. Perét elkülönítve, katonai bíróságon tárgyalták. Nem lehet tudni pontosan, hogy a katonatisztet kihallgatói hogyan, milyen módszerek alkalmazásával törték meg. Pálffy Györgyöt és vádlott-társai közül Korondi Bélát, Horváth Ottót és Németh Dezsőt a dr. Jávor Iván vezette katonai bíróság kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet 1949. október 24-én, a Margit körúti katonai börtön udvarán hajtották végre. A kivégzést Révay Kálmán vezérőrnagynak, Pálffy György egykori barátjának huszáregyenruhában, katonai díszegység élén kellett levezényelnie Farkas Mihály és Gerő Ernő jelenlétében. Nem sokkal később Révayt is elérte a tisztogatási hullám. Pálffy Györgyöt 1955-ben részlegesen rehabilitálták, hamvait exhumálták, és 1956. október 6-án újratemették.

Nagyszabású koncepciós eljárást indítottak az 1950. május 20-án letartóztatott Sólyom László tábornok, vezérkari főnök és társai ellen is. A koncepciós eljárás során, amelyet tábornokok perének is neveznek, hatvanhat embert vettek őrizetbe és ítéltek el. A honvédség főtisztjeit hivatalosan kémkedéssel vádolták, ám valójában megbízhatatlannak számítottak, mivel tisztként szolgáltak már a Horthy-hadseregben is. Sólyom Lászlót azzal vádolták, hogy kémkedett Jugoszlávia, valamint Franciaország részére; a vád szerint a jugoszláv hírszerzés Pálffy György révén szervezte be. A kémkedés, valamint „a demokratikus államrend megdöntésére” szőtt állítólagos összeesküvés vádját a perben csak a korábbi koncepciós perekben elítéltek, illetve a vádlottak egymás ellen – kényszer hatása alatt – tett terhelő vallomásával „bizonyították”. A tábornokok elleni koncepciós perben a bíróság tizenkét halálos ítéletet hozott (amelyből hetet hajtottak végre, másodfokon a bíróság öt ítéletet életfogytig tartó börtönre változtatott), hat vádlottat tíz, tizenöt évi, illetve életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. Sólyom Lászlót, Illy Gusztávot, Beleznay Istvánt, Porffy Györgyöt, Révay Kálmánt, Merényi Gusztávot augusztus 19-én végezték ki. A halálos ítéletet a Margit körúti Katonai Törvényszék és Börtön udvarán hajtották végre.

Az eljárással egy időben pártszempontok alapján felülvizsgálták és leváltották a teljes tisztikart; 1950. első félévében kétszázötvenhat, második félévében több mint ezer katonatisztet távolítottak el a Magyar Honvédség állományából. Az 1954. szeptember 16-17-én megtartott felülvizsgálati tárgyaláson a Katonai Felsőbíróság Sólyom Lászlót és társait „a demokratikus államrend” megdöntésére irányuló szervezkedés büntette alól felmentette. A tárgyaláson a bíróság, mivel a vádlottakat 1950-ben kivégezték, büntethetőséget megszüntető ok címén a bűnvádi eljárást a további vádpontokban is megszüntette ellenük.

A sztálini terror már korábban megmutatta, hogy hiába is álltak át a cári tisztek a Vörös Hadsereg oldalára, a mindent átható bizalmatlanság légkörében a hatalom nem kegyelmezett nekik. Ez akár figyelmeztetésként is szolgálhatott volna a Horthy-hadseregből a néphadseregben továbbszolgáló főtiszteknek, akik továbbra is végezhették hivatásukat, igaz, már egy új rendszer szolgálatában. Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy ezek a perek és kivégzések mindent egybevetve, legalább olyan tragikus eseményei a magyar honvédség történetének, mint a lengyelek számára a Katiny-i (orosz: Катынь ['katɨnʲ], lengyel: Katyń) mészárlás, vagy mintegy száz évvel a magyar tisztikar rákosista megtisztítását megelőzően, az 1849. október 6. utáni Habsburg önkényuralmi bosszú; a legfelkészültebb tisztek likvidálása mindig a hadsereg lefejezését jelentette.

Az Államvédelmi Hatóság „megtisztítása”

Az 1950. évi tisztogatás elérte az Államvédelmi Hatóságot is. Szeptember 23-án letartóztatták Szücs Ernőt, Péter Gábor helyettesét. November 21-én öccsével együtt halálra verték őket egykori nyomozótársaik. Péter Gábort 1952-ben váltották le tisztségeiből, kizárták a pártból is, majd 1953. január 3-án este Rákosi Mátyás villájában tartóztatták le. Feleségét, a Rákosi titkárnőjeként dolgozó Simon Jolánt ugyancsak őrizetbe vették.

Péter Gábort 1954-ben a Katonai Felsőbíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa azonban 1957-ben 4 évre szállította le a büntetést, majd 1959 januárjában egyéni kegyelemmel szabadult. A Péter Gábor letartóztatását követő napokban az ÁVH több meghatározó alakja is rács mögé került. Akadt olyan nyomozó is, aki ismerve a munkaadói által alkalmazott módszereket, a börtön helyett a halált választotta, és családtagjait is magával vitte a halálba. Juhász László ezredes, az ÁVH vizsgálati osztályának vezetőjéért 1953. január 10-én jöttek egykori beosztottai, hogy letartóztassák: az ezredes a szemük láttára lett öngyilkos, de előtte agyonlőtte az édesanyját is.

A kisgazdák elleni perek

A 29 évesen kivégzett Csornoky Viktor tragédiája nemcsak a kommunista párt uralmát veszélyeztető kisgazdapárttal szembeni leszámolást szolgálta, de az ügy végigvitelével Rákosi Mátyás elérte, hogy a számára nem megfelelő köztársasági elnöktől is megszabadult. A politikai befolyást jól jelképezték Rákosi szavai, mely szerint Csornoky Viktor volt az, aki „kinyitotta a reakció visszatérése előtt a kisgazda hátsó ajtót”.

A politikai ellenfélként kezelt Kisgazdapárt teljes megsemmisítésére az ún. Magyar Közösség elleni koncepciós per szolgált. A Magyar Közösség, teljes nevén Magyar Testvéri Közösség a szabadkőműves szervezet mintájára működő titkos hazafias társaság volt, amelyet a 20. század első felében hozták létre.

A Közösség „leleplezése” ürügyként szolgált Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkárának és Nagy Ferenc miniszterelnöknek a közéletből való eltávolítására. Kovács Bélát 1947. február 25-én az NKVD a mentelmi joga ellenére letartóztatta, a Szovjetunióba hurcolta, és kínzással terhelő vallomás tételére kényszerítette. A szovjet beavatkozást az tette szükségessé, hogy a hatályos magyar jogszabályok alapján Rákosiéknak nem volt lehetőségük egy koncepciós per keretében példát statuálni a népszerű politikussal szemben. Nagy Ferenc miniszterelnökkel szemben is a jogon kívüli utat választották. Az éppen külföldi szabadságát töltő miniszterelnöknek megüzenték, hogy nem lenne célszerű hazatérnie, mert ebben az esetben nemcsak vele, de családjával szemben is büntető eljárás indulna. A kommunisták biztosra mentek. Még meg sem érkezett a hivatalos lemondó levél, már megalakították a nekik tetsző új kormányt. Hasonló sorsra jutott Saláta Kálmán is, neki is menekülnie kellett a várható letartóztatás elől. A kutatások szerint a Magyar Közösséghez kötődő pereknek 260 vádlottja volt, első fokon három, másodfokon egy vádlottat ítéltek halálra. Az egymáshoz lazán kötődő perekben több százan szenvedtek börtönbüntetést.

A szociáldemokraták elleni perek

Az ÁVH egyik kiemelt akciója az egykori szociáldemokraták ellen zajlott. Velük jól lehetett bizonyítani, hogy az ellenség a kommunistákkal 1948-ban szövetségre lépő munkáspártba, a szociáldemokrata pártba is eredményesen beszivárgott, és még az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja vezetését is megmérgezte. A párt vezetőinek „ébersége” azonban leleplezte a belső ellenséget. 1950-ben a pártvezetés felső és középső szintjeiről eltávolították az egykori szociáldemokratákat – közülük több százat letartóztattak. Április 24-én Szakasits Árpád államfő lemondott, majd letartóztatták. Május elején helyette Rónai Sándort választották az Elnöki Tanács elnökévé. Júliusban folytatódott a szociáldemokrata politikusok letartóztatása. Július 7-én Marosán Györgyöt és Ries István igazságügy-minisztert tartóztatták le, majd a hónap során Schiffer Pált, Valentiny Ágostont és Kéthly Annát is. Kiterjedt szociáldemokrata-ellenes akció zajlott. Augusztus 16-án Rákosi Mátyás az MDP KV ülésén a belpolitikai helyzetet elemezve bejelentette, hogy eljárások indultak volt szociáldemokraták ellen. Szeptember 15-én Ries István az ÁVH verései következtében meghalt a váci börtönkórházban. November 20-án Marosán Györgyöt halálra ítélték (1951-ben életfogytiglani börtönre enyhítették büntetését), november 24-én Szakasits Árpád életfogytiglani börtönt kapott.

A kommunisták elleni perek

A Rajk László és társai elleni perekben Rákosiék előszeretettel játszották ki a Nyugatos kártyát, amikor is fokozódó bizalmatlansággal, majd élesen megfogalmazott vádakkal illették a két világháború között Nyugat-Európában élő elvtársaikat. Rövid időn belül sorra kerültek azonban a hazai kommunisták is. Kádár János belügyminiszter 1950. június 23-án lemondott tisztségéről, utóda Zöld Sándor lett. Ez az aktus készítette elő az 1951-ben sorra kerülő újabb pereket. Azok a pártvezetők következtek, akik a hazai földalatti kommunista mozgalomból kerültek az MDP vezetésébe (Kádár János, Donáth Ferenc, Losonczy Géza). Ellenük leggyakrabban az volt a vád, hogy a Horthy-rendőrség besúgói voltak.

A Rajk-per

Rajk Lászlót 1949. május 30-án koholt vádak alapján (kémkedés az imperialistáknak, együttműködés a Horthy-korszak titkosrendőrségével) tartóztatták le. A koncepciós per valódi oka az volt, hogy Rákosi Mátyás vetélytársat látott Rajkban, illetve hogy kiéleződött a magyarországi kommunisták és a moszkoviták közti konfliktus. Rajk Lászlót először a Svábhegyre, egy Eötvös úti titkos államvédelmis villába szállították. Az első héten pszichikai ráhatással, valamint a „tanúkkal” való szembesítésekkel próbálták megtörni, ám a politikus az ártatlanságát hangoztatta, és kérte, hogy beszélhessen Rákosival. Június 7-én már két miniszter, Kádár János belügy- és Farkas Mihály honvédelmi miniszter hallgatta ki Rajkot, és igyekeztek rábírni a beismerő vallomásra. Rajk László ugyan önkritikát gyakorolt, azt vallotta, hogy miniszteri működése során követett el hibákat, de a kémkedés vádját nem volt hajlandó elismerni. Farkas Mihály utasítására az újabb eredménytelen kihallgatást követően kínozták meg először, azonban Rajk László a bántalmazások ellenére, továbbra is minden vádat tagadott. Rákosi moszkvai útját követően kapcsolódtak be az ügybe a szovjet tanácsadók Belkin altábornagy vezetésével. Az ő befolyásukra a szovjet politikai érdekeknek megfelelően fogalmazták át a vádakat. Rajk Lászlót és társait már elsősorban az 1948-ban kiátkozott Tito-féle jugoszláv pártvezetéssel való kapcsolattartással vádolták.

A per vádiratát végül Rákosi Mátyás, az MDP főtitkára és állítólag Sztálin személyes jóváhagyásával készítették el. Rákosi Mátyás dolgozószobájában hangszóró segítségével kísérte nyomon a tárgyalás menetét, és telefonon keresztül Péter Gábor révén instruálta a bíróságot, a vádlottakat és a védőket is. A bírósági tárgyalást rádión is közvetítették. A népbíróság szeptember 24-én népellenes bűntett és hűtlenség vádjával Rajk Lászlót és két társát halálra ítélte. Az ítéletek kihirdetését követően szakították meg a Szovjetunió és csatlósállamai a hivatalos kapcsolatokat is az „imperialista bérenc” Jugoszláviával. Október 15-én hajtották végre Rajk László halálos ítéletét. A terror mértékét és az elrettentő szándékot jellemzi, hogy Rajk Lászlóné 5 év börtönbüntetést kapott, gyermekük „Kovács István” néven nevelőintézetbe került. A Rajk-perrel vette kezdetét a pártvezetésen belüli tisztogatási hullám.

A Kádár-per

A Rákosi-rendszerben a pártvezetésen belül is végigsöpörtek a terror hullámai, még az ő körükben is állandósult a fenyegetettség érzése. Ennek emblematikus példája Zöld Sándor és családjának a tragédiája. 1951. április 19-én Rákosi Mátyás magához hívatta Zöld Sándor belügyminisztert, majd a Politikai Bizottság ülésén bejelentette, hogy a belügyminiszter leköszön posztjáról. Az államvédelmisek figyelték Zöld Sándort, aki Benczúr utcai lakásából kisétált a közeli Városligetbe, majd hajnalig beszélgetett feleségével. Másnap a Minisztertanács ülésén lemondott. Onnan hazament és agyonlőtte a feleségét, édesanyját, két gyermekét, és végül magával is végzett. Búcsúlevélnek ezt hagyta hátra: „Kedves Elvtársak! Tudom mi vár rám és családomra. Minek várjam meg, hogy hosszú tortúra után legyen ez a sorsom. Inkább így fejezem be családommal együtt. Nem így képzeltem el a kommunista párt vezetését, ez nem kritika, amibe[n] részesültem, hanem halálba…[A szöveg itt félbeszakad]” A villában talált holttesteket államvédelmisek perzsaszőnyegekbe csavarták, és a megyeri dombok közt temették el. A párttársak közül többen gondolták úgy – alaptalanul –, hogy államvédelmisek gyilkolták meg a Zöld családot.

Hegedüs András később egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a káderek számára három menekülési út kínálkozott: „A diliflepni. Az alkoholizmus. Az öngyilkosság.” Apró Antal Rajk László rehabilitálásának harmincadik évfordulóján a következőképpen emlékezett: „Régebben, kezdetben úgy volt, hogy mi eléggé ilyen baráti társaság voltunk, itthoniak, ez abban is megnyilvánult, hogy hol egyik családnál, hol másiknál jöttünk össze, nálam elég sűrűn voltak ilyen összejövetelek, hogy hát a harc közben, menet közben a napi politika kérdéseit megvitassuk, ki mit hallott, hogy vannak?, a család hogy van? És a Rajk ügy során mindez a sok éves és néha több évtizedes baráti kapcsolat megszakadt. A bizalmatlanság, a félelem légköre, ez uralkodott el. (…) Hol egyiket vitték el egyik nap, hol a másikat.”

A Rajk-per üzenete a pártvezetők számára az volt, hogy most már senki – még közülük – sem érezheti magát biztonságban. Kádár János belügyminiszter volt Rajk letartóztatásakor; és a vizsgálat során – a dokumentumok tanúsága szerint – mindvégig azt tette, amit Rákosi Mátyás elvárt tőle. Rajk László és a perben szintén halálra ítélt Szalai András Sztálint és Rákosit éltető utolsó szavai azonban megrendíthették. Kádár János később kérte, hogy mentsék fel a belügyminiszteri poszt alól, mivel érzékelte, hogy Rákosi nem bízik benne (talán nem akart Rajk sorsára sem jutni), de továbbra is tagja maradt a Politikai Bizottságnak.

A pártfőtitkár már 1950 augusztusában intette Kádárt, hogy tisztázza magát az ellene ekkor még csak informálisan megfogalmazott vádak alól, miszerint árulást követett el, amikor 1943-ban részt vett a kommunista párt feloszlatásában (a Kommunista Internacionálé feloszlatása után döntött a Kádár vezette illegális titkárság a párt feloszlatása mellett).

Rákosi Mátyás Zöld Sándor öngyilkosságát három nap múltán jelentette Moszkvának, és egyúttal arról is tájékoztatta Sztálint, hogy parancsot adott Kádár János és Kállai Gyula letartóztatására. Április 20-án Kádár Jánost miután otthonában ebédelt, és éppen a pártközpontba indult (volna), a villája előtt letartóztatták. Sorra megelevenedhettek előtte a Rajk-ügy általa igencsak jól ismert mozzanatai, hiszen először egy államvédelmis villába vitték, majd a Fő utcában hallgatta ki az államvédelem. Kádár János beismerte, hogy 1933-ban terhelő vallomást tett elvtársaira, és részt vett a Kommunista Párt önfeloszlatásában, ám tagadta, hogy erre utasítást kapott volna. (A legfontosabb számára az volt, hogy az árulás vádjával szemben megvédje magát.) Kézzel írt vallomásában végül azt is elismerte, hogy a tettével akaratlanul, ám mégis az ellenség tervét hajtotta végre. Kádár János július 9-i vallomásában, amelyet Rákosi ismertetett a Központi Vezetőség előtt, számos elvtársát felsorolta a felelősök között: Zöld Sándort, Apró Antalt, Földes Lászlót, Orbán Lászlót, Gács Lászlót. (Utóbbit feltehetően éppen Kádár vallomása nyomán tartóztatták le.) Kádár János végül aláírta az előre megírt jegyzőkönyveket. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a Conti utcai börtönben magánzárkába került. 1952 februárjában levelet fogalmazott a börtönből Rákosinak, amelyben megírta, hogy az áruló közöttük Péter Gábor lehetett. A levél Péter Gábor, majd Farkas Mihály, később feltehetően Rákosi Mátyás kezébe került.

A Politikai Bizottság 1954. március 24-én döntött az ellene indított koncepciós per, a Kádár-ügy felülvizsgálatáról. Később Kádár János szenvedéseinek története valóságos legendáriummá változott. A köztudatban kialakított Kádár képnek fontos eleme volt, hogy az első titkár sokat szenvedett, amikor az ötvenes években Rákosiék börtönbe zárták. A szenvedéseiről szőtt történetek talán amiatt is teremthettek a közvéleményben eleven képeket, hozzájárulva a mítoszgyártáshoz, mert ő maga nyilvánosan soha nem beszélt a történtekről. A kor propagandája mindent megtett annak érdekében, hogy az első titkárt és rendszerét ne azonosítsák a Rákosi-korszakkal, amelynek azonban sokáig ő is a tevékeny szereplője volt, és amellyel számos téren e látszat ellenére is szembeszökő volt a folytonosság.

Az 1956 utáni perek

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1956. évi 28. és 32. számú törvényerejű rendelettel (1956. december 11-én és 13-án hirdették ki) vezette be a statáriális bíráskodást. A rendelet alapján a katonai bíróságok járhattak el 1957. november 3-ig. Ha a bíróság kimondta a bűnösséget, kizárólag halálbüntetést szabhatott ki.

A katonai bíróságok működésének „eredményességét” jelzi, hogy a bíróságok 462 vádlottal szemben hoztak határozatot. Ennek során 273 ügyben tartottak tárgyalást és 369 személyt ítéltek el. Halálos ítélet született 70 esetben, a végrehajtott ítéletek száma 25 volt. Bűncselekmény hiányában 17 vádlottat felmentettek (3,68 %). Még ez sem volt azonban elegendő a megtorló hatalom számára. Így került sor az 1957. évi 4. számú törvényerejű rendelet megalkotására a gyorsított büntetőeljárásról, amely alapján 1957. január 15-től június 15-ig ítélkeztek a bíróságok.

Az igazságügyminiszteri beszámoló szerint a rendes polgári bírósági eljárás nem volt elég hatékony az „ellenforradalom” elleni harcban. Valószínűleg részben ennek hatására is, illetve talán a háborús bűnösök felelősségre vonásában bevált gyakorlat felidézése után a pártvezetés szintén arra az elhatározásra jutott, hogy új megoldást kell keresni az erélyesebb leszámolás érdekében.

A párt határozatának megfelelően a Népköztársaság Elnöki Tanácsa megalkotta az 1957. évi 25. számú törvényerejű rendeletet, amely alapján felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát. A tanács öt tagból (egy szakbíró és négy ülnök) állt. Eljárt minden olyan ügyben, amikor az ügyész a népbírósági tanács előtt emelt vádat. A tanács eljárhatott első fokon, fellebbezési fórumként és a törvényességi óvásokat is elbírálhatta. Első fokú eljárásában statáriális tanácsként járt el. Fellebbezés esetén nem kötötte a súlyosbítási tilalom, vagyis abban az esetben is hozhatott az első fokú ítéletnél súlyosabb ítéletet, ha a védő a vádlott javára fellebbezett. A törvényességi óvás lehetőséget biztosított arra, hogy bármely, jogerősen lezárt ügyben új ítéletet hozhasson. A népbírósági tanácsnak joga volt még perújítást is kezdeményezni.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1957. évi 34. számú törvényerejű rendelete hozta létre a megyei (fővárosi) népbírósági tanácsokat. A tanácsok 1957. június 15. és 1961. április 16. között ítélkeztek. Népbírósági tanács a Fővárosi Bíróságon, a Pest Megyei Bíróságon, a győri, a miskolci, a pécsi és a szegedi székhelyű megyei bíróságokon működött. A fővárosi és a megyei népbírósági tanács tanácsvezetőből és két népbíróból állt, közülük csak a tanácsvezető volt szakképzett bíró.

A népbíróság hatáskörét annyiban szinte korlátlanná tette a jogszabály, hogy kimondta: a terhelt valamennyi bűncselekményével kapcsolatban eljárhat a bíróság, tekintet nélkül arra, hogy a cselekményt a törvényerejű rendelet taxatíve felsorolja-e. Az illetékesség tekintetében is tág teret biztosított a rendelet alkalmazói számára, hiszen a jogszabály kimondta, az eljárásra az a megyei népbírósági tanács az illetékes, amelyiknél az ügyész az eljárás lefolytatását indítványozta. Ez a megoldás is mutatja, hogy a jogalkotó hasznosította a háború után működő népbíróságok gyakorlati tapasztalatait, mivel már akkor is lehetővé tették ezt az eljárást. Mindezt az tette szükségessé, hogy a bíróságok a helyi közösségek részéről a vádlottak iránt túl sok rokonszenv-megnyilvánulást tapasztalhattak.

A népbírósági tanácsok a gyorsított eljárás szabályai szerint jártak el. A népbírósági tanács által kiszabható büntetéseket a jogszabály igen szűkre szabta. A bíróság halálbüntetést, életfogytig tartó büntetést vagy öt évtől tizenöt évig terjedő börtönbüntetést szabhatott ki. További enyhítésnek helye nincs – mondta ki lakonikusan az 1957. évi 34. számú törvényerejű rendelet.

A népbírósági tanácsok 1958 áprilisára lezárták az eléjük utalt ügyeket, így az Igazságügyminisztérium már ekkor javaslatot tett a győri, a miskolci, a pécsi és a szegedi népbíróságok megszüntetésére. A Politikai Bizottság 1958. április 29-i ülésén hozzá is járult a megyékben működő népbírósági tanácsok megszüntetéséhez, azzal a kikötéssel, hogy ezt nem kell nyilvánosságra hozni.

Rendelkezésre állnak statisztikai adatok az 1956. november 4. és az 1957. november 1. közötti felelősségre vonás mértékéről. Ez alatt az időszak alatt 43113 személyt ítéltek el közvádas bűntettek miatt, közülük 9305 embert a népköztársaság elleni bűntettek miatt.

Az MSZMP PB 1957. decemberi határozata nyomán született meg az igazságügyminiszter, a belügyminiszter és a legfőbb ügyész 103/1958. számú közös utasítása büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről. Az utasítás a rendőri és nyomozó szervek feladatává tette, hogy az ellenforradalmi bűnügyek vizsgálatát 1958. február 28-ig fejezzék be, és az ügyeket gondosan dokumentálva adják át a vádhatóságnak. Az ügyészeknek a nyomozás befejezésétől számított 30 napon belül be kellett nyújtaniuk a vádiratot a bírósághoz. A bíróságok számára előírta, hogy az ellenforradalmi bűncselekménnyel terheltek ügyeit soron kívül tárgyalják, a politikai ügyekben pedig a nyilvánosság kizárásával járjanak el. Külön fejezet foglalkozott a „megtévedt” munkás és dolgozó paraszt származásúakkal szemben követendő eljárással, helytelennek minősítette az utasítás azt, hogy korábban őket is „tudatos” ellenforradalmárként üldözték és ítélték el. A helyes büntetőpolitika kialakítása érdekében az utasítás elrendelte, hogy a megyei (fővárosi) rendőr-főkapitányság vezetője és a megyei (fővárosi) ügyészség vezetője együttesen döntse el, hogy a kisebb jelentőségű ellenforradalmi cselekmények elkövetői bíróság elé kerüljenek-e. Ezeknek az ügyeknek az esetében lehetővé tette a büntetőeljárás megszüntetését is. Az előzetes letartóztatásból is szabadlábra kellett helyezni – bizonyos feltételek megléte esetén – a fenti kategóriába sorolható vádlottakat. A bírósági szakaszba került ügyeknél az utasítás előírta, hogy lehetőleg felfüggesztett börtönbüntetést, pénzfőbüntetést vagy javító-nevelő munkát szabjanak ki rájuk. Az „ellenforradalom alatt” „megtévedt, dolgozó osztályhelyzetű” vádlottak pereiben megtörténtek a felülvizsgálatok, több mint 900 személy ügyében megszüntették a büntető eljárást, illetve figyelmeztetés mellett szabadlábra helyezték őket.

Egy 1958. májusi PB beszámoló szerint eredményesen megvalósították az 1957. decemberi párthatározat szellemében a „zárt tárgyalás elvét”. A jelentés egyértelműen bizonyítja, hogy túlzó becslésnek bizonyult Biszku Béla korábbi jóslata az elítéltek 25–26000-es számáról, mivel a jelentés szerint 1958 áprilisában a börtönökben őrzött elítéltek összlétszáma 17995 fővolt, és közülük csak 6083 személyt tekintettek politikai elítéltnek.

A PB tagok ismét részletes statisztikai adatok segítségével tájékozódhattak a megtorlás számszerű „eredményeiről”, amelyeket az alábbiak közlünk:

A népköztársaság elleni bűntettek miatt első fokon elítéltek megoszlása az egyes bűntettek és a bírósági eljárások szerint

(1956. november 4.–1958. április 1.)

Az első fokon halálra ítéltek száma bíróságok szerinti megoszlásban

(1956. november 4.–1958. április 20.)

Bíróság	Elítéltek száma
Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa	4
Megyei bíróságok	97
Katonai bíróságok	107
Összesen	208

Jogerősen halálraítéltek és kivégzettek száma bíróságok szerinti megoszlásban

(1956. november 4.–1958. április 1.)

Első fokon eljárt bíróság	Elítéltek száma
Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa	4
Megyei bíróságok	77
Katonai bíróságok	100
Összesen	181

Koncepciós perek – megtorlóperek – bosszúperek

Az 1956 utáni perek lényegében a klasszikus „kevert” vagy „vegyített” perek közé tartoznak. Alapvetően nem változott meg a módszer. A hatalmát csakis külső segítséggel megtartani képes párt, akárcsak korábban – felhasználva a hozzá hűséges rendőrséget és igazságszolgáltatást –, a felszámoló, kiiktató, megtorló eljárásaiban továbbra is saját koncepciója szerint egyesítette a valóságot és a kitalációt, annak érdekében, hogy új valóságot teremtsen. 1956-ban a létező jogrend alapján számos „valós bűncselekmény” történt. Amíg az ötvenes években a kém-, szabotázs- és egyéb ügyeket erős fantáziával kellett megalkotani, addig 1956-ban valóban megtörténtek a kommunista állam létét fenyegető események (a szervezkedéstől az „uszításon”, a röplapterjesztésen keresztül a fegyveres ellenállásig). Mindezekért az új hatalom birtokosai, akik maguk is az ötvenes évek örökösei voltak, bosszút akartak állni. Ráadásul nem kívánták elszalasztani azt a kínálkozó lehetőséget sem, hogy az 1956 utáni megtorlás során felléphettek a számukra nemkívánatos társadalmi, csoportokkal szemben. Mivel azonban az 1956-os forradalom tömegeit a hatalommal elvben szövetséges munkások és mindenek előtt a csalódott fiatalok alkották, így velük szemben, valós szerepüket túlhangsúlyozva kívánt a hatalom példát statuálni az általa valóban ellenségnek tartott csoportok számára (egykori tulajdonosi rétegek, 1945–1948 előtti politikusok, papok stb.). Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy 1956 októberéig csak alig tizenegy év telt el a második világháború végétől, a kommunista totális diktatúra kiépülése és léte pedig mindössze nyolc évre tekintett vissza Magyarországon. Nagyon sokan gondolhatták úgy a magyar társadalomban 1956-ban, hogy lehetőség kínálkozhat a függetlenség visszaállítására, egy szabadabb ország megteremtésére. Ebből következett a forradalom és szabadságharc néhány napja során megfigyelhető jelentős és rendkívül színes párt-, mozgalom-, szervezet- és csoportosulás alapítási szándék, mint ahogy a sajtó, röplap, falragasz – hír és tudósítási áradat is. Mindazok, akik érdeklődtek az új pártok, szervezetek iránt, sőt szimpatizáltak velük, esetleg még részt is vettek alakulásukban és mindazok, akik a híreket, újságokat, röplapokat készítették, vagy csak elrakták, ők valamennyien potenciális ellenségnek számítottak a hatalmat szovjet segítséggel, erőszakkal visszaszerző régi-új garnitúra szemében.

A megtorlás és a számonkérés tehát egyrészt a fegyveres ellenállásban résztvevőkkel szemben folyt, akiket a hatalom igyekezett a perek során gyakran deklasszált, bűnöző elemeknek beállítani. Másrészt indítottak pereket a hétköznapok valóságában még egyáltalán nem túl távolinak tűnő polgári világ hívei ellen. A megtorlásnak létezett egy harmadik célcsoportja is, a Nagy Imre miniszterelnök és a barátaiból, munkatársaiból koncipiált „Nagy Imre csoport”.

A Nagy Imre és társai elleni per

Nagy Imre miniszterelnök 1956. november 4-én hajnalban legközelebbi munkatársaival és családtagjaikkal (a 11 férfin kívül még 15 asszony és 17 gyermek, összesen 43-an) a jugoszláv követségre menekült és politikai menedékjogot kért. 1956. november 22-én a „Kádár-kormány” ígéretében bízva Nagy Imre és társai lemondtak a menedékjogról és elhagyták a jugoszláv követséget. A szovjet alakulatok azonnal őrizetbe vették és november 23-án repülőgépen Bukarestbe, majd onnan a mintegy 40 km-re lévő Snagov-i tó partján lévő kormányzati üdülőtelepre szállították őket.

Az MSZMP Intéző Bizottsága 1957. január 25-én Romániába küldte Kállai Gyulát, hogy tájékozódjon a „snagovi magyarok” helyzetéről, álláspontjukról. Kállai az Intéző Bizottság január 29-i ülésén számolt be útjáról: „Nagy Imre [vel], Jánosival kapcsolatban, akik az egész ellenforradalom szervezésében, vezetésében és eszmei irányításában komoly szerepet játszottak, később esetleg meg kell nézni, nem kellene-e bírósághoz fordulni. Ezt a csoportot véleményem szerint a pártba nem szabad visszaengedni, mert ezek a párttól idegen, ellenséges fedőszervek[nek] lennének szócsövei.” Dokumentálhatóan ezen a pártvezetőségi ülésen hangzott el első alkalommal, hogy Nagy Imrét bíróság elé kellene állítani.

Kádár János 1957. március 27–29. között Moszkvában az SZKP vezetőivel megállapodott Nagy Imre bíróság elé állításáról. Ennek következtében fogadott el Kádár János javaslatára az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága április elején egy határozatot Nagy Imre és társai őrizetbe vételéről és a büntetőeljárás megindításáról. Donáth Ferencet április 8-án, Losonczy Gézát 11-én tartóztatták le. Április 14-én Nagy Imrét, Haraszti Sándort, Jánosi Ferencet és Vásárhelyi Miklóst is őrizetbe vették. Három nap múlva, április 17-én megbilincselve, bekötött szemmel repülőgépre ültették őket, és a már március 19-én letartóztatott Fazekas Györggyel együtt titokban hazaszállították a csoportot a Gyorskocsi utcai állambiztonsági börtönbe. Az akciót végrehajtó „különrészleg” vezetője Rajnai Sándor rendőr ezredes volt, a vizsgálat irányítója pedig Szalma József alezredes. A Romániából hazahozott foglyok ügyével összekapcsolták a már szintén letartóztatásban lévő Maléter Pál és Kopácsi Sándor, valamint a forradalom utáni értelmiségi ellenállás egyik vezetője, Gimes Miklós és a viszonylag későn, csak májusban letartóztatott Tildy Zoltán elleni eljárásokat. 1957 nyarára valamennyi potenciális vádlott letartóztatásban volt már, és kialakulni látszott a koncepció is. Júniusban Kádár János és Biszku Béla belügyminiszter titokban Moszkvába utazott, ahol a legmagasabb szinten megvitatták a Nagy Imre-perrel kapcsolatos kérdéseket. Augusztusban Biszku Béla ismét Moszkvába indult, és magával vitte a Belügyminisztérium által összeállított vádiratot is. A szovjet vezetők hozzájárulásán kívül lényegében minden készen állt a per megrendezéséhez, a szovjetek mégis halasztást kértek az 1957 novemberére tervezett moszkvai kommunista csúcstalálkozó miatt. Az MSZMP Központi Bizottsága december 21-i zárt ülésén úgy határozott, hogy „szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak” Nagy Imre és társai ügyében.

1958. február 5-én Budapesten a Fő utcai katonai bíróság épülettömbjében, de annak a Gyorskocsi utcai felében, az állambiztonsági börtön erre a célra átalakított kultúrtermében a Legfelsőbb Bíróság dr. Radó Zoltán által vezetett Népbírósági Tanácsa előtt megkezdődött a Nagy Imre-per. A vádlottak Nagy Imre, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Király Béla, Szilágyi József, Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós voltak. Losonczy Gézára a Nagy Imre és társai perben eredendően a másodrendű vádlott szerepét osztották volna, de 1957. december 21-én máig tisztázatlan körülmények között meghalt a vizsgálati fogságban. A „Nagy-csoport” többi tagjának külön pereket rendeztek.

Az MSZMP PB 1958. február 5-én – már az első tárgyalási napon – határozatot hozott a per elhalasztásáról. A pert valójában Moszkvából állították le, az esedékes nagyhatalmi csúcstalálkozó és – Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkára kérésére – az olaszországi választások miatt. A tárgyalást a PB határozat értelmében február 6-án, a vádlottak meghallgatásának befejezése után félbeszakították, és bizonyíték-kiegészítés címén elnapolták.

A Nagy Imre és társai elleni eljárás a „kényszerszünet” után négy hónap múlva folytatódott. Időközben leválasztották a VIII. rendű vádlottat, a szókimondó Szilágyi Józsefet, aki már a pert megelőző vizsgálati szakaszban is határozottan védte az igazát, a nyomozók kérdéseire megtagadta a választ, még éhségsztrájkot is folytatott. A per megkezdésekor minden együttműködést megtagadott. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa dr. Vida Ferenc elnökletével 1958. április 16-án, 17-én, 18-án és 22-én lefolytatott eljárásban Szilágyi Józsefet szervezkedés vádjával halálra ítélte. Április 24-én kivégezték.

Nagy Imre és társai pere 1958. június 9. és 15. között folytatódott a Legfelsőbb Bíróság dr. Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa előtt. Június 15-én Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.

Másnap hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán végrehajtották az ítéleteket. A holttesteket koporsóba tették és a budapesti Országos Börtön sétálóudvarán elásták. A betemetett, jeltelen sírra ócska bútorokat, kacatokat szórtak. 1961. február 24-én titokban kiásták a koporsókat és átvitték a Rákoskeresztúri Újköztemető 301-es parcellájába, ahol hamis nevek alatt (Nagy Imrét „Borbíró Piroska” néven) jeltelen sírba temették a mártírokat.

1989. június 16-án a budapesti Hősök terén kétszázezernyi tömeg adta meg a végtisztességet Nagy Imrének és társainak, ez egyben az egypártrendszer erkölcsi bukását is szimbolizálta. Az újratemetés előtt három nappal, 1989. június 13-án az MSZMP tárgyalóasztalhoz ült az ellenzéki pártokkal. Nagy Imréék újratemetése után három héttel, 1989. július 6-án hunyt el Kádár János, ugyanezen a napon a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette dr. Vida Ferenc ítéletét, és bűnteleneknek nyilvánította Nagy Imrét és mártírtársait.

A legfőbb ügyész 1961 eleji értékelése szerint a szervezet eredményes munkát végzett, ezért úgy látta, hogy az ügyészség teljesítette feladatát. A Legfőbb Ügyészség 1961. április 21-én keltezett leirata a Fővárosi Főügyésznek azt az utasítást adta, hogy az ellenforradalmi bűncselekmények miatt indított nyomozásokat le kell zárni, nem lehet megengedni, hogy ilyen ügyekben újabb eljárások induljanak. A Legfőbb Ügyészség utasítása szerint még akkor sem indítható ilyen vizsgálat, ha egyébként a terhelttel szemben 1956 után elkövetett politikai cselekménye miatt eljárás van folyamatban.

A közkegyelem kérdése többször is felmerült a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság ülésein. A vezetés hosszan mérlegelte, hogy bel- és külpolitikai szempontból mikor lenne alkalmas az időpont az amnesztiára. Kádár János 1957 végén úgy foglalt állást, hogy csak akkor lehet szó amnesztiáról, „amikor az minket erősít”. Azért is találta időszerűtlennek akkor a kérdést, mert kihirdetése esetén a „főbűnösökre” is ki kellett volna terjeszteni a kegyelmet.

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1963. évi 4. számú törvényerejű rendelete nyitott lehetőséget a teljes körű közkegyelem gyakorlására. A bevezető szerint az utóbbi évek „állhatatos harca”, az „ellenforradalmi felkelés” és a személyi kultusz torzításainak egyidejű és teljes leküzdése biztosította a törvényes rend megszilárdulását. A rendelet szerint közkegyelemben részesülhetett az is, akit 1956. október 23. és 1957. május 1. között elkövetett államellenes bűntett miatt, vagy ellenforradalmi tevékenységükkel összefüggésben más bűntett miatt ítéltek el. Rendelkeztek arról is, hogy ilyen cselekmények miatt a továbbiakban már nem lehetett eljárást indítani, illetve a folyamatban lévő eljárásokat is meg kellett szüntetni.

Az 1960-as évek egyházpolitikai perei

Az MSZMP Politikai Bizottság 1960. június 21-i határozata szabad kezet adott az állambiztonsági szerveknek az „illegális klerikális erők elleni harcban”. Fel kellett deríteni az „illegális hierarchiát”, a külföldi kapcsolatokat. Az illegális csoportokat operatív eszközökkel is bomlasztani kellett, felszámolásuk esetén el kellett érni, hogy az illegális munkát végző papokat a püspöki kar is vonja felelősségre. A belügyminisztérium szerveinek ugyanakkor szorosan együtt kellett dolgozniuk az Állami Egyházügyi Hivatallal is.

Néhány hónap múlva, 1960 novembere és 1961 februárja között 50 személyt tartóztatott le a rendőrség, és további három-négyszáz embert érintett egyéb rendőrhatósági eljárás (mintegy 200 személyt szabadlábon lévő terheltté nyilvánítottak, rendőrségi figyelmeztetésben részesítettek, 50 papot egyházi funkcióiból fegyelmi úton eltávolítottak, 70 civil személyt egyetemi, tudományos és más területekről távolítottak el, 113 személynél tartottak házkutatást). A különböző katolikus csoportokról már évek óta vezetett dossziék és a vizsgálat során konstruált új adatok alapján az állambiztonság specialistái összeállítottak a koncepciót. Így született meg a „Fekete Hollók” összeesküvése a Magyar Népköztársaság megdöntésére. A különböző katolikus közösségek tagjait összekeverték, összevonták a perekben. Úgy manipulálták a tényeket, mintha a valójában egymástól elszigetelt csoportosulások egységes összeesküvésben munkálkodtak volna.

Az 1963-as amnesztiával kiszabadultak az elítélt katolikusok is börtöneikből, de csak ideiglenesen. Két év múlva, 1965-ben újabb letartóztatási hullám következett, újabb perekre került sor. A Regnum Marianum egyesületi papok ellen második alkalommal tartottak bírósági tárgyalást 1965 tavaszán. Májusban zajlott Rózsa Elemér és jezsuita társai pere. Egy év múlva, 1966 áprilisában Lénárd Ödön és társai ellen folyt bírósági eljárás. Lénárd Ödönt már harmadik alkalommal ítélték el. Magyarországon katolikus, politikai fogolyként ő szabadult a legkésőbb, 1977-ben. Összesen csaknem 19 évet ült börtönben. 1968-ban premontrei szerzeteseket tartóztattak le. Az 1962-ben egyszer már elítélt Regőczi István második perére 1971 februárja és júliusa között került sor. A regnumi papokat és az általuk illegálisan nevelt, oktatott gyermekeket, szüleikkel együtt évtizedeken keresztül figyelte, ellenőrizte az államvédelem, majd az állambiztonság és a rendőrség. Tíz évig jogi eszközökkel nem léptek fel ellenük, de aztán 1961 után három ízben is pert folytattak ellenük, utolsó alkalommal 1971/72-ben.

A zuglói nyilasper

1967-ben Magyarországon nagyszabású pert rendeztek a zuglói, XIV. kerületi egykori nyilas szervezet pártszolgálatosai ellen. A vád az volt, hogy 1944. október 15. után, mint a nyilasrezsim karhatalmistái részt vettek a zsidógyilkosságokban és a kommunista ellenállókkal szembeni harcban. A per eseményei mindvégig a nyilvánosság előtt zajlottak. A tizenkilenc egykori nyilas pártszolgálatost huszonegy évvel az általuk elkövetett kegyetlenségek után állították bíróság elé. Időközben volt, aki az új rendszerben sztahanovista, kiváló dolgozó, szakszervezeti titkár, párttag vagy a néphadsereg repülőtisztje lett. A Legfelsőbb Bíróság 1967. június 28-án hirdetett ítéletet háborús bűntett miatt a zuglói nyilasperben. Kröszl Vilmost, Németh Lajost és Sándor Alajost halálbüntetéssel, 15 társukat 8 és 15 év közötti börtönbüntetéssel sújtották.

Jellemző módon, bár ez nem kapott akkor különösebb hangsúlyt, a tizenkilenc vádlott közül tizenegyen az akkori kategorizálás szerint munkás-származásúnak minősültek (ami a magát munkáshatalomnak minősítő rendszer számára kellemetlen körülménynek számított). Az ítéletben utaltak viszont a vádlottak 1956-os szerepére: „A vádlottakhoz hasonló gondolkodású és beállítottságú emberek kegyetlenkedtek, raboltak az 1956-os ellenforradalom alatt is, s ezek az emberek mindig csak az alkalmas pillanatra vártak, hogy hasonlóan cselekedjenek.” A vádlottak közül valójában csak három főnél tudták kimutatni azt, hogy bármit is tett 1956-ban. A tizenegyedrangú vádlott viszont a néphadsereg századosa volt a forradalom alatt, és részt vett a karhatalmi fellépésben is.

A zuglói nyilasok első pere még 1949-ben zajlott, ekkor huszonkét pártszolgálatost ítéltek halálra; az akták ezt követően irattárba kerültek. 1965-ben egy járókelő felismerte a zuglói nyilasház egykori vezetőjét az utcán, de Kröszl Vilmos nevét nem tudta; az Országos Lakcímnyilvántartó szerint tizennyolc Kröszl élt az országban. Végül vörös haja volt perdöntő az azonosításánál. Több gyanúsítottról is kiderült, hogy időközben nevet változtatott. A per során sorra jelentkeztek a tanúk, akik a nyilasok rémtetteiről beszámoltak.

A „rendszer” nyilván nem véletlenül rendezett 1967-ben ismét nyilas kirakatpert. A szocializmus korára is fokozottan igaz volt, hogy az ismeretek jelentős része a tömegtájékoztatás segítségével (ekkor már komoly tényező a televízió is a nyomtatott és a hangzó sajtó, a rádió mellett) jutott el a lakossághoz. Fontos hangsúlyozni, hogy a perben valódi bűnösöket ítéltek el, ám a nyilvánosság előtt zajló eljárásnak kétségkívül politikai üzenete is volt. A hatalom 1967-ben a nyilasok bűneinek nyilvános bemutatásával nemcsak "morális pánikot" keltett, hanem a korabeli média - mint fő tapasztalatszerzési és közvélemény-formáló eszköz felhasználásával - társadalmi támogatást is keresett a korábbi diktatúrák borzalmait a "kirakatba helyezve", az ekkor már a konszolidációt hirdető Kádár-rendszer számára.

A koncepciós perek általános jellemzői

A koncepciós eljárás többek között attól is törvénysértő, hogy a kicsikart vallomások valóságon alapuló elemeiből egy hamis történetet állítottak össze a hatóság nyomozói. Lényegében valóság parányokat kevertek fikcióval, és az újabb és újabb kihallgatások során folyamatosan alakították a koncepciót. Ezekben az eljárásokban tárgyi bizonyíték alig kerül elő. Például a Páter vezér és társai által állítólag meggyilkolt harminc szovjet katona közül egy holttestről sem tudtak fényképfelvételt felmutatni. Helyette fotókat tártak a bíróság elé, amelyeken a vádlott egy frissen ásott gödörre mutat, hogy ott „hantolta el” a szovjet katonát. Vagy a pócspetri-perben bizonyítékként fényképet csatoltak a periratokhoz arról, hogy Vitéz Gábor vádlott a telefonpóznán kapaszkodva szemlélteti, hogyan vágta el a vezetéket, hogy megakadályozza a rendőrség értesítését. Általában minden bizonyíték közvetett volt, de az akkori eljárásjog szerint a bizonyítékok nem is számítottak olyan fontosnak, mint maga a töredelmes beismerő vallomás…

Zökkenőmentesen működött az egész mechanizmus, ugyanis a vizsgálati szakaszban a hatóság által hamis és manipulált tényekből felépített koncepció alapján megszerkesztett „primitív” vádiratot tulajdonképpen legalizálta a bírósági eljárás, az ítélet. A törvénytelenül összerakott tényállás alapján a bíróság értelemszerűen csakis abban a vádpontban hozhatott ítéletet, amit a vádhatóság beterjesztett elé. Továbbá az ítélet is a működő, hatályos jogrendszeren alapult: ha a vádlott önként bevallotta, hogy (szovjet) katonákat vagy rendőröket gyilkolt, esetleg (fegyveresen) szövetkezett a Magyar Népköztársaság megdöntésére, hazaárulást vagy az ország és annak létét fenyegető bármi bűnt követett el, akkor büntetése a hatályos jogszabályok szerint a bevallott bűn mértékében alakult (gyakran nem is a tárgyaláson, hanem már korábban, a politikai döntéshozók szándéka szerint).

Rendkívül fontos volt a fogdaügynökök szerepe és az „előadó” személyes kapcsolata a fogollyal, a tárgyalás idején éppen úgy, mint a megelőző időszakban. Akár a vegyész az indikátorok segítségével, folyamatosan kontrollálta a rab lelkiállapotát/hangulatának változását.

A vádlottakat és tanúkat, miután kialakult a per forgatókönyve állandó orvosi ellenőrzés alatt tartották, nehogy valaki az utolsó pillanatban megbetegedjen. Az „előadáson” minden „szereplőre” szükség volt. Fáradtságos munka veszett volna kárba egy meghiúsult vallomással. A végleges jegyzőkönyvek elfogadása után a foglyok ellátása sokat javult. A nyilvános peren nem lehetett fáradt, meggyötört embereket felvonultatni. Regéczy-Nagy László, a Nagy Imre és társai elleni per egyik tanúja, egyúttal egy másik per elítéltje, mesélte, hogy a pert megelőzően gyakoribbak lettek a séták, sőt még kvarcoltatták is őket, mert nem akarták, hogy „penészvirágszínűen” lépjenek a bíróság elé. Pedig ő csak egy zárt tárgyaláson szerepelt.

A nyilvános tárgyalásra alaposan fel kellett készülniük az államvédelmis tiszteknek és fel kellett készíteniük „alanyaikat”, a vádlottakat, tanúkat is. Nyilvános pert kockázat nélkül csak úgy lehetett vállalni, ha a nyomozók biztosra mentek: a vádlottak nem fogják visszavonni vallomásukat, nem lesz semmilyen „zavar” a rendszerben, a vádlott vagy a tanú nem sül bele a szerepbe, mint Kállai Ferenc, alias „Pelikán elvtárs” Bacsó Péter 1969-es filmszatírájában A Tanu-ban.

A kirakatperekben a legapróbb részleteket is pontosan kidolgozták. A nagyobb pereket mindig a teljes nyilvánosság mellett „rendezték”, az eseményeket a rádió, a sajtó hűen követte. Maga a tárgyalás tökéletesen, a legapróbb részletekig elő volt készítve, meg volt rendezve. Jellemző és teljesen általános a Somogyi Imre, „Lajtai Márton” fedőnevű fogdaügynöknek a visszaemlékezése a Grősz-per nyilvános tárgyalásáról: „A rendezés kifogástalanságát nem győzte dicsérni. Mindkét előadója jelen volt a tárgyaláson. Ott volt az orvos is, állapotáról érdeklődött. Kísérője és őrzői igen udvariasak és előzékenyek voltak. Még a műhelyből is megjelent egy ember, aki a ruhákat és cipőket kitisztította. Az ellátás kitűnő volt. Volt feketekávé, frissítő, szendvics, cigaretta minden minőségben. Grősz 9 cigarettát szívott el. Szünet bőségesen volt, több is, mint kellett volna. A bíró és [az] ügyész kifogástalanul viselkedtek, nem voltak agresszívak, modoruk sem hagyott hátra kívánnivalót. Nem voltak akadékoskodók és aprólékosak. Csak az elnök kérdezett, a többi bíró nem. A közönség fegyelmezett volt…”

A bírói kérdések minden vádlott esetében egyeztek azokkal, amelyeket a kihallgatókkal korábban már oly sokszor átvettek. A vádlottak az ismerős kérdések hallatán nem lepődhettek meg, a terhükre rótt bűncselekményeket beismerték, részletes és feltáró vallomást tettek.

A „tanúk” szintén jelesre vizsgáztak, és elmondták betanított vallomásaikat. A védők, ahogy a politikai konstruált perekben mindig, csak formai szerepet kaptak. A tárgyalás előtt ritkán találkozhattak a vádlottakkal, akiket a perben képviselniük kellett. A per során a legritkább esetben tettek fel kérdéseket, akkor is röviden, amire még rövidebb és teljesen lényegtelen választ adott a vádlott, vagy tanú. A védőbeszédek is rendkívül esetlenek voltak. Sohasem tartalmi kérdés köré építették fel őket, az pedig sohasem fordult elő, hogy esetleges jogtalanságra, jogtévesztésre utaltak volna. Általában a vádlott korát, neveltetéséből fakadó megtévesztettségét, vagy a töredelmes beismerést, a megbánást, együttműködést hozták fel érvként az enyhébb ítélet reményében. A zárt tárgyalásokon, ahol nem volt hallgatóság, a bíróság megengedte magának a keményebb hangot is a vádlottakkal és a tanúkkal szemben. Például Szilágyi József, a Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottja és dr. Vida Ferenc, a Népbírósági Tanács elnöke közötti időnként indulatos szóváltásokat, a per mindvégig drámaian feszült hangulatát csakis a hangfelvétel képes visszaadni, a szerkesztett jegyzőkönyvek nem.

A koncepciós perekben az ügyész – a halálos ítélet kivételével – általában az ítéletek súlyosbításáért, a védők pedig enyhítésért fellebbeztek. A vádlottak sohasem jelenhettek meg a fellebbviteli tárgyaláson. „Érdekeiket” védőik képviselték.

A nagy nyilvános pert követték a „holdudvarperek”. A koncepciós per olyan, mint amikor az ember köveket dobál az állóvízbe. Minden egyes kő csobbanása után koncentrikus körök keletkeznek. Az első letartóztatások, kihallgatások után újabb és újabb nevek kerültek a nyomozók elé, újabb letartóztatások következtek. Egy nagyobb per során akár néhány száz embert is kihallgathattak, többségüket le is tartóztatták. A főperben azonban csak néhány emberre volt szükség. A többieket sem lehetett bűnte(t)lenül elengedni, őket a mellékperekben ítélték el vagy ítélet nélkül internálták.