(1880–?) MAORT osztályvezető.

eredetileg [Appel Henrik] (Budapest, 1917. augusztus 31.–Bécs, 1991. december 6.) munkás, politikus. 1935-ben lép be a KMP-be. Részt vett az antifasiszta ellenállásban. 1945 után Baranya, majd Zemplén megyei párttitkár. 1947–1949, 1958–1967 és 1974–1990 között országgyűlési képviselő. 1949 júliusában letartóztatják, 1950-ben a Rajk-per egyik mellékperében (Vági Ferenc és társai ügye) életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1954-ben szabadul és ekkor rehabilitálják. 1954-től gazdasági téren dolgozott. 1957-től 1967-ig a Művelődésügyi Minisztérium miniszterhelyettese. Nevéhez fűződik az 1958-as művelődéspolitikai irányelvek végső formába öntése, illetve az ezzel együtt kidolgozott „3t”-elv (támogatás-tűrés-tiltás). 1956-tól 1989-ig az MSZMP Központi Bizottságának tagja, 1967–1974 és 1982–1985 között a Központi Bizottság titkára. 1970 és 1988 között az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. 1974-től 1982-ig miniszterelnök-helyettes, 1982 és 1985 között ismét a Központi Bizottság kulturális titkára. 1974–1976 és 1980–1982 között az Országos Közművelődési Tanács elnöke. 1985 és 1989 között a Társadalomtudományi Intézet főigazgatója. A Kádár-kor fő kultúrpolitikusa.

(1911–1982) népfőügyész. 1945-ben települt át Csehszlovákiából Magyarországra. 1946-tól a győri népügyészség, 1948-tól a budapesti államügyészség vezetője lett (belépett az MDP-be is). 1949-től a budapesti népügyészség tagja, 1951-től az államügyészség elnöke. 1953 és 1956 között a fővárosi ügyészség tagja. 1956 tavaszán megbízták az Országos Kriminalisztikai Intézet megszervezésével, de a forradalom alatt Moszkvába menekült és a Kádár-kormány visszavonta a megbízást. 1958-ban tért haza, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa lett. 1962-ben párthatározattal kizárták az MSZMP-ből, mint a törvénysértések egyik felelősét. Ezután gázóraleolvasó, majd vállalati jogtanácsosként dolgozott 1972-es nyugdíjazásáig. Halálának körülményeit még homály fedi.

(Lugos, 1899 – Kismarton, 1985) vezérőrnagy. Az olasz fronton harcolt az I. világháborúban, majd felvették a Ludovika Akadémiára. 1926–1929-ig a Hadiakadémia hallgatója. 1934–1941-ig repülő vezérkari szolgálatot teljesített, 1937-ben 2 hónapos repülő megfigyelő szolgálatot lát el Spanyolországban. Az 1941 júliusa és augusztusa között teljesített harctéri szolgálata után repülőcsoport-parancsnok (1942. május–október), majd a légierő vezérkari főnöke 1942. november és 1943. december között. Egy német követelés elutasítása miatt lemond, és a Hadiakadémia parancsnoka lett. 1944. december és 1945. január között a 10. gyalogos hadosztály parancsnoka. 1945 januárjában átjut a szovjet csapatokhoz, és csatlakozik a debreceni kormányhoz. 1945. februárjában Debrecenben a honvédséget szervezte, melynek márciustól Vezérkari főnöke. 1945 augusztusában saját kérelmére nyugállományba helyezik. Tagja a Magyar Közösségnek és az ún. Földalatti Fővezérségnek. 1946. szeptemberében az ún. weisshausista összejövetelen is részt vesz. 1946. december 16-án tartóztatják le. A vád ellene, hogy a katonai szervezkedés szellemi atyja és megszervezője. Első fokon halálra ítélték, amit másodfokon 10 évi kényszermunkára enyhítenek. Résztvevője volt 1956 októberében a váci börtönből való kitörésnek. A forradalom után emigrált, Kanadában telepedett le, 1978-ban visszatért Európába, később Magyarországra, Kismartonba költözött.

(1913–1994) 1931-ben lép be a KMP-be. 1944-től 1989. március 8-i lemondásáig parlamenti képviselő. 1944 és 1948 között az MKP Központi Vezetőség tagja, 1946 és 1948 között a Politikai Bizottság tagja, 1945-ben megbízzák a Szakszervezeti, Tömegszervezetek és Tömegmunka Osztály vezetésével. 1948-tól 1956-ig az MDP Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság tagja. 1948-tól 1952-ig a SZOT főtitkára. 1949 és 1954 között az Elnöki Tanács tagja. 1956-tól 1988-ig az MSZMP Központi Bizottságának tagja, 1956 és 1980 között az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. 1952 és 1953 között, illetve 1956-ban építésügyi miniszter, 1956-tól 1957-ig megbízzák az iparügyek vezetésével. 1961 és 1971 között Magyarország állandó képviselője a KGST tanácsában. 1971 és 1984 között az országgyűlés elnöke.

(Feldebrő, 1910. február 11.–1995. október 12.) Egerben végezte el a hittudományi főiskolát, 1934-ben szentelték pappá. Kezdetben káplánként tevékenykedett Csányban, Tiszapolgáriban, majd Nyíregyházán. 1938 és 1945 között Hajdúhadházán állami hitoktató volt. 1945 augusztusában került Pócspetribe plébánosnak, ahol három egyházközsége volt. Pócspetri római katolikus plébánosaként 1948-ban a rögtönítélő bíróság elsőrendű terheltként, fejbujtói bűnrészesség miatt halálbüntetésre, mint főbüntetésre, ezen felül kegyelem esetén 10 évi hivatalvesztésre, mint mellékbüntetésre ítélte. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Asztalos János halálbüntetését, életfogytig tartó börtönbüntetéssé, végül – kegyelmi kérvények sora után – 1957. szeptember 17-én kegyelemből 15 év tartamú börtönbüntetésre szállította le, amelyből Asztalos János 8,5 évet le is töltött. Asztalos Jánost csakúgy, mint Som Istvánt, 1956-ban szabadlábra helyezték, azonban a rendszer rövid idő múlva ismét üldözni kezdte. Ekkor a börtön elől Jugoszláviába, majd Rómába emigrált. Később hazatért és még jelen volt az 1992. évi megemlékező ünnepségen.

Tanácsvezető bíró a Tóth Ilona perben.

(1906–1974) újságíró, katolikus politikus. 1925-ben érettségizett Egerben, majd Szmrecsányi Lajos érsek ösztöndíjával a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán folytatta tanulmányait, de a diplomát csak 1944-ben szerezte meg. 1928-ban az Országos Magyar Katolikus Főiskolai Diákszövetség főtitkára lett. 1937-től egyik szerkesztője Az Ország Útja című folyóiratnak. Élesen bírálta írásaiban a jobboldali radikalizmust. 1943-tól a Magyar Nemzet főszerkesztője. A nyilas uralom idején bujkálnia kellett. 1945-től a Demokrata Néppárt főtitkára, az 1947. évi választások után képviselő. 1949-ben az USA-ba emigrált.

(1882–1956) ciszterci szerzetes, egyetemi tanár. 1900-ban lépett be a ciszterci rendbe. 1907-ben az ünnepélyes fogadalom után szentelték pappá. Egy évet az innsbrucki egyetemen tanult. 1926-tól a budapesti egyetem teológia karán egyházjogot tanít. 1929-ben és 1934-ben a hittudományi kar dékánja, 1942 és 1948 között a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanított. 1948. december 26-án letartóztatták, a Mindszenty-per másodrendű vádlottjaként 15, majd másodfokon 12 évre ítélték. Az Elnöki Tanács kegyelméből 1956 februárjában szabadult. Súlyos betegen került Pannonhalmára, ahol hamarosan meg is halt.

(Szombathely, 1890. december 10.–Budapest, 1946. január 10.) tanfelügyelő, miniszterelnök. A külügyminisztérium sajtófőnöke, majd Londonban diplomata, illetve bukaresti követ (1934–41). Külügyminiszter és miniszterelnök (1941–42). Döntött a Jugoszlávia elleni támadásról, majd belépett a Szovjetunió elleni háborúba (a döntést nem egyedül ő hozta). Később hadat üzent az USA-nak és Nagy-Britanniának is. Kormánya alatt fogadták el a 3. zsidótörvényt. Szélsőjobbos alkotmányreformot is tervezett. Lemondatása után sem vonult vissza a politikai élettől: a szélsőjobboldali körök egyik vezéralakja lett. 1943-ban elvállalta az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga elnökségét. 1944-ben Szombathely országgyűlési képviselője lett, október 12-én csatlakozott a nyilas és egyéb szélsőjobboldali képviselők alkotta Törvényhozók Nemzeti Szövetségéhez. A háború után a népbíróság halálra ítélte és kivégezték.

Rajk László munkatársa a Külügyminisztériumban, miniszteri tanácsos. A Rajk-per kapcsán letartóztatták.

(1909–1950) katonatiszt. 1931-ben avatták hadnaggyá a Ludovikán. 1939-ben végzett a hadiakadémián. 1944. novemberben csatlakozott Kiss János altábornagy ellenállási csoportjához. 1945. februárban Debrecenben a honvédelmi minisztérium hadműveleti osztályvezetője. 1945 szeptemberében ezredessé léptették elő és a Honvédelmi Minisztérium kiképzési osztályának vezetője lett. 1947-től tábornok. A tábornokperben (Sólyom-ügy) halálra ítélték és kivégezték. 1954-ben részlegesen, 1990-ben teljes körűen rehabilitálták.

vezérőrnagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet adminisztratív szakértője, a hadifogolyügyekben illetékes tiszt Magyarországon, valójában az NKVD embere.

(1901–?) szovjet altábornagy. A szovjet állambiztonsági népbiztosság, majd minisztérium munkatársa. 1945-től a SZEB képviseletében már Magyarországon is dolgozott. Később Bécs mellett a kelet-európai elhárító parancsnokság vezetője. 1949 júliusától az ÁVH szovjet tanácsadóinak vezetője, a Rajk-per egyik fő konstruktőre. Altábornagyként a Központi Hadseregcsoport elhárításának főnöke (1947–50). 1951-ben cionista összeesküvés vádjával letartóztatták. 1953-ban kiszabadult. Az állambiztonságtól elbocsátották, 1954-ben a törvényesség megsértése miatt tábornoki rangjától is megfosztották.

osztályvezető, ügyész. A legfőbb ügyész képviseletében, dr. Szalai József, a legfôbb ügyész helyettese mellett a vád képviselője a Nagy Imre és társai elleni perben.

(1904–1982) vezérkari alezredes. A Hadiakadémia tanára. 1944 őszén a III., majd a IX. hadtest vezérkari főnöke. 1945-ben amerikai hadifogságból tért haza. Tagja lett a Földalatti Fővezérségnek. A Donáth György és társai elleni perben 8 évi kényszermunkára ítélték.

(Székesfehérvár, 1905. szeptember 26. – Budapest, 1977. március 3.) bányamérnök. A budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen bánya-, kohó- és erdőmérnöki oklevelet szerzett 1939-ben. Az Állami Földmérés szombathelyi kirendeltségén kezdett dolgozni, 1940-1941 között az aranyidai Érckutató Kirendeltség vezetője lett. 1941-től olajbányászattal kezdett foglalkozni és a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) termelési felügyelője lett. 1945-1948 között a magyar termelést irányította. Ő tervezte meg és építette ki a két Zala megyei olajmezőn a modern gázvisszanyomásos termelési rendszert. 1948-ban a MAORT-perben több társával együtt koncepciós vádak alapján 4 év börtönre ítélték; 1951-ben kegyelemmel szabadult. Szabadulása után 1958-ig a Bányászati Kutató Intézet olajosztályának volt az osztályvezetője. 1959-től a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztervező Vállalat kötelékében a demjéni olajmező műszaki vezetője lett, majd központi termelési mérnök volt Szolnokon. 1963-tól 1976-ban bekövetkezett nyugdíjaztatásáig a Nehézipari Minisztérium Műszaki Dokumentációs Irodájának szolgálatában, mint szakmai kiadványsorozatok felelős szerkesztője dolgozott, majd a kezdeményezésére 1968-ban megindított Kőolaj és Földgáz című szaklap első főszerkesztője lett. Munkáját az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Mikoviny Sámuel- és Péch Antal-aranyérmekkel ismerte el.

(1921– ) szerszámlakatos, kommunista politikus. Már 1945 előtt illegális pártmunkás (1938-tól ifjúmunkás, 1944-től kommunista), 1944-től Angyalföldön fegyveres ellenállást szervezett. 1956-ig az MDP különböző budapesti és kerületi szerveinél dolgozott (1955–56-ban Kádárt váltva a XIII. ker.-i pártbizottság titkára). A forradalom alatt pártmunkásokból fegyveres csapatot szervezett a felkelők ellen. Az MSZMP IKB és IIB tagja (1956–57), majd KB tag (1985-ig), illetve PB tag (1980-ig). A párt budapesti intéző bizottságának elnöke (1956 decemberétől 1957-ig), belügyminiszter (1957–61), egyben az ’56 utáni megtorlások egyik fő felelőse. 1957. augusztus 26-án Moszkvában tárgyalt a Nagy Imre-per előkészítéséről. Országgyűlési képviselő (1958–71, 1975–85). Miniszterelnök-helyettes (1961–62), a KB adminisztratív titkára (1962–78, a fegyveres erők és az igazságszolgáltatás felelőse). A dogmatikus politikusok közé tartozott („munkásellenzék” egyik vezére). Komócsin Zoltánnal és híveivel szövetségben 1972-ben konzervatív, reformellenes politikai fordulatot akart végrehajtani, megpróbálták Kádár Jánost is megbuktatni. Kádár elleni intrikái miatt 1978-ban eltávolították a hatalomból. 1980-tól 1989-ig a SZOT Számvizsgáló Bizottságának elnöke.

A Blaski-perbenkerült sor az 1956-os forradalom utáni megtorlás legfiatalabb áldozatának, Mansfeld Péter másodrendű vádlott, ipari tanulónak a halálra ítéléséhez, 1959. március 21-én. Az öt fiatal ellen lefolytatott per elsőrendű vádlottja a csoport legidősebb tagja, a Mansfeldnél három évvel idősebb Blaski József volt. Az ötfős csoportból Blaski, Mansfeld és Bóna aktívan részt vettek a forradalomban, de csak azután kerültek a rendőrség látókörébe, hogy együtt (autó)lopások sorozatát követték el, lefegyvereztek egy rendőrt és 1956-os röplapok terjesztését tervezték. A két vezető Blaski és Mansfeld voltak, közülük a politikát Blaski érdekelte kevésbé. A Fővárosi Bíróság népbírósági tanácsa 1958. október 28-án kezdte el tárgyalni az ügyet. A fő vád kétrendbeli gyilkosságra szövetkezés volt, a vádlók ebből bontották ki az „ellenforradalmi indíttatás” körülményét. Blaski taktikus volt, arra játszott, hogy elmebetegnek mutassa magát. Mansfeld azonban az eljárás során végig ellenállt, vasdarabbal akarta leütni őrét, egy helyszínelés során pedig meg is szökött és közben eltörte a karját. Az elsőfokú tanács 1958. november 21-én még életfogytiglani börtönbüntetést szabott ki Mansfeldre, másodfokon azonban 1959. március 19-én halálra ítélték. Blaski életfogytiglani fegyházbüntetést, a többiek 3-10 év börtönt kaptak.

a két világháború közt rendőrkapitány, majd ügyvéd, Rajk László sógora. A Rajk-perben tanú, a koncepció szerint Rajk 1931-es „beszervezője”. 1949 áprilisában vette őrizetbe az ÁVH. 1950-ben – 8 évi fegyházbüntetésének letöltése közben – öngyilkosságot követett el.

(1914–?) 1935-ben lépett be a pálos rendbe. A második világháború idején a pálosszentkúti rendház főnöke, majd Pécsett házfőnök. A Grősz-ügy pálos vonalának másodrendű vádlottja. A Budapesti Megyei Bíróság 1951. augusztus 7-én 10 év börtönre ítélte. 1956 februárjában Vácról szabadult.

más néven Gyulai Ernő (Budapest, 1919. szeptember 24.–) Széchenyi-díjas magyar író. 1942-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941-1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője volt. 1949-ben politikai okokból elmenekült Magyarországról. Egy ideig Svájcban fizikai munkából élt, majd 1951 nyarán áttelepült Münchenbe. Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. 1979-1984 között a Magyar Osztály helyettes igazgatója volt. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár megindításában, később a folyóirat egyik főszerkesztője lett. 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóiratot felelős szerkesztőként jegyezte.

Rajk László 1932-es lebukásakor a vád szerint ő szervezte be Rajkot a horthysta rendőrséghez. 1949-ben a Rajk-per kapcsán letartóztatják, 1953-ban háromévi börtönbüntetésre ítélik.

(1884–1952) egri, majd székesfehérvári egyházmegyés pap. A gimnázium után Budapesten végezte el a teológiát, ott szerzett hittudományi doktorátust. 1906-ban szentelték pappá, 1916-tól szülővárosában, Gyöngyösön plébános. Templomot, katolikus polgári fiúiskolát és katolikus mezőgazdasági iskolát építtet, illetve alapít. 1922-től tagja a Nemzetgyűlésnek. 1932-ben nyugdíjba vonul és Remetekertvárosban telepedett le, ahol felépítette a Szentlélek templomot. A háború után kapcsolatba került Mindszenty József prímással, akivel egy katolikus párt szervezéséről tanácskoztak. A Grősz-per másodrendű vádlottjaként tíz évre ítélték. 1952. június 3-án a váci börtönben halt meg.

(1912–?) jugoszláv diplomata. 1945 óta Magyarországon szolgált, mint a követség ügyvivője, majd mint a jugoszláv politikai rendőrség (UDB) főrezidense. 1948 végén (a szovjet–jugoszláv szakítás után) politikai menedékjogot kért. 1949 júniusában Moszkvába utazott, azzal a reménnyel, hogy jugoszláv emigráns kormányt alakíthat. Ehelyett kihallgatták, majd Magyarországon azzal vádolták, hogy Tito megbízta Rákosi likvidálásával. A Rajk-perben életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 áprilisában szabadult. 1987-ben saját kérésére a Legfőbb Ügyészség igazolta, hogy nem minősül büntetett előéletűnek.

(1901–?) ÁVH-alezredes, verőlegény. 1953-ban letartóztatták, Péter Gábor perében életfogytiglani börtönre ítélték (1953. december és 1954. január). 1956 novemberében szabadult, perújításán 1957 júniusában 5 évre ítélték, de a büntetést letöltöttnek tekintették. A VII. kerületi Lakáskarbantartó részlegvezetője lett. 1964-ben mentesítették a büntetett előélet jogkövetkezményei alól.

(1911–1959) pálos szerzetes, rendfőnök. Vácott tanult a piaristáknál, majd szülőfalujában, Váckisújfalun jegyzőgyakornok. 1935-ben lép be a pálos rendbe, 1940-ben szentelték pappá. A budapesti Sziklakápolnába került házgondnoknak. 1943-tól a rend újoncmestere és Pécsett helyettes házfőnök. 1946-ban került ismét a Sziklakápolnába házfőnöknek. 1951-ben a Grősz-perben, mint nyolcadrendű vádlottat, tíz évre ítélték. 1956-ban szabadult Vácról. Nyugatra távozott.

(1909–1971) újságíró. Részt vett a spanyol polgárháborúban, majd 1945-től a Belügyminisztérium Központi Sajtóosztályának lett a vezetője. A Világosság külpolitikai rovatvezetője volt. A Rajk-ügy kapcsán tartóztatták le, a Szebenyi Endre-perben 6 évi kényszermunkára ítélték. Őrizetesként együttműködött az ÁVH-val. 1955-ös perújításán 4 évre mérsékelték büntetését és azonnal szabadlábra helyezték. 1963-ben rehabilitálták.

(szül. Bun Győző) (Budapest, 1919. június 10. – Budapest, 1948. december 7.), ügyvéd, diplomata, kisgazdapárti politikus, Tildy Zoltán veje. 1942-ben lépett be a Független Kisgazdapártba, 1945 januárjától a Független Kisgazdapárt fővárosi főtitkára, és a fővárosi szervezet Intéző Bizottságának tagja. 1945 áprilisban bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd a november 4-i választásokon nemzetgyűlési mandátumot szerzett. Ezt követően diplomáciai megbízásokat kapott, megbízták az újra felállított washingtoni magyar követség első titkári feladatainak ellátásával, 1946-ban Szegedy-Maszák Aladár követ távollétében rövid ideig ideiglenes ügyvivő volt. 1946 decemberében azonban kétes pénzügyi ügyletei miatt hazarendelték. 1947-től Magyarországon folytatott ügyvédi tevékenységet, majd februártól néhány hétig a Független Kisgazdapárt Politikai Bizottságának titkára volt, de a munkáspártok tiltakozása nyomán le kellett mondania. Ismét diplomáciai megbízást kapott egyiptomi követként. A későbbi vádak szerint ebben a funkciójában kapcsolatot tartott fenn az amerikai titkosszolgálattal, így 1948. július 23-án hazarendelték. 1948. november 30-án az államvédelmi osztály hűtlenség (hazaárulás) és kémkedés koholt vádjával letartóztatta. Apósa, Tildy Zoltán, az állambiztonság nyomására még aznap kénytelen volt lemondani köztársasági elnöki tisztéről. Koncepciós perben a népbíróság december 6-án Csornokyt kötél általi halálra ítélte. Másnap kivégezték. 1992. június 8-án ítéletét semmisnek nyilvánították.

(Sepsiszentgyörgy, 1889. október 4.–London, 1976. március 29.) m. kir. honvéd vezérezredes, hadtörténész.1910-ben elvégezte a Ludovika Akadémiát, az első világháborúban csapattisztként szolgált, és többször megsebesült. 1923-ban elvégezte a hadiakadémiát, vezérkari tiszt lett, a 7. vegyesdandár kiképzési vezetője, 1925-től pedig a Ludovika Akadémia tanára. 1933-tól az 1. lovas hadosztály vezérkari főnöke, 1935–1938 között a bécsi magyar követség katonai attaséja, 1938–1939-ben dandárparancsnok volt. 1940-ben elérte a tábornoki rendfokozatot, vezérőrnagyként a kecskeméti 2. lovasdandár parancsnokává nevezték ki. 1942 nyarától a 2. magyar hadsereg páncélos hadosztályának volt a parancsnoka. Még a doni katasztrófa előtt hazavezényelték, 1942. november 15-től a kolozsvári IX. hadtest parancsnokaként szolgált. Az 1944. március 19-i német megszálláskor mozgósította egységét, majd Horthy Miklós kormányzó magatartását látva visszavonta a parancsot. 1944 augusztusától vezérezredes lett, és kinevezték az Észak-Erdélyben állomásozó 2. magyar hadsereg parancsnokává. Az október 15-i kiugrási kísérlet előtt a kormányzó akadályoztatása esetére helyettesévé (homo regius) nevezte ki. Horthy proklamációja után kiadta a parancsot a visszavonulásra, de németbarát tisztjei árulása folytán a német hadsereg letartóztatta, és átadta a nyilas hatóságoknak; a hadbíróság 15 évi fegyházra ítélte. Sopronkőhidán őrizték, ahonnan az evakuálás során, 1945. március 28-án őreivel együtt megszökött. 1945. áprilistól 1946. januárig a kiskőrösi szovjet internálótáborban őrizték. Szabadulása után igazolták, de az MKP megakadályozta kinevezését a Honvédelmi Minisztériumba. 1946 szeptemberében nyugdíjazták. Volt tiszttársaival, köztük az angolszász kapcsolatokkal rendelkező, ugyanakkor Magyar Közösség-tag Szent-Miklóssy István őrnaggyal való rendszeres találkozásaikra felfigyeltek a HM Katonapolitikai Osztályának nyomozói. Mivel a december 16-i letartóztatást elkerülte, illegalitásba vonult, de hamarosan felfedték a búvóhelyét; 1947. január 16-án vették őrizetbe. Az FKgP szétzúzását célzó, ún. köztársaság-ellenes összeesküvési ügyben hamis vádak alapján 1947. április 16-án első fokon halálra, majd május 30-án másodfokon kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1956. október 28-án a felkelők kiszabadították Márianosztráról; november 3-án elhagyta az országot, Londonban telepedett le, és házgondnokként tartotta fenn magát. A Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség, majd 1970-ben az Európai Szabad Magyar Kongresszus elnöke.

(1919–1990) tisztviselő, rendőr alezredes. Az ÁVH egyik vezető munkatársa volt, ő vezette Mindszenty József kihallgatásait is. Igazságügyi államtitkár (1950–51), a miniszter első helyettese (1951–52), majd miniszter (1952–53). Letartóztatták, Péter Gábor perében 9 évi börtönre ítélték. 1957-es perújításakor 8 évre csökkentették büntetését, s egy korábbi amnesztia értelmében az azonnal megfeleződött, így szabadlábra helyezték. Szabadulása után az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztőségét vezette.

(1927–?) géplakatos, motorszerelő, rendőr őrnagy. 1945 után motorszerelőként, malomgép-szerelőként, cséplőként dolgozott. 1950-ben került az ÁVH-hoz, kilenc hetes operatív előkészítő iskola után a kémelhárításhoz helyezték. 1956-ig alhadnagy, hadnagy, főhadnagy. 1956-ban elbocsátották, de két év múlva visszavették a Belügyminisztériumhoz, a Budapesti Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztályára. 1967-től őrnagy. 1982-ben nyugdíjazták.

(1898–1950) A háború alatt a Központi Szállításvezetőségen teljesített szolgálatot tartalékos századosként. A háború végén a visszavonuló csapatokkal együtt kitelepült Németországba, majd a harcok megszűnése után Münchenben, a nyugatra került magyar javak felkutatásával és kitelepített magyarok hazaszállításának megszervezésével foglalkozott. Hazatérése után a katonai elhárítás kihallgatta őt az angol és az amerikai zónában folytatott tevékenységéről, de nem indult ellene eljárás. 1950-ben a Katona Politikai Csoportfőnökség azonban őrizetbe vette. Rátky Henrik nyugalmazott ezredes vejének, a tüzértiszt Vaikó Györgynek és társainak perében halálra ítélték és kivégezték.

A Standard gyár könyvelésért felelős igazgatója. A Standard-perben 10 év fegyházra ítélték.

(Jászárokszállás, 1919. szeptember 5.–Budapest, 1986. július 15.) kommunista politikus. 1936-tól a Márciusi Front egyik irányítója és szervezője, a Szabad Szó munkatársa. 1945 és 1948 között a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára. 1945 májusától az MKP Központi Vezetőség tagja, majd 1948 és 1951 között az MDP Főtitkársági Iroda vezetője. 1951-ben letartóztatták, és koholt vádak alapján 15 év börtönre ítélték, de 1954-ben szabadult. Nagy Imre szűkebb baráti köréhez tartozott. 1956. november 4-én ő is a jugoszláv követségre menekült, majd Romániába vitték. 1958-ban a Nagy Imre elleni perben 12 évre ítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult.

(Budapest, 1904. június 5.–Budapest, 1947. október 23.) jogász, politikus. A Ferenc József Katolikus Főgimnáziumban érettségizett, majd jogi doktorátust szerzett. 1932–1939-ig a Statisztikai Hivatal munkatársa, 1933-tól beosztásánál fogva az ifjúsági munkanélküliség kérdésével foglalkozott. 1936-tól Konkoly Thege Gyula államtitkár mellett fogalmazó. 1939-ben Bende István beszervezésének köszönhetően belépett a Magyar Közösségbe 1939-től 1944-ig a Magyar Élet Pártja országgyűlési képviselője. 1943-ban a Magyar Élet Pártja országos alelnöke. 1938. októberétől az Egyesületközi Együttműködés nevű népi irányulású társulatokat összefogó szervezet elnöke. A Sztójay kormány megalakulása után lemondott tisztségéről. 1945-ben rövid ideig rendőri felügyelet alá helyezték. 1946. márciusától tagja a Hetes Bizottságnak. 1946. december 14-én az ÁVO köztársaság-ellenes összeesküvés vádjával letartóztatja. A tárgyalás során, hogy társait mentse, mindent magára vállalt. A Népbíróság 1947. április 1-jén halálra ítélte, halálos ítéletét 1947. október 23-án hajtották végre. Donáth nem folyamodott kegyelemért, helyette védőügyvédje adta be a kegyelmi kérvényt, amit Tildy államelnök elutasított. Az ítéletet 1991. április 15-én semmissé nyilvánították.

(Ózd, 1936. január 21.– ) ügyvéd. 1956-ban az egyetemi forradalmi bizottság tagja, nemzetőr, emiatt 1959-ben két hónapra letartóztatják. 1958–1964. között Gyöngyösön ügyvédjelölt, 1964–1974. ugyanott, majd 1974– Budapesten ügyvéd, a 23., majd az 5. sz. munkaközösség tagja. A demokratikus ellenzék jogi tanácsadója, védője, közreműködött a Szeta akcióiban, 1983–1990. a Soros Alapítvány egyik magyarországi képviselője, majd a kuratórium alelnöke. 1988-ban csatlakozik a Történelmi Igazságtétel Bizottsághoz, 1988–1990. között a jogi szekció vezetője, 1992-ben kilép a szervezetből. 1989-től a Független Jogász Fórum, 1988-tól az SZDSZ tagja, 1991. november–1992. február, 1992. november–1995, 1996–1997. között a párt ügyvivője, 1995–1998. között az országos tanács elnöke. 1990. augusztus–1994. az Országgyűlés alelnöke, 1994–1995. az önkormányzati és rendészeti bizottság alelnöke, 1995–1998. az alkotmány- és igazságügyi bizottság, az alkotmányelőkészítő bizottság tagja, 1994–1996. között az SZDSZ-frakció vezetőségi tagja.

(Fertőendréd, 1895. január 19.–Pannonhalma, 1981. december 29.) ciszterci szerzetes, tanár, apát. 1919-ben szentelték pappá, s matema­tika–fizika szakos tanári oklevelet szerzett. A budai Szt. Imre Gimnázium tanára lett, 1938-tól igazgatója és házfőnöke. 1939. március. 18-án a zirci, pilisi, pásztói és szentgotthárdi egyesített ciszterci apátságok apátja és a Ciszterci Rend Zirci Kongre­gációjának apátja. 1950. június 28-án Grősz József és társai perében 14 évi börtönre ítélték. Perének előkészítésében sokszor és súlyosan megkínozták. 1957-től a pannonhalmi szociális otthonban élt.

(Budapest, 1931. június 16. – Budapest, 2005. október 13.) író, dramaturg. Egyetemi évei alatt Lukács György tanítványa volt. 1952-ben megjelennek első versei, 1953–1954.között középiskolai tanár, 1954–1956. között a Szabad Ifjúság és az Egyetemi Lapok munkatársa, 1956-ban részt vesz a forradalomban, 8 évre bebörtönzik, 1960-ban amnesztiával szabadul, 1964-től szabadfoglalkozású író, műfordító, az Élet és Irodalom munkatársa, 1977–1982. között a kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgja, ellenzéki tevékenysége miatt nem újíthatják meg szerződését, 1983–1986. között Nyugat-Berlinben él, 1984.ben itt mutatják be A kihallgatás (1965) című darabját. Ezt és A kompromisszum című darabot maga is megrendezi az NSZK-ban. 1989-től ismét dramaturg Kaposvárott. Az SZDSZ országos tanácsának tagja. 2004-ben kilép az SZDSZ-ből.

(Budapest, 1910–1961) jogász, közgazdász, részvénytársasági tisztviselő. 1941–1945 között munkaszolgálatos,1945 után az AGRÁRINDRUSTIA magáncég alapítója, az államosítás után ez lett az AGRIMPEX külkereskedelmi vállalat, ahol vezérigazgató helyettes volt. 1949. július 26-án az Államvédelmi Hatóság letartóztatta deviza bűntett koholt váddal. Ítélet nélkül Recsken raboskodott, 1953-ban a tábort felszámolják, októberben Kistarcsán ítélik el 7 és fél év börtönbüntetésre, valamint teljes vagyonelkobzásra. 1954 június végén szabadul, 1961-ben halt meg szívroham következtében Bukarestben egy külkereskedelmi tárgyalás közben.

(1901–1991) a hercegi család sarja, az Esterházy-hitbizomány utolsó ura. Folytatta a Hanság telkesítését, fejlesztette és tökéletesítette az állattenyésztést. Műbarát és tudománypártoló volt. Budapesten államtudományi doktorátust szerzett. 1948. december 26-án letartóztatták. A Mindszenty-per negyedrendű vádlottaként valuta-bűncselekményekben emeltek vádat ellene. 1949-ben 15 évi börtönre ítélték koholt vádak alapján. 1956-ban Ausztriába távozott, később Svájcban élt.

(1886–1968) ügyvéd, szentszéki ügyész. Mindszenty anyja őt kérte fel, hogy fiát képviselje a másodfokú tárgyaláson, de ezt a bíróság nem engedélyezte. 1951-ben a Grősz-per harmadrendű vádlottjaként nyolc évre ítélték. A váci börtönbe került, ahonnan 1957. január 29-én szabadult. 1959-ben amnesztia és rehabilitáció iránti kérelmet nyújtott be az Elnöki Tanácshoz. Kérelmét Grősz József kalocsai érsek is pártfogolta, mégis elutasították. 1963-ban is kérvényezte az elítéléséhez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alóli mentesítését; eredménytelenül. 1967-ben kérelmét a Budapesti Megyei Bíróságnál megismételte, amire azt a szűkszavú választ kapta, hogy 1967. január 29-én a mellékbüntetésül kiszabott tíz év közügyektől való eltiltás lejárt.

eredetileg [Lőwy] (Abaújszántó,1904. július 18.–Budapest, 1965. december 6.) nyomdász, honvédelmi miniszter. 1921-től a Csehszlovák Kommunista Párt tagja. 1925-ben politikai tevékenysége miatt hat és fél évi börtönre ítélték. Kiszabadulása után a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé (KII) delegáltja. E minőségében Nyugat-Európában, később a spanyol polgárháborúban ténykedett. Ezután moszkvai emigráns és Komintern-funkcionárius. 1944-ben érkezett Gerővel Szegedre, megalakítva az MKP Központi Vezetőségét. Az MKP, majd az MDP legszűkebb vezetésének tagja. A párt egyik főtitkár-helyettese (1946–55), a Honvédelmi Bizottság és a „trojka” tagja volt. A Politikai Bizotság tagja és a Központi Vezetőség titkára (1945–53, 1953–55), belügyi államtitkár (1945, fő feladata a rendőrség újjászervezése). 1945 decemberétől az MKP Központi Vezetőség Szervezési Osztályának vezetője, ő felügyelte a hadsereget és a rendőrséget is. 1947 szeptemberében részt vett a Kominform alakuló értekezletén. Honvédelmi miniszter (1948–53, erőltetett hadsereg-fejlesztést végez), 1952-től hadseregtábornok (az első ilyen magas rangú tiszt hazánkban, 1978-ig az egyetlen is). Ő vezette a Kádár János és Péter Gábor ügy vizsgálóbizottságát. 1953-ban kikerült a Politikai Bizotságból, de Nagy Imre szövetségeseként szovjet kérésre hamarosan visszavették. Az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője lett. Elsőként állt át Rákosi mellé 1954-ben, de kegyvesztett lett. 1955-ben kizárták a vezetésből, hadiakadémiára küldték a Szovjetunióba. A törvénysértő perek egyik irányítójaként 1956 júliusában kizárták a pártból és honvéddé fokozták le. 1956. október 13-án letartóztatták, 1957-ben előbb 6, majd törvényességi óvással a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsán 16 évre ítélték. 1960-ban, egyéni kegyelemmel szabadult. Könyvkiadói lektorként dolgozott.

(1913–1984) újságíró, lapszerkesztő. A II. világháború idején munkaszolgálatos, szovjet fogságba került és ott lett kommunista. 1947-től a Magyar Nap, 1948-ban a Szabad Nép munkatársa. 1951-ben elbocsátották, több lapnál és a rádióban dolgozott.1953-tól a MT Tájékoztató Hivatal majd a Magyar Nemzet munkatársa. 1955 tavaszán kizárták a pártból, mert a Rajk-per felülvizsgálatát kérte. Ekkortól a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék tagja. A forradalom alatt Nagy Imre titkárságán és Kopácsi Sándor tanácsadójaként tevékenykedett. A "Nagy Imre-csoporttal" Romániába internálták, majd tíz év börtönbüntetésre ítélték. 1961-ben egyéni kegyelemmel szabadult. A Magyar Hírlapnál dolgozott.

(Királyhegyes, 1920.–?) Családja 1930-ban Budapestre költözött. Négy polgárit végzett, majd férfiszabószakmát tanult. 1938-tól szabóműhelyekben dolgozott segédként. 1941-ben katonai szolgálatra vonult be az I. honvéd utászzászlóaljhoz. 1942-ben – apja halálát követően – mint egyedüli családfenntartót leszerelték. 1944 augusztusában ismét behívták korábbi alakulatához, ahol a szabóműhelyben dolgozott. 1944 decemberében megszökött csapattestétől, és "Prónay-különítményes" papírokkal bujkált. 1945 februárjától újra szakmájában dolgozott. 1945-től az MKP, majd az MDP és az MSZMP tagja. 1946 elején négy hónapos tanfolyamon érettségit tett. 1946. június 1-jével a rendőrség kötelékébe lépett, és a Vidéki Főkapitányság Politikai Osztályára került. Ez év őszén a vásárosnaményi járási kapitányságon dolgozott, majd 1946 novemberétől az ÁVO Budakörnyéki Osztályának csoportvezetője. 1949 májusa és szeptembere között az ÁVH Központi Vidéki XVI. Alosztályának vezetője. 1949-50-ben Moszkvában operatív iskolát végzett. 1950 novemberétől az ÁVH kémelhárítási osztályának helyettes vezetője. 1951 májusától őrnagyi rangban az ÁVH I. Főosztályának vezetője: irányítása alá tartozott a kémelhárító, az ipariszabotázs-elhárító, a belső reakció elleni, a mezőgazdasági, a közlekedési és útlevélosztály. 1951 októberében alezredessé, 1952-ben ezredessé léptették elő. Péter Gábor legszűkebb köréhez tartozott, számos törvénytelen vizsgálat és akció résztvevője. 1953 januárjában Péter Gábor és társai letartóztatását követően áthelyezték Debrecenbe, ahol a megyei ÁVH, majd a megyei főosztály vezetője. 1954 júliusában az MDP KEB szigorú megrovásban részesítette, amiért eltagadta "prónays" múltját. Áthelyezték a Belügyminisztérium Pest Megyei Főosztályának vezetőjévé. A forradalom idején harcolt a felkelők ellen, majd 1956. október 30-tól a szovjet hadsereg oldalán vett részt a harcokban. 1957 januárjától a Belügyminisztérium II. Főosztályán a kémelhárítás vezetője. 1958. augusztusában az Országos Rendőr főkapitányság vezetőjének bűnügyi helyettesévé nevezték ki. 1962 augusztusában leszerelték, és elbocsátották a Belügyminisztérium állományából.

(London, 1904. január 23. – Budapest, 1970. szeptember 12.) amerikai származású kommunista, a Rajk-perrel kapcsolatban került Budapestre 1949-ben. A perben kémhálózat kiépítésének és működtetésének gyanújával tartóztatták le. Miután Rajkot halálra ítélték, Field ügyében nem született döntés, ehelyett öt éven át raboskodott, miközben rendszeresen „kihallgatták”, többször majdnem halálra kínozva. 1950-ben több kelet-németországi kommunista funkcionáriust (például a Radio Berlin illetve a keleti zóna vasútjainak igazgatóit) is börtönre, vagy halálra ítéltek a „Noel Fielddel történő különleges kapcsolattartás” vádjával. Végül 1954 októberében szabadult anélkül, hogy hivatalosan bármivel is megvádolták volna. Ugyanezen hónapban testvérét, Hermannt, illetve feleségét is kiengedték. Hermann ezután Amerikába távozott és könyvet írt az átélt borzalmakról. 1955-ben nevelt lányát is kiengedték a vorkutai táborból Nikita Hruscsov amnesztiájával. Az átélt események ellenére is hithű kommunista maradt. Erre hivatkozva politikai menedékjogot kért Magyarországon, amit meg is kapott. Haláláig Budapesten élt, hamvait a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

a Grősz-perben Vezér Ferenc pálos szerzetes jogi védelmét látta el.

(Kiskunhalas, 1914. július 27. – Budapest, 2000. május 20.) faipari munkás, író (Szuhai István néven), politikus. 1935-ben belépett a faipari munkásokat tömörítő szakszervezetbe, illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. 1937-ben az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártjának lett tagja. Illegális (kommunista) propagandatevékenységet folytatott, 1942-ben letartóztatták és hat hónapra ítélték. 1944 novemberében újfent elfogták és elítélték. Németországi koncentrációs táborokba deportálták, de többedmagával sikerült megszöknie a vonatról. Újpesten fegyveres partizáncsoportot szervezett. Ők akadályozták meg az újpesti víztorony felrobbantását. 1945-ben titkár az MKP újpesti pártbizottságában, 1946-tól osztályvezető a budapesti pártbizottságnál, majd a KV Káderosztályának vezetője, illetve helyettese (1946–49, 1949–51). Sztálinvárosban nagyüzemi párttitkár 1955-ig. Külkereskedelmi miniszter-helyettes (1955–57). Az MDP Katonai Bizottság tagja 1956. október 28-ig. November elején csatlakozott az újonnan szervezett MSZMP-hez. 1957. február 12-től december 3-ig vezette az MSZMP KB káderosztályát. 1956 novemberében lett tagja az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának, majd annak véglegesítése után is maradt Központi Bizottsági tag megszakítás nélkül, egészen 1970-ig. 1958-tól belügyminiszter-helyettes 1964-ig, az állambiztonság felügyeletét látta el. Az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője (1964–72), mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes (1967–72), a Hungexpo vezérigazgatója (1980-ig).

(1921–?) elektromérnök. A Berni Műegyetemen tanult, 1940-ben Vági Ferenc révén kapcsolatba került a szocialista, majd a kommunista mozgalommal. Az Magyar Nemzeti Függetlenségi Front svájci csoportjának volt a tagja. 1947-ben tért vissza Magyarországra. A Rajk-per egyik mellékperében (Vági Ferenc és társai) 1950-ben hűtlenség és szervezkedés bűntettének vádjával 13 évre ítélték, majd 1955-ben felmentették.

(1909–1987) katonatiszt. Vezérőrnagyként a katonapolitikai helyettes vezetője volt Pálffy György mellett. 1948 szeptemberében a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai csoportfőnökség vezetője, ekkor volt főnöke utasítására letartóztatták. A katonai bíróság 6, majd másodfokon 5 évre ítélte. Később rehabilitálták.

(1883–1958) gyáros, politikus. A budapesti és a charlottenburgi műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet, majd Budapesten és Berlinben jogot hallgatott. 1908-ban önálló gépgyárat alapít Mátyásföldön. 1918-ban Károlyi Mihály kormányában hadügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején letartóztatták, de megszökött. Részt vett a Peidl-kormányt eltávolító puccsban. József főherceg megbízása alapján 1919. augusztus 7-től november 25-ig miniszterelnök, majd 1920. március 15-ig hadügyminiszter. A húszas években különböző keresztény és jobboldali szervezetek tagja, részt vett a királypuccsokban is. A két világháború közötti időszakban képviselő, majd visszavonult a politikától. 1951-ben hamis vádakkal letartóztatták és a Grősz-per egyik mellékperében, mint elsőrendű vádlottat 15 évre ítélték.

(1919–?) Peyer Károly híveként aktívan részt vett az antifasiszta ellenállási mozgalomban, majd fellépett a kommunistákkal szemben is. 1947-ben szökött nyugatra, néhány hónappal később, távollétében halálra ítélték a Peyer Károly és szociáldemokrata társai elleni perben. 1949 óta az USA-ban él. A nyolcvanas évek végén jött először haza, és mint az AFL-CIO amerikai szakszervezeti mozgalom megbízottja, segítette a független magyar szakszervezetek megalakulását.

(Budapest, 1903. október 15. – Budapest, 1968. július 10.) újságíró, a Magyar Rádió és Televízió elnöke, az OTP vezérigazgatója. Gimnáziumi évei alatt került kapcsolatba a munkásmozgalommal, a Tanácsköztársaság kikiáltása után belépett a KIMSZ diáktagozatába. 1928-tól a KIMSZ tagja, 1929-ben illegális tevékenységéért 9 havi börtönre ítélték. 1930-tól a KMP Budapesti Területi Bizottságának tagja. A Vörös Figyelő című illegális folyóirat szerkesztője. Börtönbe került. 1933-tól textilmunkásként dolgozott, közben szakszervezeti politikai munkát végzett. 1936-tól az újpesti textilmunkások egyik vezetője. 1938-tól részt vett az illegális KMP újjászervezésében, majd éveken át irányították a KMP munkáját. 1941-ben illegalitásba vonult. A KMP Központi Bizottságának tagja 1942–43-ban. 1944 áprilisában elfogták és 10 évi börtönre ítélték, de Németországba hurcolása közben megszökött. 1945 után az Újpesti Posztógyár üzemi bizottságának titkára, majd a Szabad Nép munkatársa, a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének titkára, illetve a Friss Újság (1946–47) és a Népszava szerkesztője (1947–49). 1948–49-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) főtitkárhelyettese. 1949 őszén kizárták az MDP-ből. 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1954-ben szabadult, 1956-ban rehabilitálták. 1957–1962 között a Magyar Rádió és Televízió kormánybiztosa és elnöke, 1962-től haláláig az Országos Takarékpénztár (OTP) vezérigazgatója. Az MSZMP Központi Reviziós Bizottságának, majd Központi Ellenőrző Bizottságának, a Budapesti Pártbizottságnak és a Textilipari Dolgozók Szakszervezete központi vezetőségének tagja.

(Gyula, 1930–1981) 1944-ben családjával együtt Auschwitzba hurcolták: egyedül ő maradt életben. A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán tanult, ahonnan 1949-ben mint osztályidegent eltávolították. 1951-ben az Erős János című mesejátékáért József Attila-díjat kapott. Visszatérhetett a főiskolára. Diplomamunkája a Szabadsághegy című dráma volt, amely a személyi kultusz torzításait egy kádercsalád történetén keresztül mutatta be, s mintegy "megjósolta" a forradalmat. Darabja bemutatóját Rajk László temetésének napján, 1956. október 6-án tartották a József Attila Színházban. A forradalom alatt az Igazság, november 4. után az Október Huszonharmadika, illetve az Élünk című illegális lapok munkatársa. A december 4-i nőtüntetés egyik kezdeményezője. 1956. december 5-én letartóztatták. A Tóth Ilona és társai-perben négy év börtönbüntetésre ítélték, majd a Legfelsőbb Bíróság 1957. június 20-án a Magyar Népköztársaság államrendje ellen irányuló szervezkedés vádjával halálra ítélte. A nemzetközi tiltakozás hatására ítéletét felfüggesztették, ügyének vizsgálatát újraindították, és tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1961. április 4-én amnesztiával szabadult. 1963-ban tudott csak elhelyezkedni: az OSZK Színháztörténeti Tárában dolgozott 1975-ös nyugdíjazásáig.

(1900–?). vezérkari ezredes, újságíró. 1941-ben került a VKF/2. osztály közigazgatási alcsoportjához, 1943-ban a VKF/2. hírszerző alcsoport balkáni osztály vezetője lett. 1944-ben a nyilasok leváltották. 1945-49 között a Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztályon dolgozott. 1945-46-ban a hírszerző osztály vezetője, 1948-ban főcsoportfőnök-helyettesnek nevezték ki. 1949-ben felmentették beosztásából hírcsalás és ellenséges magatartás gyanúja alapján. Később őrizetbe vették, majd internálták. 1953. november 16-án hivatali hatalommal való visszaélés miatt 5 év börtönre ítélték. 1956-ban rehabilitálták.

(Budapest, 1900.–Budapest, 1950.) gépészmérnök. 1924-től az ITT és az International Standard Electric Corporation érdekeltségébe tartozó Standard Villamossági Rt. munkatársa, 1936-tól főmérnök, 1938-tól cégvezető főmérnök. 1947-ben helyettes vezérigazgató, majd 1948. októberben vezérigazgató. 1949. november 22-én kémkedés és szabotázs koholt vádjával az angol állampolgárságú Edgar Sandersszel és az amerikai Robert Vogelerrel, a gyár külföldi megbízottjaival együtt letartóztatták; az ügy kapcsán a vállalatot állami kezelésbe vették, majd államosították. A propagandacélokra felhasznált, nagy sajtónyilvánosságot kapott Standard-per elsőrendű vádlottja. 1950. február 21-én első fokon, majd május 4-én másodfokon halálra ítélték és kivégezték. A perben elítéltek rehabilitálására 1989. november 20-án került sor.

(1905–?) villanyszerelő, tanú a Rajk-perben.

(Budapest, 1917. dec. 22. – Budapest, 1958. jún. 16.) újságíró, politikus. Unitárius hitre áttért, asszimiláns zsidó családból származott. Budapesten érettségizett, majd a szegedi egyetem orvostudományi karára járt, de tanulmányait félbehagyva Auróra néven kisvállalatot alapított. 1942-ben került közelségbe az illegális kommunista mozgalommal. 1944 nyarán megszökött egy erdélyi munkaszolgálatos táborból, s a jugoszláv partizánokhoz menekült. 1945. januárban tért vissza Budapestre, s egy ifjúsági lapnál helyezkedett el. Még ugyanabban az évben a Szabad Nép, a kommunista párt napilapjának munkatársa lett. Egy idegi Révai József titkára, majd szerkesztőbizottsági tag, a külpolitikai rovat vezetője, az újság kulturális-ideológiai arculatának egyik formálója. Az 1953. júniusi fordulat után eltávolodott a Rákosi-féle vonaltól. 1954-ben tudósítóként Zürichben, Berlinben és Párizsban dolgozott, de távollétében áthelyezték a Magyar Nemzethez. 1955. májusában a Lapkiadó taggyűlésén Rajk László rehabilitását és a bűnösök felelősségre vonását követelte, amiért kizárták az MDP-ből, s a Corvina Kiadónál lett fordító. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagjává vált, antisztalinistának vallotta magát, s elutasította az egypártrendszert. 1956 nyarán visszavették az MDP-be, 1956. október 23-án Nagy Imrével ellentétben üdvözölte a fegyveres felkelés kitörését. Először a Szabad Nép székházában dolgozott, október 27-én megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar Szabadság, novemberben stencilezve az Október Huszonharmadika című lapokat. A szovjet csapatok november 4-i bevonulása után nem ismerte el a Kádár-kormányt, s sztrájkokat szervezett ellene. December 5-én letartóztatták, a Nagy Imre per harmadrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával halálra ítélték és kivégezték. 1989. májusában rehabilitálták.

(Újverbász, 1907. június 6. –?) kalocsai egyházmegyés pap. A gimnáziumot Pécsett és Kalocsán végezte (1918–1926), majd azt követően a teológiát Rómában (1926–1934), ahol bölcsész és teológiai doktori címet kapott. 1932-ben szentelték pappá. Első állomáshelyén, Dunapatajon káplán. 1935-ben főszentszéki iktató és jegyző, érseki szertartó, helyettes teológiai tanár. 1940–1944 között érseki titkár. 1944 és 1950 között érseki irodaigazgató, 1948. november 8-án segédpüspök, de címét hamarosan visszavonták. 1951-ben az ÁVH letartóztatta, majd 1951. augusztus 9-én zárt tárgyaláson egy mellékperben öt év börtönre ítélték. 1957. február 11-én távozott az egyházmegyéből, 1959-ben polgári házasságot kötött.

(Budapest, 1931.–Bern, 1999.) Tanulmányait Budapesten, majd 1953-tól a Zürichi Egyetemen folytatta. Részt vett az 1956-os forradalomban, alhadnagyként szolgált Maléter Pál közelében a Kilián laktanyában. A forradalom leverése után Svájcba emigrált. A 1960-as évektől az egyetemi rangú Kelet-európai Könyvtár munkatársa, majd 1964-től 1996-ig vezetője volt az intézménynek. 1997-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem díszdoktorává avatták.

A vád állítása szerint 1956. november 18-án Gyöngyösi Miklóssal és Tóth Ilonával meggyilkolta Kollár István rakodómunkást.

(Féltorony, 1887. december 9.–Kalocsa, 1961. október 3.) a győri egyház­megye papja, majd szombathelyi püspök, kalocsai érsek. 1911-ben szentelték, 1913-tól a győri püspöki irodában levéltáros, jegyző, szertartó, titkár, irodaigazgató. 1928 decemberétől győri segédpüspök. 1933-tól káptalani helynök, majd püspöki helynök. 1936. január 10-től a szombathelyi egyházmegye apostoli adminisztrátora, 1939. július 10-étől megyéspüspöke. 1943. május 7-étől kalocsai érsek, 1944. március 25-ig a szombathelyi egyházmegye apostoli kormányzója is 1950. augusztus 30-án a politikai nyomásnak engedve aláírta a kormánnyal kötött (kánonjogilag érvénytelen) megállapodást. 1951. május 18-án letartóztatták és egy koncepciós perben 15 év sza­badságvesztésre ítélték. Az igazságügy-miniszter engedélyezte börtönbüntetése megszakítását, így 1955. október 10-étől házi őrizetben volt előbb Püspökszentlász­lón, majd Felsőpetényben, végül 1956. januártól a tószegi plébánián. 1956. május 19-én amnesztiával szabadult, és érsekként átvehette a püspöki kar elnöki tisztét. 1957 után az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront elnökségének tagja volt. A Fővárosi Bíróság 1990. május 18-án ítéletét semmisnek nyilvánította.

(1908–1986) pálos szerzetes. 1935-ben lépett be a pálos rendbe. Közreműködött a „Fehér Barát” című pálos lap szerkesztésében. 1951. augusztus 7-én a pálosok elleni mellékperben zárt tárgyaláson hét évre ítélték. 1956-ban szabadult Vácról.

A vád állítása szerint 1956. november 18-án Tóth Ilonával és Gönczi Ferenccel meggyilkolták Kollár István rakodómunkást.

(1888–1960) ciszterci szerzetes, zirci jószágkormányzó. 1908-ban kérte felvételét a rendbe, 1913-ban szentelték pappá. 1914 és 1917 között mezőgazdasági akadémiai hallgató, 1917-től a ciszterci rend előszállási birtokán másod, majd 1924-től teljes jogú jószágkormányzó. 1939-től tagja a felsőháznak. 1940-ben Teleki Pál felajánlotta neki a Földművelési Minisztérium vezetését. 1942-ben alapítványt tett az előszállási uradalom tíz legtehetségesebb gyermekének taníttatása érdekében. 1945 és 1951 között négy alkalommal tartóztatták le. 1951-ben a Grősz-per hetedrendű vádlottját 13 évi börtönre ítélte a bíróság. Az 1956-os forradalom idején szabadult, majd 1957 júniusában ismét letartóztatták, de augusztusban amnesztiával kiengedték a börtönből. A pannonhalmi öreg papok otthonában szívinfarktusban halt meg.

(1910–1976) jogász, újságíró, rendőrtiszt. 1933-tól az Új Idők munkatársa, majd felelős szerkesztője (1948–49). 1945–1951 között rendőr alezredes, majd ezredes, a Budapesti Rendőrfőkapitányság sajtóosztályának vezetője, 1948-tól gyermekvédelmi osztályvezető. 1951–53 között a Magyar Rendőr című lapot szerkesztette. 1955. március 5-től az Irodalmi Újság felelős szerkesztője. Benjámin László szatirikus verseinek közlése miatt leváltották, de az 1956. szeptember 16-i írószövetségi közgyűlés után visszahelyezték. 1958-tól a Filmvilág főszerkesztője volt. Az Élet és Irodalomban ő teremtette meg a tévékritika műfaját. Több szórakoztató játékfilm forgatókönyvét is ő írta. 1951-ben Kossuth-díjat kapott.

(Czinderbogád, 1897. november 18. – Budapest, 1982. január 19.) publicista, kritikus, politikus. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadseregben harcolt, majd a szerb megszállás alatt levő Pécsre menekült. 1919 végén belépett a Pécsi Szocialista Pártba és a Munkás című pártlap szerkesztője lett. A szerbek kivonulása után a KMP utasítására Bécsbe, innen 1921-ben Jugoszláviába emigrált, a Bács-megyei Napló, majd a Hírlap újságírója volt és avantgardista verseket publikált. 1929-ben hazatért és bekapcsolódott az illegális KMP tevékenységébe, főképp kulturális vonatkozású vezető munkát végzett. 1930- tól az erdélyi Korunk pesti szerkesztője, tanulmányai, kritikái jelentek meg a párt legális lapjaiban, s tisztviselői munkából élt. Mozgalmi tevékenységéért többször börtönbe került. 1944. júniusban a párt utasítására illegalitásba vonult s a Békepárt és a Magyar Front keretében tevékenykedett. 1945-48 között a Szabadság című napilap szerkesztője, majd az MDP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője, 1949-től az Athenaeum Könyvkiadó igazgatója. 1950-ben koholt vádakkal letartóztatták és halálra, majd 4 évi siralomház után életfogytiglani börtönre ítélték. 1954-ben rehabilitálták, s a Béke és Szabadság főszerkesztője lett. A Rákosi-klikk elleni fellépései miatt 1955-ben nyugdíjazták és kizárták a pártból, 1956. júliusában visszavették és a MUOSZ megbízott elnöke lett. 1956. október végén a Népszabadság főszerkesztője és a párt Intéző Bizottságának tagja. November 4-én Nagy Imre csoportjával a jugoszláv követségre menekült, majd Romániába internálták, 1958-ban Budapesten hat évi börtönre ítélték. 1960-ban amnesztiát kapott s 1980-ig az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében dolgozott.

(1922–1999) közgazdász, szociológus. 1942–73 közt kommunista párttag. A MADISZ vidéki, majd országos titkára (1945–47), az MDP Központi Vezetőség Mezőgazdasági és Szövetkezetpolitikai osztályvezetője (1948–50). A Központi Vezetőség titkára (1950–53), a Politikai Bizottság tagja (1951–56). Földművelésügyi miniszterhelyettes (1951–52), az állami gazdaságok minisztere (1952–53), majd földművelésügyi miniszter (1953–54). Miniszterelnök-helyettes (1953–55, 1956), majd 1955 áprilisa és 1956 októbere között miniszterelnök. 1954-ben a sztálinisták gazdasági programját támogatta. 1956 júniusában bűnvádi eljárást követelt Nagy Imre ellen. 1956 októberébenben a Minisztertanács első helyettese, visszadatálva aláírta a szovjet csapatokat behívó levelet. Október 28-án kimaradt a Központi Vezetőségből és a Politikai Bizottságból, másnap a Szovjetunióba menekült. 1958-ban tért haza, az MTA Közgazdaságtudományi Intézete munkatársa (1958–61), aztán a KSH elnökhelyettese (1962–63), 1968-ig pedig az MTA Szociológiai Kutatócsoport vezetője. 1973 májusában az ún. „filozófusperben” revizionizmus vádjával elítélték, kizárták a pártból, és elbocsátották állásából. Gazdasági tanácsadóként 1975-ben ment nyugdíjba.

(1902–1951) Kassán középiskolai tanár, minisztériumi osztályfőnök. A Grősz-perben, mint lehetséges kereskedelem- és iparügyi miniszter hangzott el a neve. A perben tanúvallomást tett, majd ügyét elkülönítették és a katonai bíróság halálra ítélte.

eredetileg [Hőnigsberg] (1910–1949) hivatásos katonatiszt, rendőralezredes. 1949-ben letartóztatták, a Pálffy-perben halálra ítélték és 1949. október 24-én kivégezték.

(Zombor, 1904.– Budapest, 1950.) 1933-ban elvégezte a Ludovika Akadémiát, majd a hadiakadémiát. Felesége zsidó származása miatt kénytelen volt feladni a katonatiszti pályát, vezérkari ezredesként nyugdíjazták. Szintén nyugállományba helyezett barátai révén kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal, bekapcsolódott az ellenállásba. 1945 után az MKP Farkas Mihály vezette Katonai Bizottságának tagja volt. Reaktiválták, a Honvédelmi Minisztériumba került, személyzeti osztályvezető, majd – vezérőrnagyi rangban – a minisztérium személyügyi főcsoportfőnöke lett. Később kiképzési ügyekkel foglalkozott; 1949-ben altábornaggyá léptették elő a honvédség szemlélője beosztásban. 1950 áprilisában koholt vádak alapján letartóztatták, az ún. tábornokperben 1950. augusztus 10-én, illetve 17-én első és másodfokon halálra ítélték, majd kivégezték. 1954. szeptember 17-én részlegesen rehabilitálták, majd 1956. október 13-án a többi kivégzett főtiszttel együtt ünnepélyesen újratemették. 1990. október 1-jén a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletét.

(1891–1946) jogász, köztisztviselő, miniszterelnök. Végigharcolta az I. világháborút. 1919-ben pénzügyi pályára lépett, 1926-tól a Magyar Nemzeti Bank igazgatóhelyettese, 1928-től az igazgatója. 1932 nyarán részt vett Gömbös nemzeti munkaterve kidolgozásában. Pénzügyminiszter (1932–35), az MNB elnöke (1935–38). 1936-ban a Nemzeti Egység Pártja elnöke lett. Tárca nélküli közgazdasági miniszter (gyakorlatilag miniszterelnök-helyettes, 1938), a jórészt általa kidolgozott győri program végrehajtásának irányítója. Miniszterelnök (1938–39), eközben más tárcákat is vezetett. Elfogadtatta az első zsidótörvényt, de lépéseket tett a nyilasok (és a szociáldemokraták) korlátozására. Az első bécsi döntés után már nem tudott ellenállni a német hatásnak. Engedélyezte a Volksbund megalakítását, és előkészítette a faji alapra helyezett második zsidótörvényt, meghirdette a Magyar Élet Mozgalmat. Bukása után szélsőjobboldali politikus, célja a hatalom visszaszerzése. Saját fasiszta jellegű pártot alapított Magyar Megújulás Pártja néven. A Sztójay-kormányban a gazdaság irányításával megbízott tárca nélküli miniszter. Visszavonult, majd csatlakozott a nyilas Törvényhozók Nemzeti Szövetségéhez, 1945-ben követte Szálasit Németországba. A népbíróság 1945. végén halálra ítélte, 1946. február 28-án kivégezték.

(1916–1985) egyetemi lelkész, Budapesten hittanár. A Mindszenty-perben életfogytiglanra ítélték. A váci börtönben ült 1956 októberéig, majd Nyugatra távozott. A Nagy-Britanniában élő magyarok főlelkésze, pápai kamarás.

(1909–1977) kalocsai egyházmegyés pap. 1919 és 1927 között Kalocsán, Baján és Budapesten végezte a gimnáziumot, a teológiát 1927 és 1932 között Budapesten. Szülőfalujában, Jánoshalmán szentelték pappá 1932-ben. Számos helyen káplánkodott (Nagybaracska, Sükösd, Fajsz). 1934-től Kalocsán tanulmányi felügyelő, hitoktató, Actio Catholica titkár, a Kalocsai Néplap szerkesztője. 1943-ban tábori lelkész, hadifogság 1945–1947 között. 1948 és 1953 között börtönben ült. 1954 betegszabadságát tölti, illetve átvételét kéri a székesfehérvári egyházmegyébe. Budakeszin, Makkos-Márián, Adyligeten káplán. Az 1960-as években visszaveszik a kalocsai főegyházmegyébe. 1972-ben nyugdíjazzák.

leánykori nevén Potoczky Mária, Potoczky Kálmán testvére, 1950-ben koncepciós perben elítélték, 1956-ban szabadult, Bécsben kezdett új életet. A formális felmentő ítélet Potoczky Kálmán ügyében 1962. július 12-én született meg.

(Sárospatak, 1916. január 13. – Budapest, 1968. szeptember 2.) református lelkész, tanár, miniszterhelyettes. Sárospatakon református lelkészi oklevelet szerzett, majd ösztöndíjas a halle-wittenbergi egyetem teológiai karán. 1941-ben magyar-latin-görög szakos tanári oklevelet szerzett a debreceni tudományegyetemen. A Sárospatak melletti Vajdácskán volt református lelkész, majd 1943-ban katonai szolgálatra hívták be, és tábori lelkész-főhadnagyként szovjet hadifogságba esett.@Felesége Nagy Imre lánya, Erzsébet lett. Két gyermekük született: ifjabb Ferenc és Katalin. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány Honvédelmi Minisztériumában osztályvezető volt, majd a népművelési miniszter első helyettese (1951–54). 1954. október 23-24-én a Hazafias Népfront alakuló kongresszusán főtitkárrá választották. 1955-1957 között a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója volt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után letartóztatták, Snagovba szállították, majd a Nagy Imre-perben 8 év börtönre ítélték. Tüdőbetegségére való tekintettel 1960-ban egyéni kegyelmet kapott. Ezt követően 1963-tól a Budapesti 2. számú Állami Levéltárban (Pest és Nógrád megyei Levéltár) dolgozott.

(1919–1993) hadbíró. Pálffy György és társainak elítélője. 12 halálos ítéletet hirdetett ki, de a Népköztársaság Elnöki Tanácsa öt tábornoknak megkegyelmezett.

(1891–?) ügyvéd, politikus. 1945 áprilisától néhány hónapig Esztergom-Komárom megye főispánja, a Nemzeti parasztpárt tagja. 1945 és 1950 között a Pénzintézeti Központ alelnöke, 1948 és 1955 között a budapesti ügyvédi kamara elnöke. Mindszenty József másodsorban őt hatalmazta meg védelmével, de mégsem látta el a jogi képviseletet. Grősz József kalocsai érseket védte 1951-ben.

(1904–1987) vasesztergályos, kommunista politikus. 1926-tól az MSZDP, 1927-től a KMP tagja. Az 1930-as évek elejétől a KMP titkárságának tagja. Többször letartóztatták. 1945–1949 kisiparos. 1950-ben üzemvezető Diósgyőrben, majd a Golyóscsapágy Gyárban csoportvezető. Szücs Ernő régi barátja. 1950-ben a Szücs-ügy kapcsán letartóztatták és népellenes bűntett elkövetésének vádjával elítélték. 1954-ben szabadult, majd 1956-ben bűncselekmény hiányában felmentették és rehabilitálták. Nyugdíjazása után tudományos tevékenységet folytatott.

(1923–1953) államvédelmi ezredes. 1951-től az ÁVH Vizsgálati Főosztály vezetője. 1953-ban őrizetbe vétele előtt öngyilkosságot követ el.

(Tótpróna, Turóc vármegye, 1897. június 24.-Madrid, Spanyolország, 1971. március 11.) plébános, egyetemi tanár. Az I. világháborúban tüzérfőhadnagy, az összeomlás után a veszprémi egyházmegye kispapjaként a teológiát a Pázmáneumban és Rómában végezte, 1927-ben pappá szentelték. 1927-től Babócsán káplán, 1930-tól Háromfán plébános, 1942-től felsőörsi címzetes prépost. 1950. február 8-án letartóztatták, s a Standard-perben Olti Vilmos tanácsa hűtlenség bűntettében 10 év fegyházra és további 10 év hivatalvesztésre és politikai jogai fölfüggesztésére ítélte. 1956-ban szabadult, Spanyolországban telepedett le, haláláig a madridi magyarok lelkipásztora.

(Pécs, 1905 –Temesvár, 1965) Bolognában és Párizsban folytatott bölcsészeti tanulmányokat. 1925-ben a francia fővárosban Károlyi Mihállyal és Basch Viktorral együtt megalapította az Emberi Jogok Ligája magyar tagozatát. 1925 őszén belépett az MSZDP-be. A Stromfeld-körhöz csatlakozott, írásai jelentek meg több lapban; 1927-től az Együtt, 1929-től a Kassák Lajos szerkesztette Munka munkatársa volt, emellett a Szocializmusban is publikált, és a párt egyik vezető ideológusának számított. 1928-tól Kassák Munka-körének a tagja, innen azonban 1930-ban politikai véleménykülönbségek okán kizárták. Ebben az évben jelent meg verseskötete Az utca éneke címmel. Magántisztviselőként kereste kenyerét. Az 1930-as évek első felében külföldön élt, tanított és cikkeket írt. Hazatérése után egészen 1944-ig banktisztviselőként dolgozott. 1936-tól a VII. kerületi, majd 1938-tól az V. kerületi pártszervezet titkára volt. 1939-től a VI. kerületi szervezetben tevékenykedett, kapcsolatba került az illegális kommunistákkal, számos szemináriumot, vezetőképző tanfolyamot tartott. A Mónus Illés vezette, Marx és Engels válogatott műveit megjelentető vállalkozás tagja, majd végül vezetője lett. 1942-től kerületi politikai titkár, 1943–1944-ben az SZDP értelmiségi csoportjának vezetője volt. A német megszállás után kerületében illegális végrehajtó bizottságot alakított, de hamarosan behívták munkaszolgálatra. Miután sikerült megszöknie, csatlakozott Tito partizánjaihoz. 1945-ben Temesváron tartózkodott; az ekkor újraindult Szabad Szó munkatársa, és a Romániai Magyar Népi Szövetség, 1945 februárjától az SZDP propagandabizottságának vezetője lett, majd bekerült az országos pártvezetőségbe. Az újraindult Szocializmus szerkesztőbizottsági tagja volt. A pártban az ő hatáskörébe tartoztak az ifjúsági és a propagandaügyek, emellett ő készítette 1948-ig a bel- és külpolitikai elemzéseket a keddi pártnapok előadóinak. 1945. áprilistól parlamenti képviselő lett.1948-tól az MDP központi vezetőségi tagja. 1948-tól 1949. június 18-i letartóztatásáig a Magyar Rádió alelnöke volt. A volt szociáldemokraták közül szinte elsőként került az ÁVH fogságába, és 1949 szeptemberében a Rajk-perbe bevonva nyolcadrendű vádlottként életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1955 novemberében szabadult, 1956 szeptemberében részben rehabilitálták. Ettől kezdve teljesen visszavonult a közélettől; még a börtönben kezdett el műfordítással foglalkozni, szabadulása után a Corvina Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott.

(Fiume, 1912. május 26.–Budapest, 1989. július 6.) írógépműszerész, kommunista politikus. 1931-ben kapcsolatba került a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel, 1933-ban már a titkárság tagja. 1933 és 1935 között börtönben ült. 1942-ben az illegálisan újjászerveződő kommunista párt központi bizottságának tagja. 1943 februárjától a párt vezető titkára. Négy hónap múlva feloszlatta a KMP-t és létrehozta a Békepártot. 1944 júniusában a jugoszláv határon, mint katonaszökevényt letartóztatták, de nem ítélték a haditörvényszéki gyakorlatnak megfelelően halálra, csak két évet kapott. Négy hónap múlva már újra Budapesten van. 1944 novembere előtt újra elfogják, de az akkor már érvényben lévő Beregfy féle felkoncolási parancs ellenére sem végzik ki, hanem Németországba akarják szállítani. Megszökik. 1945 után 1948-ig a Magyar Kommunista Párt budapesti titkára, 1951-ig az MKP, illetve az MDP Központi Vezetőség, Politikai Bizottság és Titkárságának tagja. 1946 és 1951 között a kommunista párt főtitkárhelyettese. 1948-tól 1950-ig belügyminiszter, jelentős szerepet játszott többek között Rajk László elítélésében. 1951-ben Kádárt is letartóztatták, másfél évet ült. 1956. október 25. és október 30. között az MDP első titkára, majd elárulta Nagy Imrét és a forradalmat. 1956 novemberétől haláláig az MSZMP Központi Bizottság tagja. 1956–1988 között a Politikai Bizottságnak is tagja, 1956–1985 a párt első titkára, majd főtitkára (1985–1988), végül haláláig elnöke.

(1910–1996) újságíró. 1931-től a KMP tagja. 1939–44 között a Népszava munkatársa. Az MKP hazai szárnyához tartozott. A Szabadság, majd a Szabad Föld szerkesztője (1945), majd miniszterelnökségi államtitkár. A Központi Vezetőség tagja (1945–51), az MKP Központi Vezetőség kulturális osztályvezetője (1946–48), külügyminiszter (1949–51). Koholt vádakkal letartóztatták, 15 évi börtönre ítélték (1951). 1954-ben szabadult, rehabilitálták. A Kiadói Főigazgatóság vezetője (1954–55), népművelési miniszterhelyettes (1955–56), a Központi Vezetőség kulturális osztályvezetője (1956 júl.–1957) és ismét a Központi Vezetőség tagja (1956 júl.-okt.). 1957 elején tárgyalni utazott a Nagy Imre-csoport Romániába internált tagjaihoz. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottság, majd Központi Bizottság (1956–88), ill. Ideiglenes Intéző Bizottság, majd Politikai Bizottság (1956–75) tagja, a Központi Bizottság ideológiai és kulturális titkára (1957–59). A Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnöke (1958–89), művelődési miniszter (1957–58), a korai Kádár-korszak művelődési politikájának meghatározó személye. E területről való távozása után államminiszter (1958–60), miniszterelnök-helyettes (1960–65), majd kormányfő (1965–67), az országgyűlés elnöke (1967–71) és az Elnöki Tanács tagja (1967–89).

(Budapest, 1915. márc. 18. – Budapest, 1950-es évek) orvos. Részt vett a spanyol polgárháborúban és tagja volt a svájci Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontnak. 1945-től az Országos Közegészségügyi Intézetben főigazgatói titkár volt, majd a Népjóléti Minisztérium osztályvezetője lett, 1948-tól az egészségvédelmi főosztály vezetője volt. Az anya- és csecsemővédelem kiépítésével foglalkozott. A Rajk-perben tartóztatták le. 1950-ben szervezkedésben való tevékeny részvétel és folytatólagosan elkövetett hűtlenség bűntette miatt 15 évi fegyházra ítélték. A börtönben öngyilkos lett. A felülvizsgálati eljárás során megállapították ártatlanságát.

(Sopron, 1879. augusztus 1. – Győr, 1957. április 2.) evangélikus püspök, egyházi író. 1885–1889 között elemi iskolás volt a soproni Evangélikus Tanítóképző Intézet gyakorlóiskolájában. A következő 8 évben a soproni evangélikus líceumba járt. 1897–1900 között a soproni evangélikus teológiai akadémia hallgatója. 1900–1901 között ösztöndíjas egyetemi hallgató Rostockban. 1901. szeptember 29-én Gyurátz Ferenc püspök lelkésszé avatta Sopronban. 1901–1902 között ösztöndíjas egyetemi hallgató Halléban. 1902 júliusától Nemesdömölkön segédlelkész. 1904 decemberében Gyurátz Ferenc püspöki titkára Pápán. 1905. május 26-án feleségül vette Hegedűs Katalint, akitől hat gyermeke született. 1905–1916 között gyülekezeti lelkész Körmenden. 1916–1948 között a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspöke. Megalapította a Harangszó című lapot és 1917-ig főszerkesztője volt. 1927–1939 között a felsőház tagja, 1948-ban vonult nyugdíjba.

(Budapest, 1889. november 16. – Blankerberge, Belgium, 1976. szeptember 7.) magántisztviselő, szakszervezeti vezető, szociáldemokrata politikus. 1917-ben lépett be az MSZDP-be. 1919 végétől a szociáldemokrata nőmozgalom egyik vezetője volt. A 8 osztályos elemi iskola és az arra épülő 4 osztályos középiskola bevezetését javasolta. Főként szociális kérdésekkel foglalkozott. 1922-ben képviselővé választották, Slachta Margit után ő volt a második és másfél évtizeden keresztül az egyetlen képviselőnő a parlamentben. 1922-ben beválasztották az MSZDP országos választmányába. A német megszállás után vidéken bujkált. A párt européer szárnyának egyik vezetője, az SZDP Politikai Bizottság tagja (1945–48), az Országos Nőszervező Bizottság elnöke is. A Szocializmus szerkesztője, a Világosság főszerkesztője. Az SZDP Politikai Bizottság tagja (1945–48). 1945. áprilistól 1948-ig ismét parlamenti képviselő, 1945 novemberétől frakcióvezető, a nemzet-, majd országgyűlés alelnöke (1945–48). Tagja volt az Országos Nemzeti Bizottságnak és az Országos Köznevelési Tanácsnak. Peyer Károly kiválása után a két munkáspárt fúzióját elutasítók vezéralakjává vált. 1948 februárjában (törvénytelenül) kizárták a pártvezetőségből, majd márciusban a pártból is, hogy az MKP-val való egyesülést ne tudja megakadályozni. Két évi házi őrizet után 1950-ben koholt vádakkal letartóztatták. Azzal vádolták, hogy az ún. hatos fogat összeesküvő csoportjának vezetője. A csoport többi tagját (Kálmán József vezetésével) még 1950-ben elítélték, az ő ügyét azonban elkülönítették, s perére csak 1954-ben került sor. Kémkedés és államellenes tevékenység vádjával elítélték, de még abban az évben újra házi őrizetbe helyezték (1956 nyaráig). Az 1956. október 31-én újjáalakult SZDP elnöke, a Népszava főszerkesztője. November 1-jén Bécsbe utazott a Szocialista Internacionálé ülésére, közben november 3-tól államminiszter. November 4-e után a szovjet intervenció miatt nem tudott hazatérni. Az emigráns SZDP vezetője, a nyugaton megjelenő Népszava kiadója. 1957-től a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács elnöke. 1962-ben a magyar Legfelsőbb Bíróság (miközben hatályon kívül helyezte az 1954-ben ellene hozott ítéletet) államellenes izgatás vádjával – távollétében – 3 év börtönre ítélte.

(Kaposvár, 1912. április 14. – Budapest, 2009. július 4.) magyar vezérezredes, hadtörténész, politikus. A Ludovika Akadémián végzett, 1935-től hivatásos tiszt. 1942-ben végzett a Vezérkari Hadi Akadémián is, részt vett a II. világháború hadieseményeiben. 1945-től az MKP tagja lett és a HM-nél dolgozott, 1946-ban alezredes lett. 1950-ben a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnoka mint vezérőrnagy (tábornok). 195l-ben halálra ítélték, amit kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak. 1956 szeptemberében szabadult, a forradalom alatt a Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnöke, a Nemzetőrség főparancsnoka, Budapest katonai parancsnoka. Állítása szerint 1956. november 10-ig harcolt a szovjetek ellen, sikeresen kitört a főváros környékéről. A forradalom leverése után emigrált. Eredetileg hetedrendű vádlottként szerepelt volna a Nagy Imre és társai elleni perben, de mivel sikerült külföldre menekülnie, perét elkülönítették.1957-től a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács alelnöke. Később az USÁ-ban egyetemi tanár, a politikai emigráció egyik vezetője. 1989-ben hazatért, 1990-től országgyűlési képviselő volt. Újabban olyan történeti, hadtörténeti kutatások is megjelentek, amelyek szerint Király Béla egyes, a múltjával kapcsolatos állításai nem felelnek meg a valóságnak.

(1919–1948) zászlósként szerelt le, ezután Pócspetri falu segédjegyzője. Azzal vádolták a pócspetri-perben, hogy ő követte el a „rendőrgyilkosságot” a faluban az iskolaállamosítás elleni tüntetés során. Statáriálisan halálra ítélték, kivégezték.

(1924– ) másodéves papnövendék volt Zircen, amikor 1951-ben letartóztatták. Tiltott határátlépés miatt (már átért Ausztriába, de az osztrák csendőrök letartóztatták és átadták a szovjeteknek, akik kiadták Magyarországnak) 1951. június 13-án négy és hat hónapi börtönbüntetésre ítélték. Vácról szabadult 1954-ben. A forradalom után elhagyta az országot, Ausztriában szentelték pappá 1957-ben. Jelenleg az USA-ban él.

rakodó munkás, akit Tóth Ilona és társai 1956. november 18-án a vádak szerint meggyilkoltak.

(Miskolc, 1922. március 5. – Toronto, 2001. március 2.) rendőrtábornok. 1940–1945. között a Dimávagban esztergályos és rajzoló, 1942–1945. között az SZDP miskolci szervezet vezetőségi tagja, 1944-ben részt vesz a fegyveres ellenállásban, 1945-ben belép az MKP-ba, 1945–1956. rendőrtiszt, 1952–1956. Budapest rendőrfőkapitánya, 1956-ban a forradalom idején a Nemzetőrség főparancsnok-helyettese, november 1–5. között az MSZMP intézőbizottsági tagja, letartóztatják. 1958-ban a Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, 1963-ban általános amnesztiával szabadul, 1963–1965. a Telefongyárban esztergályos, 1965–1975. Solymáron műszaki tisztviselő, 1975-ben kivándorol Kanadába, itt éttermi felszolgáló, hűtőgépgyári munkás, majd a torontói elektromos műveknél takarító, 1987-től nyugdíjas, 1990-ben hazatér, 1990-ben rehabilitálják, visszakapja rendfokozatát, nyugalmazott ezredes, majd vezérőrnagy, 1994-től altábornagy. 1990–1992. között a Történelmi Igazságtétel Bizottság katonai szekciójának alelnöke. 1991–1997. az Önvédelmi Szervezetek Országos Szövetsége (Országos Polgárőr Szövetség) megalakítója, elnöke. 1991-től a Magyar Ellenállási Szövetség elnökségi tagja. 1992-től a Nagy Imre Társaság alelnöke. 1993-tól a Társadalmi Összefogás a Bűnözés Ellen Alapítvány, 1995–1998. a Budapest Főváros Közbiztonságáért Közalapítvány, 1998– az Országos Közbiztonsági és Bűnmegelőzési Közalapítvány kuratóriumának elnöke.

(Budapest, 1928. január 21.–) Széchenyi-díjas magyar közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Számos magyar és nemzetközi magas elismerésben részesült. A szocialista gazdasági rendszer, a nem-egyensúlyi rendszerek és a posztszocialista átmenet nemzetközileg is kiemelkedő kutatója. A Collegium Budapest egyik alapítója. A Harvard Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem professor emeritusa. 1933-ban kezdte meg tanulmányait a budapesti Reichsdeutsche Schule tizenkét évfolyamos osztályában. 1944-ben munkaszolgálatra sorozták be, majd 1945-ben érettségizett a kiskunhalasi református gimnáziumban. Ebben az évben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) budapesti központjának munkatársa lett. 1947-ben került a Szabad Néphez, amelynek később gazdasági szerkesztőjeként dolgozott. 1954-ben tagja volt a Nagy Imre-párti Szabad Nép-lázadásnak, ami miatt 1955-ben több munkatársával együtt eltávolították a laptól. 1955-ben az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének munkatársa lett. Az 1956-os forradalom ideje alatt rövid ideig a Magyar Szabadság munkatársa volt. A forradalom leverése után nem volt hajlandó belépni a Magyar Szocialista Munkáspártba. Az 1956-ban megvédett „A gazdasági vezetés túlzott központosítása” című kandidátusi értekezését nyilvánosan revizionista írásnak minősítették, eltávolították az akadémiai kutatóintézetből. Ekkor kezdett el foglalkozni a nyugati közgazdaságtan eredményeinek feldolgozásával. 1958-ban a Textilipari Intézet osztályvezetőjévé nevezték ki, valamint 1963 és 1967 között az MTA Számítástechnikai Központjának osztályvezetőjeként és kutatójaként dolgozott. 1967-ben került vissza az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetébe, ahol annak gazdasági szabályozáselméleti osztályát vezette. 1961-ben kapta meg az egyetemi doktori fokozatot, 1965-ben pedig az akadémiai doktori fokozatot. Később a Közgazdaságtudományi Intézet kutatóprofesszorává nevezték ki. 1976-ban megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1982-ben rendes tagjává. 1992-ben a Collegium Budapest Institute for Advanced Study egyik alapítója és vezető kutatója lett. Számos egyetemen volt vendégprofesszor (London School of Economics (1964), Stanford Egyetem (1968, 1973), Yale Egyetem (1970), Princeton Egyetem (1972, 1983), Stockholmi Egyetem (1976–1977), Harvard Egyetem (1984–1985)). 1986-ban nevezte ki a Harvard Egyetem állandó jelleggel a közgazdaságtan professzorává. 2002-től a Harvard Egyetem professor emeritusa. A Közép-európai Egyetem 2005-ben nevezte ki kutatóprofesszornak. 2011-től a Budapesti Corvinus Egyetemen oktat. Az Amerikai Tudományos és Művészeti, a Brit, a Svéd Királyi, a Finn Tudományos, az Orosz Tudományos és a Bolgár Tudományos Akadémia is felvette tagjai sorába. Számos magyar és külföldi egyetem díszdoktora. Munkásságát „A gondolat erejével” címmel 2005-ben megjelent önéletrajza mutatja be, amely több nyelven is megjelent.

1937-ig Dergán B. György (Erzsébetváros, 1914. augusztus 16. – Budapest, 1949. október 15.) mérnök, ezredes. 1937-1939 között csendőrtiszti tanfolyamot végzett, és mint erdőmérnök a csendőrséghez került, Sopronban és Magyaróváron szolgált. 1942-ben helyezték Budapestre a Belügyminisztériumban megalakult Államvédelmi Központba Kudar Lajos mellé segédtisztnek, századosi rangban. Kudar segítségével megszervezte a Horthy Miklós által Moszkvába küldött fegyverszüneti bizottság tagjainak biztonságos útját, fegyverrel biztosította átjutásukat a határon túlra. 1944. december 4-én a Gestapo letartóztatta, megszökött, részt vett a fegyveres harcban a németek ellen. 1945-ben Pálffy György bevonta a demokratikus hadsereg szervezésébe őrnagyi rangban. 1946-ban a Belügyminisztériumban a karhatalmi osztály vezetőjeként megszervezte a karhatalmi alakulatokat. 1947-ben a kiképzési osztály vezetője mint ezredes. 1949. június 6-án letartóztatták. A Rajk-per egyik fővádlottja volt. 1949. október 15-én kötél általi halálra ítélték és kivégezték. 1956-ban rehabilitálták.

(1904–1965) villamoskalauz, kommunista politikus. 1923 óta tagja a Szociáldemokrata Pártnak. 1942-ben egy büntető munkásszázaddal a frontra vitték, ahol szovjet fogságba esett. Elvégezte a hadifoglyok antifasiszta iskoláját. Párt megbizatással hazatért Magyarországra. 1945 után a Szakszervezeti Tanács főtitkára, 1948-tól ipari, majd pénzügyminiszter. 1950-ben az Országos Munkabér Bizottság, 1951-től az Állami Egyházügyi Hivatal elnökévé nevezték ki. 1952-ben kohó- és gépipari, majd általános gépipari miniszter lett. 1953-tól a Munkaerő-tartalékok Hivatalának elnöke, ezután az Országos Tervhivatal elnökhelyettese. 1956 novemberétől 1957 májusáig a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány pénzügyminisztere, majd 1963-ig közlekedés- és postaügyi miniszter volt. 1945-től az MKP, illetve MDP Központi Vezetőség és Politikai Bizottság tagja volt. 1958-tól haláláig tagja volt az MSZMP Kozponti Bizottságnak.

(1908–1959) kisgazda politikus. Felesége 8 hold öröklött földjét szorgos munkával 30 holdasra gyarapította. 1927-től faluja önkormányzati politikusa, 1933-tól FKGP-tag, 1939-től országos főtitkár-helyettes. 1941-től a Magyar Parasztszövetség főtitkára. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyi államtitkára (1944–45), földművelési miniszter (1945–46). A Kisgazdapárt főtitkára és a Kis Újság főszerkesztője (1945–47). Nagy Ferencnél is élesebben szembeállt az MKP-val és a szovjetekkel. Emiatt az ÁVO az ún. Magyar Testvéri Közösség állítólagos összeesküvésében való részvételének (hamis) vádjával kérte mentelmi joga felfüggesztését. A nemzetgyűlés ezt megtagadta, ennek ellenére 1947. február 25-én szovjet katonai hatóságok hurcolták el a Szovjetunióba. Húsz év kényszermunkára ítélték; 1952-ben a Magnyitogorszk melletti Verdij Uralszk börtönben raboskodott. 1953 őszén gyenge szívrohamot kapott. 1954-ben a vlagyimiri börtönbe került. 1955-től a moldovai politikai gyűjtőtáborban raboskodott. A fogságban megtanult oroszul és németül, sokat olvasott, megismerkedett a marxizmussal. 1955-ben tért haza, de csak 1956-ban engedték szabadon. 1956. október 30-án az újjáalakuló FKGP Intéző Bizottság tagja, november 3-tól a párt elnöke, november 1-től a Kis Újság főszerkesztője. Október 27-től Nagy Imre földművelési minisztere, november 3-án államminiszter és a szűkebb kabinet tagja lett. 1956 novemberében tárgyalt Kádárral a koalíciós kormányzásról. Elkerülte a megtorlás, sőt 1958 novemberében országgyűlési képviselő lett, de fogságában kialakult betegsége miatt hamarosan meghalt.

(Miskolc, 1902. november 28. – Budapest, 1983. november 9.) Kossuth-díjas villamosmérnök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Munkássága kiemelkedő jelentőségű a távközléstechnika automatizálása, elméleti és gyakorlati kérdéseinek tisztázása terén, emellett nevéhez fűződik az első magyarországi digitális számítógép, a MESZ–1 megtervezése és üzembe állítása (1957). Középiskoláit Szolnokon végezte el, ezt követően a budapesti József Műegyetemre jelentkezett, de zsidó származása miatt és a numerus clausus rendelkezése értelmében felvételét elutasították. 1921-ben az újpesti Egyesült Izzónál helyezkedett el villanyszerelőként. Munkahelye anyagi támogatásával 1925-től a brnói német műegyetemen végzett egyetemi tanulmányokat, villamosmérnöki oklevelét is itt szerezte meg 1930-ban. Még ugyanebben az évben az American Telephone and Telegraph Company antwerpeni mérnöki irodájában kapott állást, később a telefontársaság kutatólaboratóriumának fejlesztőmérnöke lett. A Belgiumot megszálló német csapatok és a nyomukban berendezkedő náci hatóságok nyomására 1942-ben állásából elbocsátották. 1942-ben visszatért Magyarországra, s az Egyesült Izzó rádiócső-mérési osztályának műszerészeként helyezkedett el. 1944-ben előbb munkaszolgálatra hívták be, majd Mauthausenbe deportálták. Megromlott egészségi állapottal tért haza 1945 augusztusában. A budapesti Standard Villamossági Rt. telefonmérnöki osztályán kapott főmérnöki munkát, feladata az országos telefonberendezések tervezési munkálatainak irányítása volt. 1948-ban a gyár műszaki igazgatójává nevezték ki, egyidejűleg a budapesti Állami Műszaki Főiskola tanára lett. 1949-ben átvette a Budapesti Műszaki Egyetem vezetékes híradás-technikai tanszékének vezetését, de az év végén a Standardban folyó szabotázs- és kémtevékenységet „leleplező” Standard-ügy kapcsán, koholt vádak alapján letartóztatták. 1950-ben tizenöt éves börtönbüntetésre ítélték. 1952-től a budapesti gyűjtőfogházban rabokból létrehozott mérnöki iroda tagja volt. 1954-ben amnesztiával szabadult, de teljes körű rehabilitációjára csak 1989-ben – posztumusz – került sor. 1955-től 1972-es nyugdíjazásáig a Budapesti Műszaki Egyetemen tanított, 1960 és 1963 között a villamosmérnöki kar dékáni tisztét is betöltötte.

(1910–?) pálos szerzetes. A Grősz-per pálos mellékperében hét évre ítélték.

(1911–?) segédmunkás. A Thököly úti nyilas pártház pincéjében és más budapesti helyszíneken 1944 végén és 1945 elején elkövetett gyilkosságokkal vádolták. A nyomozás 1966-ban kezdődött, annak eredményeként folytatták le 1967-ben az ún. zuglói nyilaspert (1967. január 19. és június 28. között), melyben Kröszl Vilmost és két társát (Németh Lajos, Sándor Alajos) halálra, további tizenöt társukat 8-15 év közötti fegyházbüntetésre ítélték.

(1910–?) MEFESZ funkcionárius, a Peyer Károly és szociáldemokrata társai elleni per egyik vádlottja.

(1910–?) alezredes. A II. világháborúban angol fogságba esett és 1947 februárjában tért haza. 1947. októberben visszavették a hadseregbe, majd a Honvédelmi Minisztériumban szolgált különböző beosztásokban. 1948. decemberben Pálffy György kinevezte a tüzérség helyettes szemlélőjévé. 1949. július 18-án vették őrizetbe és november 8-án a budapesti hadbíróság "hűtlenség és demokrácia ellenes szervezkedésért" 15 évi kényszermunkára ítélte. A vád szerint 1945-ben Pálffy utasítására ment nyugatra és vette fel a kapcsolatot az angol hírszerzéssel.

(1899–1974) ügyész, bíró. 1922-től bírósági fogalmazó. 1928-tól ügyész Sátoraljaújhelyen, 1945 előtt ügyészként több kommunistát szabadlábra helyezett. Budapest főügyész-helyettese (1942–47), főügyésze (1948–50). 1947-től a legfőbb államügyész helyettese volt. 1951-ben 1945 előtti kommunistaellenesség vádjával letartóztatták, internálták, de 1954-ben „bűncselekmény” hiányában szabadlábra helyezték. Ügyvéd Budapesten (1954–56). 1957-től nyugdíjazásáig, 1965-ig a Legfelsőbb Bíróságon bíró, majd a büntető kollégium vezetője volt. Jelentős szerepet játszott a kádári megtorlásban.

(Budapest, 1911. szeptember 11. – Kismaros, 2003. május 23.) piarista szerzetes, a kommunista hatalommal való szembenállása miatt három koncepciós perben is elítélték, mindösszesen 18 és fél évet ült börtönben, („politikai okból”) mindenkinél többet Magyarországon. A piaristák kecskeméti gimnáziumában érettségizett. 1926-ban belépett a piarista rendbe, 1931 és 1936 között teológiát, latint és történelmet tanult Budapesten, az egyetemen. 1936-ban Grősz József püspök szentelte pappá. 1937-ben Budapesten és Kecskeméten, 1938-tól a szegedi piarista gimnáziumban tanított, 1939-től igazgatóhelyettesként egészen 1945-ig. 1945-től az Actio Catholica kulturális titkára volt Budapesten, időközben egy évig (1947-ben) szociológiát tanított a rendi képzőben. Az Actio Catholica titkáraként feladatai közé tartozott az iskolák államosítása ellen indított mozgalom ügyeinek intézése. Emiatt 1948. június 17-én letartóztatták és államellenes izgatás címén hat évi börtönre ítélték. A Gyűjtőfogházban és a váci börtönben raboskodott, ahonnét 1953. augusztus 1-jén amnesztiával szabadult. Mivel nem tette le az államesküt, nem kapott egyházi beosztást. Ezután triciklis kifutóként dolgozott az Óbudai Cipőjavító Szövetkezetnél, majd annak megszűnése után, 1961-ben vízóra-leolvasó volt. Ugyanazon évben újra letartóztatták és összeesküvés címén 7 és fél év börtönre ítélték. Márianosztrán és Sátoraljaújhelyen őrizték, ahonnét 1963-ban amnesztiával szabadult. Ezt követően adminisztrátorként dolgozott. 1966-ban ismét letartóztatták és először 8, majd összes eddigi ítéletét összevonva 19 évre ítélték. 1977-ben VI. Pál pápa személyes közbenjárására engedték szabadon, az utolsó papként Magyarországon. 1979-től előbb Budapesten, majd 1985-től Kismaroson vezette az illegálisan alakult ciszterci nővérek közösségét. 1991-ben minden ellene hozott bírósági ítélet semmisnek nyilvánított a Legfelsőbb Bíróság. Ezt követően haláláig a katolikus papok politikai pereinek kutatásával foglalkozott.

(1910–?) honvéd alezredes, a Sólyom ügy vádlottja.

született Révay Dóra. Diettrich Lajos, a Vaikó György ellenes ügy másodrendű vádlottjára tanúvallomást tett.

(Érsekcsanád, 1917. május 5.– Budapest, 1957. december 21.) újságíró, politikus. 1940-ben szerzett magyar-francia szakos egyetemi végzettséget, de már előtte részt vett a Márciusi Front munkájában és kapcsolatba került az illegális KMP-vel. 1940-től a Népszava újságírója. 1945-1951 között nemzet-, majd országgyűlési képviselő. 1946-tól 1951-ig az MKP, majd MDP Központi Vezetőség póttagja. 1948-tól előbb a Miniszterelnökség, majd a Népművelési Minisztérium politikai államtitkára. 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták és 15 év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadult és rehabilitálták. Jelentős szerepet játszott az 1956-os forradalmat megelőző közéleti eseményekben. 1956 októberében az MDP Központi Vezetőség, majd az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottság tagja lett. Nagy Imre kormányában államminiszteri posztot töltött be. Letartóztatták, a fogságban halt meg.

(Budapest, 1878–1950. február 4.) 73 éves elmúlt amikor a Katonai Bíróság hűtlenség vádja alapján kivégezte a Margit körúton. Már nyugdíjban volt, tehát az ellene felhozott hűtlenségi, adatszolgáltatási vád nem felelhetett meg a valóságnak. Igaz, hogy kapcsolatban volt régi barátaival, akik a magyar ipar és közlekedés vezető szakemberei voltak, Roediger-Schluga Miklóssal, a Magyar-Szovjet Hajózási Rt. korábbi igazgatójával, Varga László MÁV elnökkel és Magasházy Ödönnel, a csepeli Weiss Manfréd Művek korábbi főmérnökével. A Rákoskeresztúri Köztemető 298-as Rabparcellájában nyugszik.

(1884–1950. február 4.) a csepeli Weiss-Manfréd művek műszaki vezérigazgatója. Az ország egyik legképzettebb műszaki szakembere, aki a háború befejezése után a helyén maradt, és az ő irányítása alatt kezdték meg a csepeli munkások a gyár újjáépítését. Kémkedésért és adatszolgáltatásért a Katpol 1949 elején letartóztatta és a Katonai Főtörvényszék másodfokon 1950. január 28-án halálra ítélte, Roediger-Scluga Miklóssal, a Magyar-Szovjet Hajózási Rt. korábbi igazgatójával, Varga László MÁV elnökkel és Lux Ernő volt MÁV-igazgatóval együtt. A Rákoskeresztúri Köztemető 298-as Rabparcellájában nyugszik.

(Újpest, 1908. május 23. – Budapest, 1987. május 26.) jogász, hadbíró, Major Tamás színész bátyja. Tényleges katonai szolgálatban állt (1927–46), tényleges hadbíró (1933–46). 1946-ban tartalékos hadbíró vezérőrnagy lett. A Budapesti Népbíróság és a Népbíróságok Országos Tanácsa elnöke. Az Országos Nemzeti Bizottság (a korabeli választásokat ellenőrző szervezet) elnöke a kékcédulás választások idején. A népbírói tanács elnöke volt többek közt Bárdossy László volt miniszterelnök ügyében. A budapesti ítélőtábla elnöke (1948–50). A Legfelsőbb Bíróság tanácsvezető bírája 1953-ig, amikor eltávolították. 1954-től jogtanácsos, majd ügyvéd, a forradalom leverése után az elítéltek kijelölt védőügyvédeként több esetben súlyosbítást kért.

(Eperjes, 1917. szeptember 4. – Budapest, 1958. június 16.) az 1956-os forradalom egyik vértanúja, a Néphadsereg ezredese, a forradalom alatt a honvédelmi miniszter helyettese, november 3-tól vezérőrnagyi rangban honvédelmi miniszter. Még november 4-én éjszaka letartóztatták a szovjetek Tökölön a magyar katonai tárgyalódelegációt, élén Maléter Pállal. Ugyanazon a napon (1958. június 16.) végezték ki, amikor Nagy Imre miniszterelnököt és Gimes Miklós újságírót.

(Budapest, 1941. március 10. – Budapest, 1959. március 21.) vasesztergályos szakmunkás-tanuló, az 1956-os forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozata. A „pesti srácok” egyike, a forradalom mártírja. Négyéves korában családja felnőtt férfitagjait a bevonuló szovjet hadsereg kényszermunkára („málenkij robotra”) vitte. Nagyapja nem tért vissza. Apja, Mansfeld József magánfodrász volt, anyja ugyanitt segédként dolgozott 1946-ig. 1951-ben a szülők különváltak, 1953-ban hivatalosan is elváltak. Nővérével és öccsével együtt édesanyjuknál maradt. A Medve utcai általános iskola elvégzése után a csepeli Rákosi Mátyás Tanintézetben lett esztergályos ipari tanuló, jó eredményekkel. 1956-ban a MÁVAG-hoz helyezték. A forradalom idején a Szabó bácsi vezette Széna téri ellenálló csoporthoz csatlakozott. Először el akarták küldeni, mert túl fiatalnak találták, aztán mégis ő lett a csoport egyik gépkocsis összekötője, bár jogosítványa életkorából adódóan nem volt. November 4-én estéig maradt az ellenállókkal. Ezután fegyvereket gyűjtött össze (egy részüket Piros László volt belügyminiszter villájából), hogy elrejtse és újra elővegye őket, ha ismét kitör a forradalom.

(1908. május 15.–Budapest, 1992. december 20.) pék, szociáldemokrata, szocialista politikus. Erdélyi származású baloldali szociáldemokrata. 1923-tól vett részt a munkásmozgalomban, 1927-től az MSZDP tagja. Az 1930-as évek végén már vezető párt- és szakszervezeti posztokon állt. 1942 nyarán letartóztatták, ősszel szabadult. 1943-ban az SZDP vidéki szervező titkára. 1944-ben ismét letartóztatták, internálták. 1945 augusztusáig az SZDP országos titkára, majd az SZDP Politikai Bizottság tagja, főtitkár-helyettese (1945–48). Kezdettől szimpatizált a kommunistákkal, a munkáspártok egyesítésének fő előkészítője volt. 1948 februárjában a Sportcsarnokbeli „összvezetőségi ülésen” törvénytelenül kibuktatta a centrum és a „jobboldal” vezetőit. 1948 júniusában az MDP egyik főtitkár-helyettesévé választották, egyidejűleg a budapesti pártbizottság első titkára (1948–49). Az MDP Központi Vezetőség és Politikai Bizottság tagja, a Központi Vezetőség titkára (1948–50). A Népgazdasági Tanács tagja, könnyűipari miniszter (1949–50). 1950-ben koncepciós perben halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre enyhítették büntetését. 1956 márciusában szabadult. Újra a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság tagja, miniszterelnök-helyettes is. 1956. október 23-án tűzparancs kiadását követelte; öt nap múlva kikerült a szűk vezetésből. A felkelők rövid időre fogságba ejtették. November 4-e után a kíméletlen leszámolás híve lett, többször nyilatkozott pozitívan a sortüzek szükségességéről. Az Ideiglenes Központi Bizottság és az Ideiglenes Intéző Bizottság (1956–57), majd a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság (1957–62) tagja, valamint a Központi Bizottság titkára (1957–62). Államminiszter (1956–60), ismét a budapesti pártbizottság első titkára (1957–59). 1962-ben lemondott posztjairól, Kádárt személyi kultusszal vádolta meg. A Központi Bizottság kizárta minden tisztségéből, visszavonult. Hamarosan a pártból is kilépett, de 1972-ben újra MSZMP-tag lett. 1989-ben ellenezte az MSZMP feloszlatását, majd részt vett a munkáspárt újjászervezésében.

(1924–?) 1950. szeptember 30-án tartóztatta le az ÁVH kémkedés gyanúja miatt a Landauer Eduárd-féle ügyben. A Budapesti Katonai Törvényszék 1951. március 21-én 6 év börtönre ítélte. (A másodrendű vádlott Kardos György volt. Berkesi András ügyét elkülönítették.) 1955. szeptember 9-én szabadult. Az Elnöki Tanács 1956. május 28-án rehabilitálta.

eredetileg [Scholtz] (1895–1950) orvos, katonatiszt. A Honvédség egészségügyi szolgálatának újjászervezője és vezetője volt 1945 után. 1950 májusában letartóztatták, augusztusban a Sólyom-perben halálra ítélték, kivégezték. 1954-ben részben, 1990-ben teljesen rehabilitálták.

1950. december 15-én a tatai Rákosi Mátyás Páncélos Tiszti Iskolán három személy kórházba került, 14 katonát a gyengélkedőre „utaltak be”. Feltételezett okként azt jelölték meg, hogy az ebéd kiosztásakor a lekváros tészta romlott volt. A történtek kivizsgálására bizottság alakult, amelynek vezetésével Magyari Béla ezredest, a Honvédelmi Minisztérium élelmezési osztályának vezetőjét bízták meg. A vizsgálat során két embert tartóztattak le: Mészáros Jenő őrnagyot, az iskola hadtápparancsnokát és Szántó Elemér orvos őrnagyot, egészségügyi szolgálatvezetőt. December 27-én megtartott zárt főtárgyaláson, a vallatási módszer következtében, a vádlottak bűnösnek mondják magukat, 1951. január 8-án kivégzik őket.

(Csehmindszent, 1892. március 29.–Bécs, 1975. május 6.) esztergomi érsek. A gimnáziumot is (1903–1911), és a teológiát is Szombathelyen (1911–1915) végezte. 1915 és 1917 között Felsőpatyon lelkipásztor. 1917-től Zalaegerszegen hittanár. 1919-től plébános. Újságot ad ki, iskolát, templomot építtet. A városba hívja a Notre Dame tanító-rendet, számukra modern iskolát (elemi, polgári, líceum) és zárdát építtet. 1944-től veszprémi püspök, 1945 és 1974 között Magyarország prímása, esztergomi érsek. 1948. december 26-án az államvédelem Esztergomban letartóztatja. 1949. február 8-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. A Gyűjtőfogházban és a Conti utcai börtönben raboskodik. 1955-től szigorú háziőrizetben tartják. 1956. október 30-án kiszabadul, másnap Budapestre érkezik. A forradalom bukása után az amerikai követségen keres menedéket. A Szabadság-téri épületet csak 15 év múlva hagyja el. Rómába utazik, ahol VI. Pál pápa szívélyesen fogadja. 1971-től a bécsi Pázmáneumban él. Utazásokat tesz Európában, az USA-ban és Dél-Amerikában. 1974-ben a pápa az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánítja. 1974 októberében a frankfurti könyvvásáron ünnepélyesen bemutatják a bíboros emlékiratait. 1975. május 6-án Bécsben hunyt el. Mariazellben helyezik ideiglenes nyugalomra. 1991. május 4-én helyezik végső nyughelyére az esztergomi bazilikában.

(1912–1991) ciszterci szerzetes. 1930-ban lépett be a rendbe, az örökfogadalmat 1936-ban tette le. 1938-ig Budapesten egyetemi tanulmányokat folytatott. 1939–1940 segédlelkész a Szent Imre plébánián, 1940-től 1948-ig a Szent Imre gimnáziumban tanított természetrajzot, kémiát, földrajzot. 1948 és 1950 között kisegítő a Szent Imre plébánián. Az ÁVH letartóztatta, a Grősz-per egyik mellékperében zárt tárgyalásán 1951. augusztus 9-én három évre ítélték. Szabadulása után 1975-ig vegyész a Fővárosi Tejipari Vállalatnál, majd halálig kisegítő lelkész a Szent Imre plébániához tartozó Emmausz úti kápolnában.

(Bisse, 1903. október 8.–Virginia, 1979. június 12.) kisgazda. 12 hold örökölt földjét önerőből 22 holdasra növelte. Autodidaktaként képezte magát, cikkeket írt a helyi lapokba, 1929-től országosan is ismert lett. 1924-ben belépett Nagyatádi Szabó István kisgazdapártjába, 1928–30-ban baranyai alelnök. 1930. októberben a Független Kisgazdapárt egyik megalapítója, a párt főtitkára (1930–45). 1935-ben országgyűlési képviselőjelölt, 1939-től képviselő. A Magyar Parasztszövetség egyik megalapítója, majd elnöke. Részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában. A Szociáldemokrata Párttal kötött parlamenti szövetség egyik kidolgozója. 1944 áprilisában a Gestapo letartóztatta. Az FKGP országos elnöke (1945-től). Újjáépítési miniszter (1945), az Országos Földbirtokrendező Tanács alelnöke, majd a nemzetgyűlés elnöke és a Nemzeti Főtanács tagja (1945–46). Jelölt volt a köztársasági elnöki posztra, de ő maga inkább Tildy Zoltánt javasolta. Ekkor ő vette át az FKGP elnöki székét és kormányfői pozíciót is (1946. február–1947. május). Ő volt az első paraszti származású magyar miniszterelnök. Célja az USÁ-ra támaszkodó, de a Szovjetunióval sem ellenséges paraszti-polgári demokrácia megteremtése volt. Elfogadhatatlannak tartotta a munkáspártok radikalizmusát. Közvetlen céljai az „arányosítás” és a földosztás túlkapásainak orvoslása voltak. Emiatt az MKP azonnal támadni kezdte (Baloldali Blokk), s Nagy engedve a nyomásnak, kizárta pártjából Sulyok Dezsőt és 20 társát. (Politikáját a békeszerződés megkötéséig tartó kivárásra építette, ezért jó néhány kérdésben engedett a baloldali koalíciós pártok követeléseinek.) Kormánya legfontosabb tevékenysége a békekonferenciára való felkészülés, ill. az ottani tárgyalások voltak. Személyesen vezetett küldöttséget valamennyi nagyhatalomhoz 1946. április – június közt. Nem sikerült határmódosítást elérnie. A „Magyar Testvéri Közösség” ügye miatt pártjából kilépett Pfeiffer és több társa is, a zavaros „összeesküvési” ügy miatt az MKP őt is megvádolta. Svájci szabadságáról haza sem térve lemondott, így családja is elhagyhatta az országot. Az USÁ-ban élt, kiadta emlékiratait, a honoráriumból farmot vásárolt. A Magyar Nemzeti Bizottmány alapító és végrehajtó bizottsági tagja, majd alelnöke (1955–56). ahol a Nemzetközi Parasztunió egyik alapítója, alelnöke (1948–64), majd elnöke (1964–70) volt. 1956 őszén az osztrák kormány a semlegességre hivatkozva megakadályozta, hogy Budapestre utazzon. 1957-től a Magyar Forradalmi Tanács intéző bizottsága tagja. 1977-ben kiállt a koronázási ékszerek hazaszállítása mellett. Hosszan egyeztetett hazalátogatását váratlan halála megakadályozta.

(1896–1958) kommunista politikus. Az első világháború idején szovjet hadifogságba esett, majd belépett a kommunista pártba. 1921-ben hazatért, bekapcsolódott a kommunista párt újjászervezésébe. 1929-től a Szovjetunióban élt és a moszkvai Nemzetközi Agrárintézetben dolgozott. 1944 novemberében az elsők között érkezett haza. Tagja lett az MDP Központi Vezetőségének és Politikai Bizottságának. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban földművelésügyi, majd Tildy Zoltán és Nagy Ferenc kormányában belügyminiszter. 1953. július 4-től miniszterelnök. 1955. december 3-án kizárták a pártból. 1956. október 23-án visszavették a Politikai Bizottságba, és miniszterelnökké választották. Bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, és deklarálta az ország függetlenségét. A Vörös Hadsereg november 4-i támadását követően a jugoszláv nagykövetségre menekült, innen november végén a romániai Snagovba vitték. 1958-ban titokban kivégezték. 1989-ben rehabilitálták.

(1902–1978) 1925. szeptember 28-án kötött házasságot Nagy Imrével. Egyetlen gyermekük Nagy Erzsébet (1927–2008).

(1913–1949) hivatásos katonatiszt. 1935-ben a Ludovikát, majd 1943-ban Hadiakadémiát végez. Az I-es hadtest anyagi vezérkari századosaként részt vesz az ellenállásban, Buda védelménél a hatalmas emberáldozatok miatt kapitulációt javasol, 1944. február 7-én osztályával átáll. Századparancsnokként részt vesz a harcban, aknaszilánktól megsebesül. 1946-ban a Határőrséghez kerül, majd annak Vezérkari Főnöke lesz. 1948-ban moszkvai katonai attasé, 1949. július 30-án, hazatértekor a reptéren letartóztatják, és az Andrássy út 60-ba viszik. Pálffy Györggyel és Korondi Bélával együtt végzik ki, 1949. október 24-én. 1955 novemberében rehabilitálták, 1956. október 6-án újratemették.

[írói név: Oby Gyula] (Pécs, 1927. január 1. – Budapest, 2001. március 15.) költő, író, újságíró. 1944-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1945-ben a helyi földosztó bizottság elnökének az adminisztrátora lett. 1945-1949 között a Színművészeti Főiskola hallgatója. 1946-tól Népi Kollégiumok Országos Szövetségének munkatársa, a Szabó Dezső Népi Kollégium és a Horváth Árpád Színészkollégium alapítója. 1949-ben Debrecenbe költözött és a Dongó című hetilap művészeti rovatvezetője, a Dongó Színpad alapítója. 1950-ben a Hajdú Megyei Néplap rovatvezetője és a megye népművelési vezetőhelyettese. Megalakította a Sztanyiszlavszkij Munkásstúdiót, amiért megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Részt vett az Építők című lap és az Írószövetség Hajdú-Bihar megyei csoportjának a létrehozásában. 1954-től a Magyar Újságírók Országos Szövetsége kulturális szakosztályának vezetőségi tagja. 1954-ben minden állásából elbocsátották és kizárták a pártból. Budapestre költözött, és a Népművészeti Intézet megbízásából színházi tanfolyamokat szervezett. 1956 nyarán rovatvezetőként dolgozott a Hétfői Hírek című lapnál. 1956. október 23-án részt vett a Magyar Rádió ostromában, másnap megalapította az Igazság című lapot, melynek szerkesztője volt. 1956. november 4-e után Élünk címmel indított illegális újságot. Részt vett az 1956. november 23-ai "néma"- és az 1956. december 4-ei nőtüntetés megszervezésében. 1956 december elején letartóztatták. 1957 júniusában első fokon izgatás vádjával 4 év szabadságvesztésre ítélték. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett, a Legfelsőbb Bíróság 1957. június 24-én az államrend ellen irányuló szervezkedés vádjával halálra ítélte. Nemzetközi tiltakozás indult meg az ítélet meghozatala után, végül 1957 nyarán a Legfőbb Ügyészség törvényességi óvást emelt, az ítéletet felfüggesztették, és új eljárásban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban közkegyelemmel szabadult. 1967–1989 között a Sportfogadás című lap szerkesztője. Irodalmi alkotásait Oby Gyula álnéven jelentette meg. Csupán a rendszerváltás után publikálhatott szabadon. A Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja. 1991-ben az újrainduló Igazság, majd a Élünk szerkesztője valamint a Vagyok című folyóirat vezetője.

(Sárok, 1916. június 22.–Pécs, 1980. január 12.) apja napszámos volt, 1921-ben családjával a szerb–horvát–szlovén államba költözött. Eszéken négy reálgimnáziumot végzett, majd apja halála után, 1933-tól családfenntartó volt. 1934-től a pálmonostori tejcsarnokban fizikai munkás volt, majd 1937. júniustól a vukovári Bata cipőgyárban gépmunkás, majd alkalmazott. 1940-től katona a szerb hadseregben, 1941-ben német hadifogságba esett, 1942. májusig Osnabrückben raboskodott. 1942-ben visszahozták Magyarországra, júliustól a Pécsi Bányaműveknél mérlegkezelő volt. Bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, 1942. decemberben letartóztatták, majd bizonyítékok hiánya miatt elengedték, de rendőri felügyelet alá helyezték. 1944. januártól a veszprémi Danuvia gyárban bérelszámoló volt. 1945. márciusban belépett a Magyar Kommunista Pártba, májusig Baranya megye rendőr-főkapitánya és politikai osztályvezető. Visszaköltözött Pécsre, a Pécsi Bányaműveknél bérleszámoló állást kapott, 1946. januárban megválasztották a bányaigazgatóság üzemi bizottság elnöke lett. 1948. márciusig az MKP Pécs városi vezetősége tagja, a Baranya megyei pártbizottság póttagja, a Magyar-Jugoszláv Társaság vezetőségi tagja volt. 1947. szeptember 5-én megválasztották a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége országos titkárává, 1948. március 15-étől főtitkárhelyettes volt. A Kominform Tájékoztató Iroda határozata után leváltották, és rövid időre letartóztatták, kizárták az MDP-ből. 1948. decembertől a Bányaanyag Beszerző Nemzeti Vállalatnál minőségellenőr volt. 1949. július 6-án az ÁVH letartóztatta, a Rajk-perben 9 évre ítélték. 1954. szeptemberben ügyét felülvizsgálta a legfőbb Ügyészség, 1956. január 6-án kiszabadult, 1956. július 16-án rehabilitálták. 1956. októberben a Külügyminisztériumot védte a felkelők ellen. 1956. novemberben MSZMP szervező Baranya megyében, decembertől 1957. szeptemberig az MSZMP megyei pártbizottság tagja, párttitkár, az agitációs és propagandaosztály vezetője volt. 1957. szeptembertől 1973-as nyugdíjazásáig a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége főtitkára, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa tagja. Országgyűlési képviselő 1958. november 16. és 1975. április 11. között; előbb a Hazafias Népfront Baranya megyei listájáról került be a törvényhozásba, 1967. március 19-én Baranya megye 6. számú, 1971. április 25-én Baranya megye 11. számú egyéni választókerületében jutott mandátumhoz.

eredeti nevén Obetko Vilmos (1914–?) jogász, bíró. 1945-ig joggyakornok a Budapesti Polgári Törvényszéken. 1945-től népügyész, majd az Igazságügyminisztérium Börtönügyi Osztályán dolgozott, később pár hónapig a Budapesti Uzsorabíróság bírája. A Budapesti Népbíróság bírájaként számos koncepciós per (elsőfokú) tanácselnöke volt (Nitrokémia, Pócspetri, Mindszenty, Standard, Grősz stb. ügyek). 1948-tól a Budapesti Népbíróság megszűnéséig (1950) a szervezet elnöke volt. 1956 után korábbi szerepe miatt nem bíráskodhatott. 1960-ig ügyvéd, majd jogtanácsos volt. 1962-ben kizárták az MSZMP-ből a korábbi törvénysértő eljárások miatt. Egyes iratokon a neve tévesen Olty.

(Nógrádverőce, 1912. augusztus 2.– Budapest, 1978. november 18.) politikus, miniszter. 1938-tól a KMP tagja, részt vett az Országos Ifjúsági Bizottság tevékenységében. 1941–42-ben az SZDP-ben működő kommunista sejtek munkáját irányította. 1942. májusától illegalitásban élt. 1943–44-ben a Békepárt vezetőségi tagja. 1945–48-ban az MKP, 1948-50-ben az MDP Központi Vezetősége agitációs és propaganda osztályának vezetője. 1950–51-ben a Vallás- és Közoktatásügyi, 1951–53-ban az Oktatásügyi Minisztérium csoportfőnöke, majd Felsőoktatási Tanácsának titkára és a marxizmus-leninizmus oktatási főosztály vezetője. 1955–56-ban oktatásügyi miniszterhelyettes. 1956–57-ben az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa, 1957–1967 között az agitációs és propagandaosztály, majd a tudományos és kulturális osztály vezetője.1967–74-ben a művelődésügyi miniszter első helyettese, 1973–74-ben művelődésügyi minisztériumi államtitkár. 1974. júniusától nyugalomba vonulásáig (1976) kulturális miniszter. 1974-től az Országos Közművelődési Tanács alelnöke, 1976-tól elnöke. 1945–48-ban az MKP, 1948–51-ben az MDP Központi Vezetőség, 1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottságának tagja. 1943–47-ben nemzetgyűlési, 1947–53-ban, majd 1958-tól haláláig országgyűlési képviselő volt.

(1901–1978) evangélikus püspök. Gimnáziumot Újverbászon, majd Bonyhádon végzett. 1920-tól Wittenbergben és Sopronban tanult a teológián. 1924-ben szentelték lelkésszé. Hartán, Mezőberényben, Soltvadkerten és Budapesten segédlelkész. 1927–1928-ban Svédországban járt tanulmányúton, majd két évig segédlelkész. 1931-től Cegléden lelkész. 1937 és 1941 között közép-pest vármegyei evangélikus esperes. 1941-től Budapest-Kelenföldön lelkipásztor. 1945 augusztusától a Bányai Evangélikus Egyházkerület püspöke. Szembeszállt az iskolák államosításával, 1948-ban házi őrizetbe helyezték, majd feloldották, de hamarosan letartóztatták. Valutabűncselekmény vádjával két évre ítélték. 1950-ben szabadult. A Magyarországi Evangélikus Egyház Külön Fegyelmi Bírósága megfosztotta püspöki hivatalától. 1956-ban államilag és egyházilag is rehabilitálták. 1956 és 1958 között a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke, majd ismét eltávolították hivatalából. Haláláig visszavonultan élt Budapesten.

(1903–?) tanár, nemzetgyűlési képviselő, IBUSZ-igazgató, a Kővágó József és társai perben ítélték el kémkedés miatt 15 évre 1950. november 7-én.

eredetileg [Österreicher] (1909–1949) altábornagy. Ludovika Akadémiát (1928–1932), majd Hadiakadémiát (1935) végzett hivatásos katona. 1939-ben németellenessége miatt civil pályára lépett, az Egyesült Izzó egyik vezetője lett. 1942-től kommunista, egyben (a KMP utasítására) az FKGP értelmiségi tagozatán is működik. 1944 őszétől az MKP Katonai Bizottságának vezetője, a fővárosi ellenállási mozgalom szervezője. 1945–48 közt a HM Katonapolitikai Osztály vezetőjeként a hírhedt terrorszervezet irányítója. Tábornokként a honvéd Határőrség parancsnoka (1946–48), részt vett 1948 februárjában a moszkvai katonai segítségnyújtási szerződés tárgyalásain, majd 1948-tól honvédelmi miniszter-helyettes és a honvédség főfelügyelője, az átszervezett MDP Katonai Bizottság tagja. Az MDP Központi Vezetőség tagja (1948–49). 1949 júliusában tartóztatták le a Rajk-ügyben. Perét elkülönítették, a katonai bíróság halálra ítélte és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták, 1956. október 6-án Rajkkal együtt újratemették.

(1886-1970) mérnök, egyetemi tanár, a földgázkutatás nemzetközi szaktekintélye, a magyar kőolajbányászat megteremtője. Tudományos munkássága elismeréseként 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Az 1910-es években részt vett az erdélyi és a szlovákiai földgáz- és olajmezők feltárásában. 1920–1932 között különböző vállalatok megbízásából a világ számos területén végzett kőolajkutatási munkálatokat (Jugoszláviában, Törökországban, Új-Guinea szigetén, az Egyesült Államokban, Németországban stb.) 1933–1947 között a dunántúli földgáz- és petróleumkutatások vezetője, 1938-tól az ez évben megalakult Magyar–Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) főgeológusa, majd vezérigazgatója. 1944-ben személyes kapcsolatai révén sikerült megakadályoznia, hogy a németek birtokba vegyék a MAORT üzemeit. 1941–1944 között az Észak-Erdélyben végzett földgázkutatásokat is ő irányította. 1945-ben döntő szerepe volt a kutak háború utáni termelésének újraindításában. Több alkalommal hiába figyelmeztetett arra, hogy a kitermelés minden áron való növelése egy idő után katasztrofális következményekhez vezethet. Amikor a megjósolt drasztikus termeléscsökkenés 1948-ban bekövetkezett, szabotázzsal vádolták meg a vezetőket. 1948. augusztus 12-én Papp Simont is letartóztatták, majd a következő évben az ún. MAORT-per elsőrendű vádlottjaként demokratikus államrend elleni bűncselekmény vádjával életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. A per segítségével 1949-ben állami tulajdonba vették a részben amerikai tulajdonú vállalatot. Noha akadémiai tagságától is megfosztották, váci rabsága idején a Nehézipari-, valamint a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium megbízásából olaj- és földgázkutatási munkákat végzett, az ÁVH pedig Recskről készíttetett vele szakvéleményt. 1955. június 4-én amnesztiával szabadult, 1962. évi nyugdíjba vonulásáig a Kőolajipari Trösztnél dolgozott. 1960-ban mentesítették a mellékbüntetések és a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól.

(1888–?) hírlapíró, gyártulajdonos, sportember. Bölcsészeti tanulmányai után hírlapíró lett. Több fővárosi lapnak volt belső munkatársa, majd 1914–1915-ben a Budapesti Hírlapnak haditudósítója lett. A londoni olimpián a birkózó világbajnokság harmadik helyezettje lett, Bécsben pedig európai bajnokságot nyert. 1930-tól képviselő az egységes párt programjával. 1951. augusztus 7-én a Grősz-per Friedrich István és társai elleni mellékperében négy évre ítélte a Budapesti Megyei Bíróság.

eredeti neve Eisenberger Benjámin (Újfehértó, 1906. május 14.–Budapest, 1993. január 23.) szabósegéd. Négy elemit végzett. Az 1920-as évek végén bekapcsolódott a munkásmozgalomba. 1931-től a kommunista párt tagja. Részt vett a magyarországi Vörös Segély tevékenységében és a szakszervezeti ellenzék munkájában. 1943-ban tagja lett a KMP vezetőségének, Kádárral együtt vett részt a párt feloszlatásában és a Békepárt megalapításában. 1945 januártól a Politikai Rendészeti Osztály, majd az ÁVO, illetve ÁVH vezetője altábornagyi rangban. Székhelye az Andrássy út 60 alatti volt nyilas székház lett, ahol emberei sokakat kínoztak halálra. Része volt a kékcédulás választási csalásban 1947. augusztus 31-én; véleménye szerint kb. 62 ezer hamis szavazatot sikerült leadniuk. A koncepciós perek egyik realizálója, számos letartóztatottat maga is vallatott és megvert. 1953 januárban őt is letartóztatták, kizárták a pártból. A tervezett hazai cionista per fővádlottja lett volna, de Sztálin halála után e vád okafogyottá vált. 1953. decemberben már az ÁVH vezetőjeként elkövetett törvénytelenségekért ítélték életfogytiglanra, amit 1954. januárjában jogerőre emeltek. 1957-ben Kádárék újból bíróság elé állították, bizonyítva a dogmatikusok elleni harcukat is. Az ekkor hozott ítélet (14 évi börtön) voltaképp enyhítette az eredetit. 1959-ben feltételesen szabadult, az 1960-as amnesztiával kegyelmet kapott. Könyvtárosként dolgozott. Felelősségre vonás nélkül, nyugdíjasként halt meg.

(Városlőd, 1881. - New York, 1956) 16 évesen belépett a szakszervezetbe, 1903-tól a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége vezetőségi tagja. 1906-tól az Általános Munkás Betegsegélyező Pénztár tisztviselője. Az 1908-as „vasbotos” tüntetés egyik fő szervezője. Ebben az évben beválasztották az MSZDP ellenőrző bizottságába. 1911-től a Szaktanács másodtitkára. 1913-tól részt vett a bányászszakszervezet szervezésében, a Bányamunkás című hetilap felelős szerkesztője. 1917-től az MSZDP vezetőségi tagja, egyben a Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége titkára. 1918-ban a Szaktanács első titkárává választották. 1918. augusztus 16-ig belügyminiszter a Peidl-kormányban, majd november 24-től népjóléti és munkaügyi miniszter a Huszár-kormányban. Az újjáalakult szociáldemokrata párt központi intézőbizottsági tagja, a párt 1919. augusztus 24-i konferenciáján elhatárolódott a kommün alatti eseményektől. A különítményesek terrorakciói miatti tiltakozásul 1920. január 16-án távozott a kormányból, hamarosan Bécsbe emigrált. 1921-ben hazatért, ettől kezdve a magyar szociáldemokrata mozgalom első számú vezetője 1944-ig. 1921 decemberében politikai megállapodást kötött Bethlen István miniszterelnökkel (Bethlen–Peyer-paktum), melynek értelmében mindkét fél kölcsönös engedményeinek köszönhetően korlátozott keretek között ismét lehetőség nyílt az MSZDP működésére. 1922-től nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő, 1931-től a frakció vezetője. 1925-től a fővárosi törvényhatósági bizottság szociáldemokrata képviselőcsoportja elnöki tisztét is ellátta. 1927-ben a Szaktanács főtitkárává választották. A párt és a szakszervezetek legalitásának fenntartása érdekében politizált, tiltakozott az ország egyoldalú német orientációja és a belpolitika jobbratolódása ellen. 1944. március 19-én az elsők között tartóztatta le a Gestapo, Mauthausenbe hurcolták, ahonnan 1945 májusában tért haza. Az SZDP háború utáni első vezetőségébe bekerült. 1945 nyarán a szakszervezetek képviseletében bejutott az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Az 1945. októberi községi választásokon elutasította a jelöltséget, mivel nem értett egyet a munkáspártok közös listán való indulásával. Az 1945. november 4-i választásokon ismét bejutott a Nemzetgyűlésbe, de mind a frakcióban, mind a pártban egyre inkább háttérbe szorult. 1946. februárban rendkívüli követi megbízást kapott, de nem sikerült megegyezésre jutni kiküldetésének helyéről, így egy évvel később nyugdíjazták. 1946 decemberében barátaival, köztük Valentiny Ágoston volt igazságügy-miniszterrel memorandumban tiltakoztak az SZDP egyre erősödő kommunistabarát politikája ellen. Az 1947 elején lezajlott XXXV. pártkongresszuson kibuktatták a pártvezetőségből és a választmányból. Az 1947. augusztusi országgyűlési választások előtt kilépett az SZDP-ből, a Magyar Radikális Párt jelöltjeként jutott be ismét a törvényhozásba. 1947 novemberében felfüggesztették a mentelmi jogát, nem várta meg a letartóztatást, november 19-én elhagyta az országot; másnap megfosztották az állampolgárságától. 1948. február 16-án, illetve július 6-án összeesküvés és kémkedés hamis vádjával távollétében nyolc évre ítélték. Külföldön bekapcsolódott a közép- és kelet-európai szociáldemokraták irodája, a Bureau International Socialiste megalakításába. 1948 júniusában, a pártegyesítéssel egy időben Párizsban megalapította a Magyar Szociáldemokrata Párt Emigrációban nevű szervezetet, és létrehozta a Szabad Magyar Szakszervezeti Tanácsot. 1949-ben New Yorkban telepedett le, 1950-ben a Magyar Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottsági tagjává választották, a munkaügyi és szakszervezeti tagozat vezetője. 1989. december 14-én rehabilitálták.

(1917–2006) politikus. Kezdetben hentessegédként dolgozott, majd katonai szolgálatot teljesített. Miután 1943-ban szovjet fogságba esett, partizánnak képezték ki. 1945-ben tért haza, és lett nemzetgyűlési képviselő. 1946-1950 között az MKP, majd MDP budapesti bizottságában tevékenykedett, 1948-ban a Központi Vezetőség tagja, 1950-ben a Politikai Bizottság póttagja és az ÁVH Határőrségének parancsnoka lett. 1953-1954-ben a belügyminiszter első helyettese, 1954-1956 között belügyminiszter volt. 1956. október 23-án az MDP Központi Vezetőség Katonai Bizottsága tagja lett, majd pár nap múlva a Szovjetunióba menekült. Novemberben kizárták az MSZMP-ből, a következő évben parlamenti mandátumát is elvesztette. 1958-ban hazatért, és a Szegedi Szalámigyárban lett előbb főmérnök, majd 1969-től 1977-es nyugalomba vonulásáig igazgató.

a Magyar Szabadság Mozgalom vezetője, amely a Kállay-kormány által 1943-tól illegálisan üzemeltetett Magyar Szabadság Rádió munkatársi köréből szerveződött. Pisky-Schmidt Frigyes vezetésével röplapokat és Szabadság címmel újságot adott ki, hamis papírokat szerzett, segítette az üldözötteket, bekapcsolódott a fegyveres ellenállásba, illetve annak szervezésébe. A világháború után a Közalkalmazottak Szakszervezetében dolgozott; szeptemberben a sajtóosztály vezetője és népügyész lett. Utóbb Peyer Károllyal együtt a polgári ellenzékhez csatlakozott, majd 1947-ben emigráltak. Távollétükben koncepciós perben, hamis vádak alapján elítélték őket.

(1909–1951) gimnáziumi tanár. 1946-ban nem igazolták, mivel a két világháború között kapcsolatban állt a Vkf/2-vel. Igaz, csak fordítást végzett. Mivel tanári álláshoz nem jutott, az USA budapesti követségén lett tisztviselő. Így vonták be a Grősz-perbe, mint az összeesküvés közvetítőjét az amerikaiak felé. A Grősz-perben tanúvallomást tett, majd ügyét a katonai bíróság tárgyalta. Halálra ítélték és kivégezték.

(Budapest, 1910. - Budapest, 1950.) 1932-ben elvégezte a Ludovika Akadémiát. A miskolci tüzérosztálynál csapattiszti szolgálatot teljesített. 1942 nyarán a 2. magyar hadsereg állományában frontszolgálatra vezényelték, egy tüzér mérőszázad parancsnoka lett. A doni harcokban megsebesült, 1943. január 20-án szovjet fogságba esett. A hadifogolytáborban több a szovjet hatóságokhoz intézett beadványában javasolta egy magyar légió megalakítását. Elvégezte a krasznogorszki antifasiszta iskolát, majd partizánkiképzést kapott. Csoportjával 1945-ben került vissza Magyarországra. Bekapcsolódott a demokratikus honvédség felállításába, az 1. gyaloghadosztály 1. tábori tüzérezrede osztályparancsnoka lett, 1945 áprilisától őrnagyi rangban. Egységét osztrák területen vetették be. 1945. szeptembertől ezredesi rangban Budapest városparancsnoka. 1946–1949 között Pécsett, illetve Miskolcon szolgált. 1949. júniusban vezérőrnaggyá léptették elő, ő lett a tüzérség szemlélője. 1950. május 21-én a katonai vezetők ellen indított koncepciós eljárás keretében letartóztatták, augusztus 10-én első, majd 17-én másodfokon is halálra ítélték, és kivégezték. 1954 augusztusában részlegesen rehabilitálták. 1956. október 13-án a többi kivégzett főtiszttel együtt ünnepélyesen újratemették. Az ellene hozott törvénysértő ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1990. október 1-jén hatályon kívül helyezte.

(1910–?) agrármérnök, volt földbirtokos és kisgazda pártpolitikus. A Kis Újság kiadóhivatalának, majd 1945 után az FKgP propagandaosztályának vezetője volt, 1950-ben koncepciós perben elítélték. A vád szerint a II. világháború előtti katonai elit által kinevelt Lőrincz Sándor és Porffy György katonatisztek, és rajtuk keresztül Schmidt-Papp Ernő diplomata (Tószeghy Richárd per) útján adatokat továbbított a külhonban tartózkodó Gellért Andorhoz, akit az ÁVH az amerikai hírszerző hálózat tagjának tartott. 1956 áprilisában ügyét újra elővették, a perújrafelvétel során már feltételesen szabadlábon volt. A forradalom után elhagyta Magyarországot. A formális felmentő ítélet Potoczky Kálmán ügyében 1962. július 12-én született meg.

(1905–1969) betűszedő, ÁVH-tiszt. A Munkásbiztosítónál a táppénzcsalásokat felderítő nyomozóként alkalmazták. 1936-ban belépett az MSZDP-be. 1944-ben csatlakozott egy kommunista fegyveres ellenálló csoporthoz; megismerkedett Péter Gáborral, aki 1945 januárjában felvette az ekkor létrejött Politikai Rendészeti Osztályra. 1948-ban őrnagy lett. Mint az időközben ÁVH-vá alakult politikai rendőrség hírhedt „verőcsoportjának” vezetője, ő irányította a Rajk-perben letartóztatottak kínvallatását, az ő beosztottai verték halálra 1950-ben a váci börtönben Ries István volt igazságügy-minisztert, illetve a budapesti Gyűjtőfogházban Szeder Ferencet, de részt vett Péter Gábor volt helyettese, Szücs Ernő ezredes és bátyja, Szücs Miklós halálra kínzásában is. 1950-től a vizsgálati főosztály keretén belül kialakított börtönügyi osztály vezetője volt, e minőségében részt vett a recski munkatábor felállításában. 1952 májusában áthelyezték a Belühyminisztérium börtönügyi osztályára, és büntetés-végrehajtási alezredes, majd ezredes lett. 1953. január 8-án őrizetbe vették. A Péter Gábor és társai elleni perben 1954. januárban nyolcévi börtönbüntetésre ítélték. Az 1956. október 6-i Rajk-újratemetés előtt segített megtalálni a kivégzettek elföldelt tetemeit. 1957. júniusban perújítást követően, az előző ítéletet helybenhagyva nyolcévi börtönbüntetést kapott, de rögtön szabadult. A Budapesti Vendéglátóipari Vállalatnál helyezkedett el, csapos lett.

(1922–1951) jogász, könyvelő. A Grősz József kalocsai érsek elleni perben halálra ítélték és kivégezték. A Rákoskeresztúri Köztemető 298-as rabparcellában nyugszik.

(1908–1950) a Standard-per másodrendű vádlottja, 1950. május 8-án kivégezték. Csehszlovákiában született, 1939-ig ott is élt, akkor a németek elől Londonba emigrált. A II. világháború után Magyarországon telepedett le. Előbb a Jóvátételi Hivatal osztályvezetője, majd az erősáramú ipari igazgatóság vezetője volt, innen került 1948 októberében az Iparügyi Minisztérium X. főosztályának, később a Nehézipari Minisztérium VI. főosztályának az élére. Azért keverték a perbe, mert az általa irányított főosztály alá tartozott a Standard, másrészt 1949 februárjától magyar részről ő vezette azt a delegációt, amelyik Budapesten hónapokig tartó tárgyalásokat folytatott a Standard további sorsáról az anyacég megbízottjaival.

(1902–1977) ügyvéd, bíró. 1948-ig ügyvédkedett, majd különböző katonai ügyészségeken és bíróságokon dolgozott. 1956. májusában az V. kerületi Bíróság munkatársává nevezték ki. 1957 elején a Fővárosi Bíróságra, majd áprilisban a Legfelsőbb Bíróságra helyezték át. A kádári megtorlás egyik bírája, Tóth Ilonát és társait ő ítélte halálra. Eredetileg őt jelölték ki a Nagy Imre-per tanácsvezetőjének, 1958. februárban azonban el kellett napolnia a tárgyalást, júniusban pedig már dr. Vida Ferenc váltotta őt. 1971-ben nyugdíjazták.

(Pusztavarsány, 1880. szeptember 11. – Budapest, 1963. február 5.) nagybirtokos, a felsőház alelnöke, koronaőr. A budapesti egyetemen jogi államvizsgát tett, majd elvégezte a magyaróvári gazdasági akadémiát. Az I. világháború előtt a szabadelvű, később a munkapárt tagja. 1905-től a főrendiház tagja, majd jegyzője. 1923-tól az evangélikus egyház egyetemes egyházi és iskolai felügyelője, és ezen a címen felsőházi tag 1927-től, 1935-től az országgyűlés felsőházának alelnöke. A Magyar Nemzeti Bank főtanácsosa, a Hazai Általános Biztosító elnöke, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság, az Országos Földhitelintézet, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár és több iparvállalat igazgatósági tagja. 1942-től koronaőr, része volt a Szentkorona és a koronázási jelvények Nyugatra szöktetésében. A háború után Ordass Lajossal együtt megpróbált ellenállni az egyre növekvő baloldali nyomásnak. 1948. augusztus 24-én koholt vádakkal letartóztatták. Azzal vádolták, hogy részt vett Szálasi eskütételén, és nem akadályozta meg a korona külföldre vitelét. Radvánszky a fogságban kényszer alatt lemondott egyetemes felügyelői tisztségéről. Idős kora és betegsége miatt hamarosan megszüntették fogva tartását. Kórházi ápolás után a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület hűvösvölgyi anyaházába került. Élete hátralevő részében az időközben Budai Szeretetotthonná váló intézményben élt csendes visszavonultságban.

(1922–1993) a Standard-per irányítója. Síkhurkoló segéd, illegális kommunista, rendőrtiszt, a Magyar Rádió és Televízió későbbi osztályvezetője, 1945-től a politikai rendőrség, majd az ÁVH tisztje, 1946-ban a budapesti kerületek politikai rendészeti osztályának vezetője, az ipari elhárítás vezetője, majd a vizsgálati osztály vezetője.

(1893–?) a kivégzett Rajk László bátyja. 1929–1949 között a Globus Nyomdánál dolgozott, majd 1949. márciustól a június 22-i letartóztatásáig az Állami Nyomda kereskedelmi igazgatója volt. Megállapították, hogy "munkásellenes, antidemokratikus tevékenységet fejtett ki", amiért 1949. október 25-én internálták. 1953-ban szabadult, 1955. októberben indult a felülvizsgálati eljárás, de mivel ügyében bírói ítélet nem született, a perújítás lefolytatása illetve tárgyalás megtartása nem volt lehetséges.

(Székelyudvarhely, 1909. március 8.–Budapest, 1949. október 15.) 1931 óta tagja a MKP-nak. Többször letartóztatták, tanulmányait nem fejezhette be. 1937 és 1939 között Spanyolországban a Nemzetközi Brigád magyar zászlóaljának politikai biztosa. 1941-ig Franciaországban internált. 1941-ben pártutasításra hazatért Magyarországra, ahol még ebben az évben letartóztatták. 1944 szeptemberében szabadult, de a nyilasok már decemberben újra letartóztatták, és Németországba hurcolták. 1945 májusában érkezett haza. Tagja lett az MKP Központi Vezetőségének, és a Politikai Bizottságnak. 1946 márciusától belügyminiszter, 1948 augusztusától külügyminiszter. 1949 június elején letartóztatták, koncepciós perben halálraítélték és október 15-én kivégezték. 1956-ban rehabilitálták.

született Földi Júlia (1914–1981) Rajk László felesége. Eredeti szakmája védőnő. 1936–1939 között Párizsban élt és belépett a francia kommunista pártba. Magyarországra visszatérve is részt vesz a kommunista mozgalomban, amiért 1944–1945-ben bebörtönözték. 1945-től a Magyar Nők Demokratikus Szövetségében tevékenykedett: előbb titkára, majd 1946-tól 1948-ig országos főtitkára, végül elnöke (1948–1949) a szervezetnek. 1949-ben férjével együtt letartóztatták, 1950-ben 5 évi fegyházra ítélték. 1954-ben szabadult és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban helyezkedett el. Aktív tevékenységet folytatott férje rehabilitálása ügyében. 1958-tól a Magyar Országos Levéltárban dolgozott.

eredetileg [Reich] (1922–1994) 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1946-ban felvették a Belügyminisztérium Vidéki Főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályára. 1947-ben áthelyezték a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályára. 1949-ben a Dzserzsinszkij Állambiztonsági Főiskolán tanult Moszkvában, majd 1950-ben megbízták az ÁVH belső reakció elleni harc osztálya II. alosztályának vezetésével. Ebben a beosztásban maradt 1956-ig. 1956. október 23. és 28. között a Belügyminisztérium főügyeletén teljesített szolgálatot. Az ÁVH feloszlatása után a tököli szovjet főparancsnokságra menekült, részt vett a Maléter Pál vezette fegyverszüneti delegáció letartóztatásában. Révész Sándor fedőnéven közreműködött Nagy Imrének és társainak Romániába hurcolásában. A Nagy Imre-csoport vizsgálatát és perét lebonyolító „Különrészleg” vezetője. 1956-tól 1962-ig a Belügyminisztérium főcsoportfőnök-helyettese. 1962 augusztusában kinevezték a moszkvai magyar nagykövetség tanácsosává. 1964-től újra a Belügyminisztérium állományába került, és a III. Állambiztonsági Főcsoport vezetőhelyettese lett. 1968-ban vezérőrnaggyá léptették elő. 1976-ban nyugállományba helyezték, de a Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági tanszékén tanított. 1978-ban bukaresti nagykövetté, majd 1982 augusztusában moszkvai nagykövetté nevezték ki. Állomáshelyéről az ellenzék követelésére csak 1989 júniusában hívták vissza. 1982 és 1989 között az MSZMP Központi Bizottság tagja. 1992-ben Izraelen keresztül kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba.

(1892-1971) kommunista politikus. 1910 óta részt vett a munkásmozgalomban, az első világháború idején orosz hadifogságba esett, ott lépett be a bolsevik pártba. 1918-ban visszatért Magyarországra, a KMP alapító tagja. 1921-ben emigrált, csak 1924-ben tért illegálisan ismét vissza, részt vett a KMP újjászervezésében. 1925-ben letartóztatták, 8 és fél évre ítélték, 1934-ben büntetését életfogytiglanra szigorították. 1940-ben kiadták a Szovjetuniónak. 1945 januárjában tért haza. 1945 februártól 1956 júliusig az MKP, majd MDP Központi Vezetőség főtitkára, illetve első titkára volt. 1945 és 1952 között miniszterelnök-helyettes, 1952-1953-ban a Minisztertanács elnöke. Az MDP Központi Vezetőség 1956. július 18-21-i ülésén leváltották Politikai Bizottság tagságáról, majd minden pártmunka alól felmentették. 1956 óta a Szovjetunióban élt, ott is halt meg.

(1895–?) nyugállományú ezredes. A II. világháborút követően nem volt hajlandó még a felesége, és a lánya kérésére sem hazatérni Ausztriából. A Katpol ügynökkel figyeltette, itthon pedig 1950-ben letartóztatták a családját. Feleségét, a Pécsett elő Rátky Henriknét, és vejét, az aktív szolgálatot teljesítő tüzértisztet, Vaikó Györgyöt. A perbeli koncepció szerint az adatokat a katonatiszt személyes kapcsolatai révén szerezte be, majd feleségén – Vaikó Györgyné, született Rátky Alice –, illetve anyósán keresztül juttatta ki Ausztriába. Rátky Henrik a Katpol adatai szerint 1945-46-ban Grazban az angol hatóságok szolgálatában állt. 1949-ben elrablását tervezték.

(1926– ) pálos szerzetes. A budapesti ciszterci gimnáziumba járt. 1944-ben lépett be a pálos rendbe. Pécsett végezte a teológiát, 1947-ben szentelték pappá. Pécsről a fővárosi Sziklakápolnába kerül. 1950-ben tiltott határátlépés közben letartóztatták, három évre ítélték. 1956-ban nyugatra emigrált, az USA-ban él.

(Látrány, 1915. október 5. –) áldozópap, író. 1926-ban Belgiumba került, 1928-ban hazatért, szegénysége miatt nem tanulhatott. 1933-ban gyalog indult el újra Belgiumba, szeminarista lett, ekkor írta első könyvét, melynek szerzői díjából házat vett édesanyjának Máriaremetén, a kegytemplom mellett. 1943. március 28-án pappá szentelték. Pestszenterzsébeten, 1945-ben Vácott káplán. Felkarolta a hadiárvákat, s mindkét helyen árvaotthont nyitott, ahol 300 gyermeket nevelt. 1949-ben az otthonokat feloszlatták, Regőczi atyát letartóztatták, és bebörtönözték. 1953-ban szabadult, Máriabesnyőn káplán, ahol újra árvaotthont nyitott 60 gyermeknek. 1955-ben Aszódon, 1957-ben Nógrádverőcén káplán, 1959-ben Szalkszentmártonban lelkész, ahol templomot épített. 1962-ben Örkényben káplán. 1963-ban ismét letartóztatták és bebörtönözték. Szabadulása után írt könyvei (Az én sasfiókáim, Sasfiókák viharban, Mi nem hallgathatunk) miatt, illegális sajtótevékenység címén politikai fogolyként 23 hónap szigorú fegyházra ítélték. Szabadulása után Hatvanban káplán, 1968-ban hivatalos beosztás nélküli lelkipásztor. Budapesten a Szabadság-hegy oldalában a Csipke utca Galgóczy utca sarkán megvásárolta a romos Kútvölgyi kápolnát, ebből alakította ki a Kútvölgyi Engesztelő Mária-kápolnát, mellette a Táborhegy-zarándokházat, melyet a Magyarság Engesztelő Központjává tett. A zarándokházban Mindszenty-emlékszobát rendezett be. A bíboros tiszteletét minden hónap 6-án esztergomi sírjánál bemutatott szentmisével élesztette. 2010-ben megkapta a Hit pajzsa díjat.

(1898–1959) marxista ideológus, kommunista politikus. 1918 őszén alapító tagja a KMP-nek. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, részt vett a KMP első kongresszusán, tagja volt a kongresszus titkárságának. Több alkalommal járt Magyarországon illegális pártmunkán. 1930-ban letartóztatták és 3 évi börtönre ítélték. Szabadulása után Prágába, majd a Szovjetunióba ment, ahol a Komintern munkatársaként dolgozott. A háború idején a Kossuth rádió szerkesztője. 1944 őszén hazatért, tagja volt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd az államfői jogokat gyakorló Nemzeti Főtanácsnak. 1945-től országgyűlési képviselő, a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság tagja. 1949 és 1953 között népművelési miniszter. 1953 júliusában felmentették a Politikai Bizottságban és a kormányban viselt tisztségei alól, az Elnöki Tanács elnökhelyettese lett. 1956. október 31-én a Szovjetunióban távozott, 1957 áprilisában tért haza. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja lett.

(Dunaharaszti, 1911.–Budapest, 1950.) A gimnázium után letöltött sorkatonai szolgálatot követően a Ludovika Akadémián tanult tovább, 1934-ben huszártisztté avatták. A második világháború idején csapattisztként, a hátországban szolgált. A német megszállás után beadta a nyugdíjazási kérelmét, 1944 szeptemberében századosként tartalékállományba helyezték. Kapcsolatba került a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságával, és bekapcsolódott a katonai vezérkar munkájába. November 22-én a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék a vezérkar többségével együtt őt is letartóztatta, a hadbíróság a katonai vezetők elleni per negyedrendű vádlottjaként december 8-án halálra, majd kegyelemből tízévi fegyházbüntetésre ítélte. 1945 augusztusában szolgálattételre jelentkezett a Hadügyminisztériumban. Ellenállási érdemeiért ezredessé léptették elő. Belépett az MKP-be, elvégezte a három hónapos pártiskolát, a katonai bizottság tagja lett. A minisztériumban Tombor Jenő miniszter szárnysegédje volt. 1947-ben megbízták a Honvéd Kossuth Akadémia megszervezésével, az intézmény első parancsnokává nevezték ki. 1948-ban elérte a vezérőrnagyi rendfokozatot. 1949 nyarán, miután átszervezték a tisztképzést, a páncélos csapatok főszemlélője lett. 1950. május 21-én koholt vádak alapján letartóztatták, Sólyom László és társai perében zárt tárgyaláson augusztus 10-én, majd másodfokon 17-én halálra ítélték, és 19-én kivégezték. 1954. szeptember 17-én a Katonai Felsőbíróság részben rehabilitálta. Ünnepélyes újratemetésére a perben kivégzett tábornoktársaival együtt 1956. október 13-án került sor. A Legfelsőbb Bíróság 1990. október 1-jén minden vád alól felmentette.

(1885–1950) ügyvéd, igazságügy-miniszter. Egyetemistaként tagja volt a Galilei-körnek és a Társadalomtudományi Társaságnak. Az első világháborúban orosz fogságba esett, 1918 nyarán tért haza. Az 1918–19-es forradalmak aktív résztvevője, a tanácsköztársaság alatt a Közoktatásügyi Népbiztosság propagandacsoportjának előadója és vöröskatona. A kommün bukása után néhány hónapra Bécsbe menekült, hazatérése után védőügyvéd volt a népbiztosok perében. 1924-ben belépett az MSZDP-be és a magánalkalmazottak szakszervezetébe. 1933–35 között, majd 1939-től a szociáldemokrata vezetés tagja. A német megszállás alatt bujkálnia kellett. A második világháború után bekerült a Budapesti Nemzeti Bizottságba és a Fővárosi Törvényhatósági Bizottságba. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd haláláig parlamenti képviselő. Az SZDP PB tagja 1945 augusztusától. Igazságügy-miniszter (1945–50). A „kékcédulás” választási csalás miatti tiltakozásul lemondott, de később ezt visszavonta. 1947-től a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is volt. A pártegyesítés előtt az SZDP főtitkárhelyettese volt. 1948–50-ben az MDP KV, 1949–50 közt a Népgazdasági tanács tagja. Minisztersége alatt készült el és lépett életbe 1949-ben az ország szovjet mintát követő alkotmánya. 1950. júliusban koholt vádakkal letartóztatták, a Szakasits-perben akarták elítélni, de az ÁVH-n halálra verték.

(1894–1950) fiumei születésű tengerész, cs. és kir. sorhajóhadnagy, tengerészkapitány. A Magyar-Szovjet Hajózási Rt. korábbi igazgatója. A Katonai Főtörvényszék másodfokon 1950. január 28-án ítélte halálra. Az ítéletet február 4-én hajtják végre. A Rákoskeresztúri Köztemető 298-as rabparcellájában nyugszik.

(1892–1965) kőműves. Az SZDP Politikai Bizottság (1945–48), az MDP Központi Vezetőség (1948–56) és Politikai Bizottság (1948–53), majd az MSZMP Központi Bizottság (1956–65) és Politikai Bizottság (1957–65) tagja, 1945–57 közt több miniszteri tárcát kapott (1945-ben közellátásügyi, 1949-ig kereskedelmi, 1949–50-ben külkereskedelmi, 1956–57-ben kereskedelmi miniszter). Az Elnöki Tanács elnöke (1950–52), majd az országgyűlés elnöke (1952–63); ismét az Elnöki Tanács tagja (1956–65).

(Budapest, 1919. május 30. – Budapest, 1995. július 7.) jezsuita szerzetes. 1937. augusztus 14-én lépett be a rendbe, 1940-ban Kassán, 1944-ban Szegeden filozófiát tanult, ahol 1947. június 24-én pappá szentelik. Egy ideig a budapesti Jézus Szíve-templom lelkésze, 1950. július 20-án a rendház erőszakos kiürítésekor nem tartózkodott ott, így elkerülte az elhurcolást. 10 évig a Fővárosi Távfűtő Vállalat lakatosa, majd a Villamossági Kutató Intézet dolgozója. Lakásán havonta jöttek össze jezsuiták lelki-szellemi töltekezésre. Dombi József rendtársával részt vett a világszolidarizmus elméletének kidolgozásában, 1964. december 8-án letartóztatták. 1965 júniusában „államellenes szervezkedés” vádjával I. rendű vádlottként 8 évi börtönre ítélték. 1972 decemberében szabadult. 1991-ben nyugdíjasként a VIII. kerület Krisztus Király-kápolna lelkipásztora. Ítéletét 1992. január 6-án a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette.

(Budapest, 1917. május 8. – Washington D. C., 1958. szeptember 13.) 1935-ben a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, 1940-ben a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett. 1944-ig a Gazdaságkutató Intézetben dolgozott. 1942-ben többekkel együtt megalakította a Teleki Pál Munkaközösséget. 1943-ban Bajcsy-Zsilinszky Endre kezdeményezésére belépett a Független Kisgazdapártba. A függetlenségi mozgalom tagjaként 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban. Kapcsolatba került a fajvédő, nacionalista, a németek ellen harcolni is kész Magyar Testvéri Közösség nevű titkos szervezettel. 1945 januárjában, a főváros pesti részének a felszabadítása után bekapcsolódott a politikai életbe. 1945 februárjától az FKGP budapesti főtitkárhelyettese, a politikai osztály helyettes vezetője, az intézőbizottság tagja, rövid ideig annak titkára. Nagy Ferenccel együtt kidolgozta a párt földreformtervezetét. 1945 májusától miniszteri titkár az Újjáépítési Minisztériumban, majd a Nemzeti Főtanács, illetve a miniszterelnökség titkárságának az alkalmazottja. Augusztusban másodmagával felkereste Mindszenty József hercegprímást, és meggyőzte arról, hogy a közelgő nemzetgyűlési választásokon egy keresztény párt indítása szétforgácsolná a polgári erőket. 1945. október 7-én beválasztották a fővárosi törvényhatósági bizottságba. A november 4-i választásokon a nagy-budapesti választókerületben nemzetgyűlési képviselő lett. A Nagy Ferenc és Kovács Béla köré csoportosuló, fiatal, polgári származású értelmiségiekből álló Hám–Saláta-csoport egyik vezéralakja, ő dolgozta ki a Baloldali Blokk ellen indított 1946. májusi ellentámadás stratégiáját. 1946 áprilisáig ő irányította a párt nemzetgyűlési frakciójának a titkárságát, később, 1946 őszétől a kisgazdapárt külügyi bizottságának az elnöke. 1946. szeptember 7-én beválasztották az FKGP Országos Intézőbizottságába. Széles körű politikai kapcsolatokat tartott fenn, rendszeresen találkozott – kezdeményezésükre – Arany Bálinttal, Szent-Iványi Domokossal és más régi magyar közösségi tagokkal. Mint a koholt vádak alapján kreált „köztársaság-ellenes összeesküvésben érintett személyt a politikai rendőrség őrizetbe akarta venni, de a letartóztatás elől illegalitásba vonult; többek között Varga Béla, majd piarista, illetve ferences szerzetesek rejtegették. 1947. január 24-én megfosztották a mandátumától. 1947. február 26-án Csehszlovákiába, onnan április 4-én Németország amerikai megszállási övezetébe menekült. 1948-ban Nagy Ferenc segítségével az Egyesült Államokban telepedett le. 1949-től a Magyar Nemzeti Bizottmány tagja, 1949-től 1951-ig a bizottmány washingtoni menekültügyi irodájának a vezetője. 1951-től a Magyar Parasztszövetség Emigrációs Szervezete Politikai Bizottságának a tagja. 1951-től a személyét érintő támadások miatt visszavonult. Az USA Tájékoztatási Hivatalánál kapott munkát, később műsorszerkesztő az Amerika Hangja magyar osztályán.

(1906–?) angol követségi titkár. A Standard vállalat tulajdonosainak megbízásából a budapesti leányvállalat pénzügyi ellenőrzését végezte, a Standard-perben 13 évi fegyházbüntetésre ítélték. 1951-ben távozhatott Magyarországról. 1989-ben rehabilitálták.

(Budapest, 1886. február 5. – Budapest, 1971. október 1.) bíró, jogtörténész, egyetemi tanár. A budapesti tudományegyetemen avatták jogi doktorrá. 1911-től ügyvéd a fővárosban. Az I. világháborúban orosz hadifogságba esett (1915). A külügyi népbiztosság alkalmazottja és német nyelvi előadó a moszkvai Szverdlov Egyetemen (1920–21). 1921 végén tért haza. 1945-től a népbíróságok, majd a szocialista bírósági szervezet kialakításában és fejlesztésében vett részt, előbb mint a Népbíróságok Országos Tanácsának tanácsvezetője, illetve másodelnöke (1945–48), majd a Budapesti Büntetőtörvényszék, illetve Pest megyei Bíróság elnöke (1948–53). Nyugalomba vonulásáig a budapesti ELTE jogi karán egyetemi tanár (1953–62).

A Rajk-perben 1954. szeptember 2-án tanúként hallgatták ki.

(1906–1966) illegális kommunista, pártfunkcionárius. Az MKP káderosztály, illetve tömegszervezetek osztálya munkatársa 1945-ben, majd a Szabad Nép rovatvezetője. A Kinevezési és Alkalmazási Bizottság főtitkára 1948-től. Az Állami Ellenőrzési Központ elnök-helyettese 1950–1955 között, majd annak minisztériummá szervezése után miniszter-helyettes 1955–1956 között. Külügyminiszter-helyettes 1956-tól 1959-ig, bécsi követ, illetve nagykövet 1959–1966 között.

(Szeghalom, 1902. – Budapest, 1999.) Kereskedelmi érettségit tett, 1920-tól a Magyar Általános Takarékpénztár könyvelője, majd csoportvezető beosztásban dolgozott. Belépett a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Szövetségébe. 1929-ben csatlakozott az illegális kommunista párthoz, 1934-től a Vörös Segély aktivistája volt. A két világháború között, 1931 és 1934 között illegális kommunista tevékenysége miatt több ízben letartóztatták, 1934 és 1937 között egy bőrkereskedő könyvelőjeként kereste kenyerét. 1936-tól a Nemzetközi Brigádok tagjaként a köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, 1939. februárban a vereség után Franciaországba menekült, ahol internálták. 1943-ban megszökött és részt vett a francia nemzeti ellenállási mozgalomban, Toulouse-ban a magyar pártcsoport szervezőtitkára, a Franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom titkára. 1945-ben hazatért, 1945. február-júniusban a Magyar Kommunista Párt Pártgazdasági Osztály helyettes vezetője volt, majd az MDP Központi Vezetőség Gazdasági Osztályának vezetőjeként dolgozott 1946. októbertől 1951-ig. 1951-ben a Belkereskedelmi Minisztériumba helyezték, előbb főosztályvezető, majd 1953-tól miniszterhelyettes, 1956-tól 1969-ig a belkereskedelmi miniszter első helyettese volt. 1948–1951-ben az MDP, 1959-től 1962-ig, majd 1970 és 1985 között az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottsága tagja volt. Az MSZMP Központi Bizottságában 1966. december 3. és 1970. november 28. között volt testületi tag.

(1911–2001) kereskedő, segédmunkás, szociáldemokrata politikus. 1936-ban lépett be az MSZDP-be. A Népszava külső munkatársa. Szakasits Árpád lányát, Klárát vette feleségül. A német megszállás után betiltott SZDP részéről a Magyar Front egyik szervezője volt. 1944 júliusában letartóztatták, novemberben a Vezérkari Főnökség különbírósága hűtlenség vádjával két és fél évi fegyházra ítélte, majd Dachauba deportálták. Hazatérte (1945. május) után a párt baloldalának tagja, 1949-ig parlamenti képviselő. 1947-ben a párt egyik választási felelőse. A „nyolcas fogat” tagjaként támogatta a pártegyesülést 1948-ban. 1948-ban a Magyar Országos Szövetkezeti Központ ügyvezető alelnöke, majd az Országos Szövetkezeti Hitelintézet vezérigazgatója. 1950-ben apósával együtt letartóztatták, 1951-ben koholt vádakkal halálra ítélték. Három évet ült a siralomházban, amikor kegyelemből életfogytiglanra enyhítették a büntetését. 1955 novemberében szabadult (családját addig kitelepítették a Hortobágyra). Újra párttag lett, rehabilitálták (1956). Az Állami Biztosító vezérigazgató-helyettese (1956–57), 1958-tól az oslói, majd a berni kereskedelmi kirendeltség vezetője. 1961-től az MTI elnökhelyettese, az IBUSZ vezérigazgatója (1963–67). 1968–1973 között Magyarország oslói nagykövete, ezután 1976-ig a bécsi ENSZ-központ mellett működő magyar képviselet nagyköveti rangú vezetője.

(1907–2000) Péter Gábor felesége. Pártalkalmazott (titkárnő) Rákosi Mátyás titkárságán. 1953-ban letartóztatják és a Péter Gábor és társai per során kettő év hat hónap börtönbüntetésre ítélik.

(Garamtolmács, 1896. január 2. – Budapest, 1957. november 25.) nemesfémipari munkás, órás, szakszervezeti politikus. 1918. novemberében lépett be a KMP-be. A Tanácsköztársaság idején a 32. gyalogezred politikai biztosa volt. A Tanácsköztársaság bukásától 13 évet töltött különböző börtönökben és internáló táborokban. 1923-ban az illegális KMP megbízásából az SZDP angyalföldi pártszervezetében dolgozott. 1925-ben az MSZMP egyik vezetőségi tagja volt, később a KMP-ben végzett munkájával egyidejűleg a nemesfémipari munkások szakszervezetében is tevékenykedett. 1945 után az MKP országos oktatási osztályán; majd a Szakszervezetek Országos Tanácsa oktatási osztályán dolgozott.

eredeti nevén Schick László (Muraszombat, 1909. december 17.–Budapest, 1950. augusztus 29.) katonatiszt. 1931-ben avatták hadnaggyá a Ludovikán. Egyéves franciaországi útja után a Hadiakadémiára járt, 1939-ben végzett. Hivatásos vezérkari tiszt lett, de zsidó származása miatt leszerelt 1941-ben; barátjával, Pálffy Györggyel dolgozott az Egyesült Izzóban. Itt került kapcsolatba az illegális kommunistákkal. 1942-től párttag, de utasításra belépett az FKGP-be is. A világháború alatt ellenálló. 1944-ben letartóztatták, de megszökött. Az újjászervezett kommunista párt egyik vezetője, budapesti rendőrfőkapitány (1945–46), de a németek kitelepítése miatt tiltakozásul lemondott, áthelyezését kérte a honvédséghez. 1946 májusban vezérőrnagyként a Honvédelmi Minisztérium katonai főcsoportjának vezetője lett. 1948. decembertől a Honvédség vezérkari főnöke, immár altábornagyként. Emellett a Honvéd Tisztképző Akadémián a hadtörténet tárgy előadója (1947–50). 1950 májusában letartóztatták, koncepciós perben augusztusban mindkét fokon halálra ítélték és kivégezték. 1954-ben eredeti vádak alól felmentik, de más területen ismét bűnösnek találták. 1956-ban mégis katonai dísztemetést kapott. 1990-ben mentették fel bűncselekmény hiányában.

(1906–?) katonatiszt. Részt vett a szovjet fronton zajló hadműveletekben és 1943-ban szovjet hadifogságba esett. 1944 tavaszán antifasiszta iskolára jelentkezett, majd 1945 februárjában hazatért. A debreceni 6. kerületi parancsnokság vezető hadbiztosa lett, 1946-ban pedig a Honvédelmi Minisztériumba került. Az Anyagi Főcsoportfőnökségen belül ellátási szemlélő, majd pénzügyi csoportfőnök lett. 1948-ban előléptették vezérőrnaggyá. 1950. március 29-én őrizetbe vették a Sólyom-ügyben háborús és népellenes bűntett, valamint a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés gyanújával. 1950. augusztus 10-én a Katonai Törvényszék halálra ítélte, majd az Elnöki Tanács kegyelemből a büntetést életfogytiglanra változtatta. 1951 júniusában Grősz József kalocsai érsek zárkatársa, fogdaügynök. "Lajtai Márton" fedőnéven jelentett az érsekről. 1954-ben szabadult. 1956 tavaszától több esetben kérte ügyének ismételt felülvizsgálatát. A Katonai Főügyészség 1960 januárjában elutasította a kérelmét, mert szerintük az alapeljárás és az 1954-es felülvizsgálat is megállapította a háborús bűncselekményt. Ezután az MSZMP-hez fordult, azonban a Katonai Főügyészség 1962-ben újból megállapította, hogy a háborús bűntettet elkövette, de javaslatot tett a kegyelmi úton történő rehabilitálásra, ami meg is történt.

1963-ban szerzett jogi diplomát, 1967-ig bírósági fogalmazó, majd tanácsvezető bíró volt. 1977-től a Fővárosi Bíróságon a fellebbezési tanács tagja, 1980-tól elsőfokú tanácsi elnök. Túlnyomórészt súlyos, élet elleni bűncselekményeket tárgyalt. 1998-tól 2004-ig az Alkotmánybíróság tagja.

(Simaházapuszta, 1897. március 28.–New York, 1965. május 18.) ügyvéd, politikus. 1916–18 között az olasz és az orosz fronton szolgált. Hazatérve csendőrtiszti tanfolyamot végzett, a Tanácsköztársaság alatt a pápai karhatalom közbiztonsági előadója, a kommün bukása után csendőrparancsnok. 1920–24-ben jogot végzett, Pápán ügyvédi irodát nyitott. A városi közéletben jelentős szerepet játszott. Belépett a kormányt támogató Keresztényszocialista Pártba. 1929-ben bekerült Pápa képviselő-testületébe. 1935-ben országgyűlési képviselő. 1937-ben belépett az FKGP-be. 1938-ban interpellált a mindinkább jobbra tolódó Imrédy zsidó származása ügyében, ami miatt a miniszterelnök lemondásra kényszerült. A második zsidótörvény ellen szavazott. A nyilasok előretörése idején bátran és szenvedéllyel lépett fel Szálasi ellen. 1942-től másfél évig a keleti fronton harcolt. Ezután részt vett az FKGP Kállay Miklós miniszterelnökhöz benyújtott háborúellenes memoranduma kidolgozásában. 1944 tavaszán letartóztatták, internálták. Két hónap múlva, Mindszenty József veszprémi püspök közbenjárására szabadon engedték. 1945 augusztusában bekerült az FKGP Országos Intézőbizottságába. 1945 júniusától az Ideiglenes Nemzetgyűlés, novembertől a Nemzetgyűlés tagja. 1945 novemberében, Imrédy Béla tárgyalásán a vád képviselője, mint politikai ügyész. Kezdetben ellenezte a köztársasági államformát. Tildy államfővé választásakor 1946 februárjában mégis miniszterelnök-jelölt. 1946. március 12-én az MKP nyomására 20 társával kizárták a pártból. Létrehozta a Magyar Szabadság Pártot, melynek célja a keresztény erkölcsökön alapuló élet és a nemzeti demokrácia megteremtése volt. Az MKP következetes ellenfele és bírálója volt a nemzetgyűlésben. A baloldal éles támadásokat indított ellene, pártját teljesen ellehetlenítették. Az 1947-es választási törvény úgy készült, hogy elvesztette választhatóságát („lex Sulyok”); ekkor pártja feloszlott és ő emigrált. Az USA-ban élt. New Yorkban a Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottságának tagja lett, 1952-ben kivált a Bizottmányból. (Állandó vitában állt Nagy Ferenccel és Varga Bélával). 1956 után Magyar Október 23. Mozgalom néven önálló szervezetet alapított.

(Budapest, 1888. december 6.–Budapest, 1965. május 3.) szociáldemokrata politikus. 1938 és 1942 között a Magyarországi Szociáldemokrata Párt főtitkára. Az 1945. évi választások után miniszterelnök-helyettes. 1948–1949 köztársasági elnök, majd az Elnöki Tanács elnöke. A két munkáspárt egyesülése után (1948) a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének és a Politikai Bizottságnak is tagja, a párt elnöke. 1950-ben letartóztatták és elítélték. 1956-ban rehabilitálták. 1958-tól a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, a Magyarok Világszövetségének, majd az Országos Béketanácsnak az elnöke.

(1917–1949) politikus. Gimnáziumi tanulmányainak befejezését megakadályozta rendőri felügyelet alá helyezése munkásmozgalmi tevékenysége miatt. Kitanulta a vasesztergályos szakmát. A 30-as és 40-es években is többször került börtönbe, mert részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után egy ideig a budapesti IV. kerületi pártbizottságon dolgozott, majd az MKP központi káderosztályának lett helyettes vezetője. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, a Rajk László és társai ellen indított koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. Rehabilitálása után, 1956. október 6-án helyezték el hamvait a kerepesi temetőben.

A Legfőbb Ügyész helyetteseként képviselte a vádat a Nagy Imre perben.

(1900–?) tábornok, a Sólyom ügy vádlottja.

(1925–?) 1944 decemberétől az MKP, majd az MDP és az MSZMP tagja. 1947 októberében az ÁVO kötelékébe lépett. Nyomozóként a XIV. kerületi kapitányságon kezdett dolgozni. Rövidesen az ÁVO központba került operatív munkára, a III. alosztályra. 1949–1950-ben operatív iskolát végzett Moszkvában. 1950 őszétől az ÁVH I/2. alosztályának helyettes vezetője, majd vezetője. 1952 áprilisától az ÁVH Borsod Megyei Osztályának vezetője századosi rangban. 1953 januárjában Budapestre helyezték, és a BM Vizsgálati Főosztály helyettes vezetőjévé nevezték ki. 1954 áprilisában őrnaggyá léptették elő. 1954-ben Dékán István vezérőrnagy miniszterhelyettes operatív titkára. 1955-től a Belügyminisztérium Vizsgálat Főosztály vezetője. A forradalom idején 1956. október 30-ig a Fő utcai vizsgálati főosztályon tartózkodott, majd Csehszlovákiába próbált szökni. Dorogon nemzetőrök elfogták és Budapesten a Maros utcai ÁVH-laktanya pincéjébe zárták. November 4-én hajnalban mindannyian kiszabadultak. 7-én reggel a Belügyminisztériumban szolgálattételre jelentkezett, és átvette a vizsgálati osztály vezetését. Döntő szerepe volt a megtorló perek kreálásában és lefolytatásában, többek között a Nagy Imre-per fővizsgálójaként. 1958 decemberében fegyelmi úton leváltották a főosztály éléről botrányokozó magatartás miatt, és miniszteri megrovásban, valamint szigorú pártbüntetésben részesült. Vidékre helyezték, 1959 januárjától a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályán osztályvezető-helyettesként dolgozott. 1965 júniusában az osztály átszervezéssel megszűnt, így az újonnan felállított, helyi III/III. alosztályon osztályvezető-helyettes lett Debrecenben. 1965-ben jogi diplomát szerzett. 1967-től Budapestre, a Belügyminisztérium III/II Csoportfőnökségre vezényelték át, ahol előbb a népgazdaságvédelmi, majd a kémelhárítási osztályon dolgozott alosztályvezetőként. 1973 áprilisától a Belügyminisztérium III/II-2 Osztály vezetőjévé nevezték ki. 1975 áprilisában ezredessé léptették elő. 1975 szeptemberében alacsonyabb beosztásba helyezték, a Belügyminisztérium III/II-2 osztályvezetői tisztéből leváltották és a BRFK III/II-A alosztály főoperatív beosztottja lett, mert fontos állambiztonsági feladatok végrehajtása során a vonatkozó parancsokat, utasításokat, magatartási követelményeket súlyosan megsértette. 1975 októberében kizárták az MSZMP-ből a munka és szolgálati fegyelem megsértése miatt. 1975 decemberében nyugdíjazását kérte. E hónapban lefokozták és nyugállományba helyezték.

(1921–2004) diplomata. 1941-től tagja az illegális Magyar Kommunista Pártnak. 1945 után a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség alelnöke, a Szabad Nép munkatársa. A Külügyminisztérium munkatársa, majd 1950 októberéig a berni magyar követség első titkára, ezt követően UNESCO nagykövet. 1953–1956 között dzsakartai, 1958-ig pekingi nagykövet. 1962. május 31-én nevezik ki római követté. 1971. február 15-én menedékjogot kért Rómában, mivel Magyarországon kémkedéssel vádolták.

1950. december 15-én a tatai Rákosi Mátyás Páncélos Tiszti Iskolán három személy kórházba került, 14 katonát a gyengélkedőre „utaltak be”. Feltételezett okként azt jelölték meg, hogy az ebéd kiosztásakor a lekváros tészta romlott volt. A történtek kivizsgálására bizottság alakult, amelynek vezetésével Magyari Béla ezredest, a Honvédelmi Minisztérium élelmezési osztályának vezetőjét bízták meg. A vizsgálat során két embert tartóztattak le: Mészáros Jenő őrnagyot, az iskola hadtápparancsnokát és Szántó Elemér orvos őrnagyot, egészségügyi szolgálatvezetőt. December 27-én megtartott zárt főtárgyaláson, a vallatási módszer következtében, a vádlottak bűnösnek mondják magukat, 1951. január 8-án kivégzik őket.

Vas Istvánné (Kiskunfélegyháza, 1913. december 7. – Budapest, 1998. augusztus 2.) magyar festő, grafikus, író.

(Szombathely, 1910. július 9.–1999.) 1930-ban a Sorbonne-on tanul ösztöndíjasként. Bekapcsolódik az illegális kommunista mozgalomba, tagja lesz a KMP-nek, a Virradat és a Kortárs című lapoknál dolgozik. 1932-ben három havi börtönbüntetésre ítélik. 1937–1939. között Párizsban Renoir asszisztense, majd Argentínában újságíró, fényképész. 1946-ban hazatér, a Képes Hét, illetve a Jövendő szerkesztője. 1948–1949. a Külügyminisztérium munkatársa, majd a Földművelésügyi Minisztérium sajtótitkára. 1949-ben letartóztatják, a kínzások ellenére sem tört meg, sem magára, sem vádlott-társaira nem tesz terhelő vallomást a Rajk-perben. Tíz év börtönbüntetésre ítélik, 1954-ben szabadul. 1957-ben Angliába emigrál. 1961-ig az Irodalmi Újság szerkesztője, 1959–1963 között a brüszzeli Szemle kiadója. 1965-től a BBC munkatársa. Minden kényszer nélkül című könyvét több nyelvre is lefordították.

(1881–1952) földmunkás. Cselédként, napszámosként, téglagyári munkásként, kubikosként dolgozott. 1896-tól a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége tagjaként részt vett a tiszántúli földmunkás-megmozdulásokban. 1897-ben belépett az MSZDP-be. Bevándorolta az országot, járt Ausztriában, Németországban. 1910–19-ben az MSZDP miskolci szervezetének titkára lett. 1914-től a városi Munkásbiztosító Pénztárnál tisztviselő. Az I. világháborúban megsebesült. A kommün alatt a borsodi direktórium tagja. A csehek miskolci bevonulásakor letartóztatták s Theresienstadtban (Terezín) bebörtönözték. A Földműves Szövetség titkára (1920), később elnöke. 1922-ben Békéscsaba nemzetgyűlési képviselője lett. Az MSZDP országos pártvezetőségének tagja. 1931-ben és 1939-ben ismét képviselővé választották. Az SZDP egyik vezető agrárpolitikusa, az 1930-as szociáldemokrata agrárprogram egyik kidolgozója, 1936-tól a Vidéki Titkárság vezetője. Ideiglenesen (1942–45) ellátta a párt főtitkári teendőit is. 1944-ben letartóztatták, de megszökött. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és a Nemzeti Főtanács tagja, 1945-ben a párt elnöke. 1948-ig az SZDP főtitkárhelyettese és a Politikai Bizottság tagja. 1947-től az Országos Nemzeti Bizottság és a Pest megyei törvényhatósági bizottság tagja. A párton belül az MKP-vel való együttműködést és egyesülést ellenezte. 1948-ban kizárták a pártból, országgyűlési mandátumától megfosztották. 1950-ben letartóztatták, a Kálmán József-perben életfogytiglanra ítélték; a börtönben halt meg a fizikai bántalmazások következtében.

(1919–1979) jogász, nagykövet, legfőbb ügyész. Jogi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen 1941-ben fejezi be, a jogi doktorátust 1943-ban szerzi meg. 1945-től tagja az MKP-nak. Rendőrtiszt, majd 1951-től vállalati jogtanácsos. 1956. november 16-tól a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze. 1959–1962-ben az MSZMP Központi Bizottságának póttagja, 1962–1975 között tagja. 1975 decemberétől haláláig a Magyar Népköztársaság szófiai rendkívüli és meghatalmazott nagykövete.

(1898–1980) tisztviselő, diplomata, rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter. Erdélyi földbirtokos családból származott. Egyetemi tanulmányai befejezése után Teleki Pál asszisztense. 1927-től 1935-ig az USA-ban teljesített diplomáciai szolgálatot. Darányi Kálmán minisztersége alatt annak személyi titkára. 1938-tól 1939-ig Washingtonban követségi titkár. Teleki Pál bizalmasaként miniszterelnöki privát politikai irodájának vezetője. Az ún. Kiugrási Iroda helyettes vezetője. A Magyar Függetlenségi Mozgalom meghatározó alakja. Részt vett a moszkvai delegációban 1944. október 11-én az előzetes fegyverszünet feltételeinek elfogadásakor. Csicsery-Rónay Istvánon keresztül befolyással bírt a Kisgazdapárt külpolitikájára. A „Hetes bizottság” tagja. A Magyar Testvéri Közösség tagjává 1945 után avatták. 1946. decemberében letartóztatták és a Donáth György-perben 14 évi fegyházra ítélték. 1956. szeptemberében szabadult. Alkalmi fordításokból élt. 1972-ben hagyta el az országot.

(1909–1993) vezérkari őrnagy. 1944-től tagja a Magyar Közösségnek. Részt vesz a Magyar Függetlenségi Mozgalomban és a Kiugrási Iroda munkájában. 1943-tól a Legfelső Honvédelmi Tanács vezérkari tisztje. 1944. október 16-án a Gestapo letartóztatta és koncentrációs táborba hurcolta, 1945-ben tért haza. A polgári életben helyezkedett el az Egyetemes Egyháztanács magyarországi bizottságának újjáépítési osztályán mint titkár. Tagja a „Hetes bizottságnak” és Földalatti Fővezérségnek. 1946. decemberében letartóztatták. A Donáth György-perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték. 1956-ban szabadult. A New York-i Columbia egyetem tanára lett.

(Debrecen, 1917. –Budapest, 1958.) A Tisza István Egyetem Jogtudományi Karán szerzett diplomát 1939-ben. Egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a Márciusi Front tevékenységébe, a demokratikus erők antifasiszta összefogását szorgalmazta. 1938-ban tagja lett az illegális kommunista pártnak. 1940 tavaszán letartóztatták, és társadalmi rend felforgatásának vádjával három év fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1944. március 15-én szabadult, ezt követően a háború végéig bujkált. 1944 végén Debrecen rendőrkapitánya, majd a kommunista párt megbízza az országos rendőrkapitányság megszervezésével. 1947–1949 a pártközpont katonai, karhatalmi osztályának a vezetője, 1948-tól az MDP Központi Ellenőrző Bizottság tagja. Miután 1949-ben megkérdőjelezte a Rajk és társai elleni vádak megalapozottságát, tisztségeiből leváltották, a következő évtől vállalati osztályvezetőként dolgozott a Terményforgalmi Vállalatnál. 1953 után Nagy Imre köréhez csatlakozott, 1956 elején kizárták az MDP-ből. 1953-tól a Budapesti Műszaki Egyetem esti tagozatos hallgatója gépészeti szakon. 1956. október 13-án a barátok és bajtársak nevében ő búcsúztatta a néphadsereg rehabilitált főtisztjeit az újratemetésen. Október 22-én részt vett és felszólalt a műegyetemi nagygyűlésen. A forradalom első napjaiban a Belügyminisztérium Budapesti Főosztályán Kopácsi Sándor mellett dolgozott. Tagja volt annak a Nagy Imréhez közeli személyekből álló csoportnak, amely október 27-én felkereste a miniszterelnököt, hogy meggyőzze őt a politikai irányváltás szükségességéről. Október 28-a után Széll Jenővel megszervezte, majd vezette Nagy Imre miniszterelnöki titkárságát. November 4-én családjával együtt a jugoszláv követségre menekült, 22-e után őt is Romániába internálták. Snagovban tartóztatták le 1957. március 27-én. A vizsgálat során a nyomozók kérdéseire megtagadta a választ, szenvedélyesen védte igazát, éhségsztrájkot folytatott. A per megkezdésekor minden együttműködést megtagadott, ezért tárgyalták ügyét vádlott-társaiétól elkülönítve. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa dr. Vida Ferenc elnökletével 1958. április 22-én – a Nagy Imre-pertől elkülönítve – szervezkedés kezdeményezése vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. 24-én kivégezték.

eredetileg Hoffmann Tibor (1903-1949) Bécsben orvosi tanulmányokat folytatott, eközben közeli kapcsolatba került a baloldali magyar emigránsokkal; hamarosan maga is csatlakozott a munkásmozgalomhoz. A diploma megszerzése után hazatért, 1930-ban felvették az illegális KMP-be. 1932-ben, hogy a letartóztatást elkerülje, pártutasításra elhagyta az országot. Először Bécsben, majd 1936-tól Prágában végzett pártmunkát. 1939-ben Svájcba utazott, tudományos munkatársként dolgozott a zürichi egyetem ideggyógyászati klinikáján; kutatásai elismerést váltottak ki. A második világháború alatt a svájci magyar antifasiszta ellenállás egyik szervezője, a svájci Magyar Nemzeti Függetlenségi Front vezetője. Noel Field közvetítésével, az amerikai hírszerző szolgálat, az Office of Strategic Service (OSS) segítségével Jugoszlávián keresztül, Tito partizánjai támogatásával, a csoport néhány tagjával 1945 márciusában visszajutottak Magyarországra (OSS-kapcsolatáról írásban beszámolt a pártvezetésnek). A kommunista párt apparátusában dolgozott, előbb az MKP Központi Vezetősége szervező osztályának helyettes vezetője, majd – a párt 1946. évi III. kongresszusa után létrehozott – Szervező Bizottság titkárságának a vezetője egészen 1947 szeptemberéig. Ekkor megbízták a Központi Vezetőség káderosztálya vezetésével. A pártegyesítő kongresszuson a Központi Vezetőség és a Szervező Bizottság tagjává választották. 1947-től országgyűlési képviselő. 1949. május 16-án kémkedés vádjával letartóztatták, majd kényszerítették, hogy Rajk László belügyminisztert nevezze meg felső kapcsolatának; ez a vallomás lett a Rajk-per alapja. Az ellene felhozott vád szerint az OSS beszervezett ügynöke volt. Az 1949. szeptember 16-tól 24-ig tartó tárgyalás végén, a per negyedrendű vádlottjaként a Budapesti Népbíróság halálra ítélte. Az ítéletet a Népbíróságok Országos Tanácsa október 14-én helybenhagyta, másnap Rajkkal és Szalaival együtt kivégezték, és társaival együtt jeltelen sírba temették. 1955. november 25-én rehabilitálták, 1956. október 6-án a Kerepesi úti temetőben Rajkkal, Szalaival és a szintén a per kapcsán kivégzett Pálffy Györggyel ünnepélyes keretek között, százezres tömeg jelenlétében újratemették.

eredetileg [Sztojakovics] (1883–1946) katonatiszt, miniszterelnök. 1907–10 között a bécsi hadiiskolán tanult. 1910-től vezérkari beosztásokba vezényelték. 1917-től a balkáni területen szolgált. 1918 őszétől a HM hírszerző, kémelhárító és nyilvántartó osztálya élére került. A proletárdiktatúra idején a Vörös Hadsereg hírszerző és kémelhárító főnöke. A kommün bukása után újra osztályvezető a Hadügyminisztériumban. Csatlakozott a Horthy-féle Nemzeti Hadsereghez. 1925-től vezérkari ezredesi rangban a berlini magyar követség katonai attaséja. 1933-tól tábornokként a HM elnöki osztályát vezette. Berlini magyar követ (1935–44), a szoros németbarát politka híve. A német megszállás után miniszterelnök (1944. március – augusztus). A kormányba bekerült Imrédy pártja és a Magyar Nemzetiszocialista Párt is. Az ellenzéki pártokat betiltották, vezetőit letartóztatták. Bevezették a teljes sajtócenzúrát, a zsidókat gettókba kényszerítették, megkezdték koncentrációs táborokba szállításukat. Leváltása után visszavonult a közélettől, a nyilas uralom alatt sem vállalt hivatalt. A népbíróság a miniszterelnöksége idején hozott intézkedéseiért 1946 márciusában halálra ítélte és augusztusban kivégezték.

eredetileg [Szüsz] (Győr, 1908. február 21. – Budapest, 1950. november 21.) az NKVD tagja, az ÁVO, majd az ÁVH ezredese, vezető-helyettese. Egy zsidó kiskereskedő fiaként született. Két testvére volt; Miklós (később Londonba emigrált) és Dezső. A Horthy-korszakban illegális kommunista tevékenység miatt két, majd a következő alkalommal öt év börtönbüntetésre ítélték. Utóbbit (részben) a szegedi Csillag börtönben töltötte, ahol Rákosi Mátyás rabtársa volt. 1941-es szabadulásakor „repatriáló útlevéllel” a Szovjetunióba utazott, ahol 1942-ben az állambiztonsági szervekhez került, az NKVD tagja lett. A második világháborúban frontszolgálatot is teljesített, amiért később megkapta a „Moszkva védelméért” kitüntetést, valamint a háború vége felé egy ideig a moszkvai Kossuth Rádió munkatársa is volt. Közben elvett egy szovjet nőt és szovjet állampolgár is lett, valamint jó viszonyba került Viktor Abakumovval, a szovjet kémelhárítás vezetőjével, későbbi állambiztonsági miniszterrel. 1945. augusztus 28-án tért haza a Belügyminisztérium Sajtóellenőrzési Alosztályára került, amelyhez a levél- és távirat-ellenőrzés is tartozott. Innen hamar a politikai rendőrséghez (PRO) került. Szovjet ügynökként rendszeresen gyűjtött és – „Gerendás” fedőnéven – továbbított anyagokat a magyar kommunista vezetőkről. 1950 tavaszán az Államvédelmi Hatóságon belül Péter Gábor helyettese, valamint a katonai elhárítás vezetője lett. Meghatározó szerepe volt a kezdeti koncepciós perek (pl. a Rajk-per) előkészítésében, illetve a fizikai atrocitások kivitelezésében. 1950 szeptemberében öccse, Miklós hazalátogatott, pártutasításra rávette, hogy lakjon nála. Rákosi azonnal kihasználta a lehetőséget, és Szücs Ernőt testvérével együtt nyugatra kémkedés gyanújával elfogatta. Feleségét, Valentyinát és gyerekeit feltették egy Moszkvába induló vonatra. A börtönben – szintén Rákosi utasítására megkínozták őket, azonban a feladatot végrehajtó csoport túllőtt a célon; november 21-én mindkettejüket halálra verték. Koholt ügyének vizsgálatát Farkas Mihály fia, Vladimir vezette, aki az agyonveretésében is érintett lehetett, ő azonban a közvetlen felelősségét élete végéig tagadta. Meglátása szerint Szücsöt nem véletlenül verték agyon, hanem előre megtervezett gyilkosság áldozata lett.

(1915–1989) orvos, ideggyógyász. 1945-ben a Debreceni Néplap főszerkesztője. 1951-ben letartóztatták, a Márciusi Frontos perek egyikének fővádlottjaként októberben jogerősen 12 évi börtönre ítélték. 1954-ben szabadult, rehabilitálták. Az MTA levelező tagja. Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet igazgatójaként vonult nyugdíjba.

(1889. november 18.– Budapest, 1961. augusztus 4.) református lelkész, politikus. 1913-ban szerzett lelkészi diplomát, majd tanárként, illetve lelkészként szolgált. 1917-ben belépett az Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapártba, 1929-ben pedig részt vett a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt létrehozásában, melynek 1930-ban ügyvezető alelnöke is lett. 1932-től Szeghalmon lelkész, 1936–1944 között a település országgyűlési képviselője volt. 1934-től 1946-ig Békés vármegye törvényhatósági bizottságának a tagja. 1945-től nemzet-, majd országgyűlési képviselő. 1945 novemberében miniszterelnök, 1946 februárjában köztársasági elnök lett. Noha tevékenységével nem akadályozta a kommunista párt térnyerését 1948 augusztusában lemondatták és házi őrizetben tartották. 1956. október 17.–november 4. között államminiszter. 1958-ben 6 év börtönbüntetésre ítélték, mely büntetést 1959-ben felfüggesztettek. 1989-ben rehabilitálták.

(1913–1991) jogász. 1944-ben munkaszolgálatosként a szovjetekhez szökött át. Debrecenben nevezték ki a politikai rendőrséghez. Több háborús bűnös (pl. Szálasi) kihallgatása után a Magyar Közösség és a MAORT ügyeinek vizsgálója volt. 1947 végétől Péter Gábor helyettese. 1948-ban elhagyta az ÁVH-t és az Igazságügyi Minisztérium büntetőjogi és ügyészi főosztályának vezetője lett. 1953-ban letartóztatták, Péter Gábor perében 12, majd jogerősen 11 évre ítélték. 1956 október elején szabadul, 1957-ben felmentették. Ismét az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott (a törvényelőkészítő osztály vezetője lett). 1962 elején kinevezték a Legfelsőbb Bíróság első elnökhelyettesévé. A törvénysértések újbóli felülvizsgálata után eltávolították, 1962 őszétől a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója.

(Cinkota, 1932. október 23. – Budapest, 1957. június 26.) orvostanhallgató, akit az 1956-os forradalom utáni megtorlás során kivégeztek. A ma Budapesthez tartozó Cinkota később Árpádföldként ismert részén született. 1951-ben érettségizett a Teleki Blanka Általános Leánygimnáziumban, ahol ő volt a DISZ-titkár. Felvették az orvostudományi egyetemre. A forradalom előtt a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt 1956. október 23-án részt vett a diáktüntetésen. Október 25-én jelentkezett ápolónőnek a Szövetség utcai kórházba, ahol azonban nem tudtak munkát adni neki, így átküldték a Péterffy utcai kórházba, ahol az Önkéntes Mentőszolgálat tagja lett. November 1-jétől a kórház kisegítő részletének vezetője lett. November 11-e után bekapcsolódott az illegális ellenálló mozgalmakba, röpcédulákat készített és részt vett az Élünk című folyóirat szerkesztésében. November 20-án társaival együtt letartóztatták, majd szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával halálra ítélték, és 1957. június 27-én felakasztották.

(1913–1971) gépészmérnök, kommunista politikus. Brno-ban végezte tanulmányait, majd 1934-től a KMP tagja volt. 1937-től részt vett a spanyol polgárháborúban. 1941-ben hazatért. 1944-ben átszökött a fronton a szovjetekhez, majd partizán lett. 1945 januárjában Debrecenben megbízták a politikai rendőrség szervezésével, de Budapestre érkezésekor kiderült, hogy azt már Péter Gábor kaparintotta meg. Hónapokon át rivalizálnak, megszervezi a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitányságának Politikai Osztályát. Ennek ÁVÓ-ba olvadása után (1946) Tömpe Andrásról nagyon keveset lehet tudni. Csak 1957-ben tűnik ismét fel Magyarországon. 1962-től az MSZMP KB Adminisztratív Osztályának vezetője, NDK nagykövet (1967–68). Nem igazolhatók azok a feltételezések, hogy nem értett volna egyet a Csehszlovákia elleni intervencióval, és meghasonlása kergette öngyilkosságba.

(1909–1988) 1928-ban bekapcsolódott a munkásmozgalomba. 1929–1934 – rövid megszakítással – Franciaországban tevékenykedett. 1936-ban belépett az illegális Kommunista Munkáspártba. 1937-től a spanyol polgárháborúban, mint zászlóalj politikai biztos vett részt. 1939-ben Franciaországba menekült, ahol internálták. 1941-ben hazatért Magyarországra. 1942-ben letartóztatták, kiszabadulása után, a II. világháború végéig illegalitásban élt. 1945-ben Csepelen és Pécsett pártfunkciókat töltött be. 1945 és 1946-ban Rajk László titkára. 1946–1948 között Somogy vármegye alispánja. 1948–1950-ig a Belügyminisztérium Közigazgatási Főosztályának vezetője. 1950–1956-ig a Földművelésügyi Minisztérium Erdészeti Főosztályának vezetője. 1956–1988 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Magyar Partizánszövetség alelnöke, Országgyűlési képviselő. 1956 decemberétől 1958-ig a belügyminiszter első helyettese, egyben a Honvédelmi Tanács tagja, a Belügyminisztérium karhatalmi erők vezetője. 1958–1962 között a földművelésügyi miniszter első helyettese. 1962–1974-ig a Magyar Rádió és Televízió elnöke. 1974–1983-ig az Állami Rádió és Televízió Bizottság, és az OIRT (szocialista országok nemzetközi rádió és tévé szervezetének) elnöke. Kádár Jánossal jó kapcsolatban álló szenvedélyes világrekorder vadász.

(Arnót, 1893. október 23. - Győr, 1971. november 22.) magyar evangélikus püspök. A gimnáziumot Rozsnyón végezte (1911), teológiát Pozsonyban tanult (1911-15). Komáromban, Ózdon segédlelkész, 1917-től Arnóton, 1923-tól Ózdon, 1927-től Győrött lelkipásztor. 1939-től nyíregyházi lelkész és a Tiszai Evangélikus Egyházkerület püspöke. 1945. május 22-én a rendőrség őrizetbe vette, május 31-én a népügyészség előzetes letartóztatásba helyezte. Június 25-én a Nyíregyházi Népbíróság „háborús bűntettek miatt” (a vád alapjául a püspöki jelentéseiben található „háborús uszító” és „szovjetellenes” kitételek szolgáltak) 10 évi fegyházbüntetésre ítélte. 1946. március 1-jével szabadlábra helyezték, 1948. május 29-ével a Népbíróságok Országos Tanácsa az ellene folyamatban lévő bűnvádi eljárást kegyelmi úton megszüntette. Ekkor, Kapi Béla püspök félreállítása után a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület választotta püspökévé, és Győrben lett lelkész. 1948. december 14-én Mády Zoltán dunáninneni egyházkerületi felügyelővel együtt ő írta alá az evangélikus egyház képviseletében az állammal kötött egyezményt. 1952-ben erős pártállami nyomásra nyugdíjazták. Vető Lajos 1956. november 1-jei lemondása után 1957 januárjában püspökké választották az Északi Evangélikus Egyházkerület gyülekezetei, de az Állami Egyházügyi Hivatal 1957 decemberében újra félreállította. Főtitkára volt az Országos Evangélikus Lelkészegyesületnek. 1963-ban a helsinki egyetem távollétében tiszteletbeli díszdoktorátussal tünteti ki.

(1888–1958) szegedi ügyvéd, szociáldemokrata politikus. 1913-ban diplomázott Kolozsváron. 1919-ben belépett az MSZDP-be. A tanácsköztársaság idején a városi közalkalmazotti szakszervezet egyik vezetője. A francia megszállás után is kiállt a kommün mellett. Letartóztatták, internálták. Tisztviselői állásából elbocsátották. 1926-tól folytatta jogi tanulmányait, 1931-ben ügyvédi irodát nyitott. A szegedi MSZDP-szervezet elnöke (1923–44), a német megszállás idején internálták, majd visszatért és részt vett az ellenállásban. A város polgármestere (1944–45). Tagja lett az ideiglenes országos pártvezetőségnek, az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek és az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak. Igazságügy-miniszter (1944–45), a szerveződő politikai rendőrség atrocitásai ellen fellépett, ezért lemondatták. Budapesten ügyvédkedett. 1945-ben újraválasztották képviselőnek. Az SZDP jobbszárnyához (Peyer-csoport) tartozott. 1948-ban kizárták a pártból, 1950-ben koholt vádakkal letartóztatták. A vád szerint a „hatos fogat” tagjaként részt vett Kéthly Anna és Kálmán József szervezkedésében. Életfogytiglanra ítélték, 1955-ben egyéni kegyelemmel szabadult, 1956-ban rehabilitálták. A forradalom alatt tagja lett az SZDP 21 fős vezetőségének. November 4-e után visszavonultan élt.

(1924–?) államvédelmis őrnagy. Négy gimnáziumot végzett, majd 1939 és 1941 között kitanulta a fogtechnikus szakmát. 1945-ig fogtechnikus segédként dolgozott. 1945 márciusában belépett a szociáldemokrata pártba, majd augusztusban tagja lett az MKP-nak. 1946-ban került az ÁVO-hoz. Operatív hálózati területen dolgozott. A Szovjetunióban egyéves operatív iskolát végzett, azután kinevezték a Vizsgálati Főosztályra helyettes vezetőnek. A Rajk-perben való szerepéért Vajdát a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével tüntette ki. A Grősz-per után a Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával tüntették ki. 1952-ben elbocsátották az ÁVH-tól. A Statisztikai Hivatal osztályvezetője lett. 1953 elején letartóztatták, hat évre ítélték. 1956. október 15-én szabadult, majd 1956 novemberében Ausztriába szökött, ahonnan kivándorolt Ausztráliába. 1962 óta fogorvosként praktizál.

(1903–1995) katolikus pap, kisgazda politikus. 1929-től 1947-ig balatonboglári plébános. A Kisgazdapárt egyik alapítója, 1937-től a párt alelnöke. 1939-től országgyűlési képviselő. A II. világháború alatt tevékenyen közreműködött a lengyel menekültek mentésében. 1945 után a Kisgazdapárt ügyvezető alelnöke. Tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd a Nemzetgyűlésnek. 1946. február 7-től a Nemzetgyűlés elnöke. 1947 nyarán emigrált, a rendszerváltozás után tért vissza Magyarországra.

(1891. – Budapest, 1950. február 4.) gépészmérnök, a MÁV elnöke 1945–1950 között. Gépészmérnöki oklevelét 1915. június 19-én szerezte meg a Budapesti Műszaki Egyetemen. A MÁV Istvántelki Főműhelyében 1915. augusztus 23-ától alkalmazták havidíjas mérnökként. Mérnöki kinevezést 1915. november 1-jétől kapott. Főmérnökké 1922. november 1-jén léptették elő. Az Igazgatóság Gépészeti Főosztályára 1929. október 14-étől helyezték át, majd 1931. május 14-étől szolgálati érdekből a szolnoki műhely főnökévé nevezték ki. Később az Igazgatóságon főnökhelyettesnek rendelték műszaki tanácsosi kinevezéssel. Ugyanott 1936. február 1-jétől műszaki főtanácsos és osztályfőnöki kinevezést kapott. Ezt követően 1936. november 9-étől a Debreceni Üzletvezetőséghez nevezték ki üzletigazgató-helyettesnek, innen pedig 1937. május 21-étől hasonló beosztásba a Budapesti Üzletvezetőséghez helyezték át. Üzletigazgatónak nevezték ki előbb Budapestre, majd Szombathelyre, ezután 1944. január 1-jétől ismét Budapestre. A MÁV igazgatójává 1945. június 18-ától nevezték ki. A minisztérium vezetői mind gyakrabban beavatkoztak a vállalat vezetésébe, pedig Varga László elnökigazgatósága alatt tovább folyt a vasút újjáépítése. Az újjáépítés eredményeként 1948-ban már 1271 gőzmozdony, 19 villamosmozdony, 60 motorkocsi, az Árpád sínautóbusz, 2700 személy- és 40000 teherkocsi állt a vasút szolgálatában. Erre az időszakra esik 510 db USA-ban hadicélokra gyártott gőzmozdony (MÁV 411 sorozat) megvásárlása a MÁV számára. Az Államvédelmi Hatóság nyomozói 1949. február 16-án a késő esti órákban elvitték Varga Lászlót lakásáról, és őrizetbe vették. A Katonai Főtörvényszék másodfokon 1950. január 28-án ítélte halálra, Roediger-Scluga Miklóssal, a Magyar-Szovjet Hajózási Rt. korábbi igazgatójával, Lux Ernő volt MÁV-igazgatóval és Magasházy Ödönnel, a csepeli Weiss Manfréd Művek korábbi főmérnökével együtt. Az ítéleteket február 4-én hajtják végre. A Rákoskeresztúri Köztemető 298-as Rabparcellájában nyugszik.

az evangélikus egyház egyetemes főtitkára. Ordass Lajos perében vádlott.

(Fiume, Rijeka, Horvátország, 1917. október 9. – Budapest, 2001. július 31.) politikus. 1942–1944 munkaszolgálatos, a Gépkereskedelmi Rt. és a Jobe–Vibor Kft. alkalmazottja, 1944–1945-ben részt vesz a fegyveres ellenállásban, 1945–1949 között a Szabadság, a Szabad Nép munkatársa, 1950-ben a Rádió igazgatója, 1951–1952 a Művelt Nép felelős szerkesztője, 1952–1954 a Hungary–Vengrija főszerkesztője, 1954–1955. a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatal elnök-helyettese. 1955–1956 között a Művelt Nép Könyvkiadó könyvtárosa, 1956. novemberében a Minisztertanács sajtófőnöke, a forradalom bukása után Romániába deportálják, 1957-ben letartóztatják, 1958-ban a Nagy Imre-perben ötévi börtönre ítélik. 1960-ban amnesztiával szabadul, szabadfoglalkozású fordító, kiadói lektor, az Élet és Tudomány szerkesztője, 1964-ben elbocsátják. 1964–1972 között egy építőipari ktsz anyagbeszerzője, 1972-től az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa, 1973-től a Mafilm dramaturgja. 1983–1984 a Columbia Egyetemen vendégprofesszor, 1984–1989 az MTA–Soros Alapítványban, Soros György személyes képviselője, 1989-től a Soros Alapítvány kuratóriumának elnöke. 1938-ban belépett a KMP-be, 1938–1941 az óbudai szociáldemokrata ifjúsági szervezet titkára, 1945–1948 az MKP, 1948–1955 az MDP tagja, kizárják, 1956 visszaveszik. 1979-ben aláírja a Charta '77-tel szolidaritást vállaló nyilatkozatot, 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózata alapító tagja. 1988–1991 között a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke, 1992-ben kilép. 1988-tól az SZDSZ alapító tagja, 1989-tól az Országos Tanács tagja. 1990–1994 között országgyűlési képviselő, a külügyi bizottság tagja, az Interparlamentáris Unió magyar csoport végrehajtó bizottságának tagja, a magyar–olasz baráti csoport elnöke.

(1912–?) 1945-ben került a rendőrséghez. Sólyom László, majd Münnich Ferenc főkapitányok mellett dolgozott. 1949 áprilisától Kádár János, majd Zöld Sándor és Házi Árpád belügyminiszterek titkárnője volt. A Kádár-ügyben vették őrizetbe 1951. májusban. Júniusban internálták, 1953 augusztusában szabadult az internálótáborok felszámolása következtében.

(1914–1951) pálos szerzetes. A gimnáziumot Esztergomban végezte el (1926–1934). 1935-ben kérte felvételét a pálos rendbe. Pécsett töltötte a novícius időt, itt végezte a teológiát. 1940-ben szentelték pappá. 1944-ben került Pálosszentkútra (ma Petőfiszállás). Itt érte a háború vége. 1944 végén a szovjet hatóságok tudtával polgárőrséget szervezett. Már 1945-ben vizsgálat folyt ellene állítólagos háborús bűntett miatt, de felmentették. 1945-től a pálos rendházak gazdasági gondnoka. Közreműködött a Sziklakápolna fatimai, és a Boldogasszony Éve kapcsán rendezett ünnepségeiben. 1951. március 20-án tartóztatták le. A Grősz-perben halálra ítélték.

(Csongrád, 1911. május 4. – Budapest, 1990. november 7.) kommunista jogász, bíró, többek között a Nagy Imre-per bírája. 1945 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti V. kerületi pártbizottságának titkára, 1946 februárja és 1949 februárja között a Belügyminisztérium tanácsosa, majd az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának alosztályvezetője lett. 1949 júniusától Állami Ellenőrzési Központban volt osztályvezető. 1951 decemberétől az Igazságügyminisztériumban dolgozott, 1953. november 8-ától 1972. október 31-éig a Legfelsőbb Bíróságon. Legmagasabb beosztása a kollégiumvezető-helyettesi volt. Innen vonult nyugdíjba.

(1927–?) földműves.1948-ban részt vett Pócspetrin az iskolák államosítása elleni tüntetésen. Tevékenységéért a budapesti büntető törvényszék 1948. június 11-én távírda rongálás bűntette miatt 10 évi börtönre ítélte. 1953. október 26-án feltételesen szabadult.

(1911–?) amerikai üzletember, az ISEC alelnöke. Közvetlenül a II. világháború után bízták meg a konszern ausztriai, majd később prágai leányvállalatainak az irányításával. A budapesti (és ezen keresztül lényegében az egész kelet-európai) Standard vállalatok ellenőrzését 1949 elején vette át. Az angol Edgar Sanderssel (aki a tulajdonosok megbízásából a budapesti leányvállalat pénzügyi ellenőrzését végezte) együtt tartóztatták le és a hírhedt gazdasági koncepciós perben 15 évi fegyházbüntetésre ítélték. 1951 áprilisában kiszabadult és elhagyhatta az országot. 1989-ben rehabilitálták.

(1912–1986) Mindszenty József esztergomi érsek titkára. A Mindszenty-per harmadrendű vádlottjaként első fokon hat, másodfokon négyévi fegyházbüntetésre ítélték. 1953-ban szabadult, ettől kezdve nyugdíjazásáig (1957) budapesti lelkész. 1970-ben rehabilitálták. Ő volt az egyetlen pap, akiről még a Népköztársaság idején elismerték, hogy törvénytelenül ítélték el.

(1913–1951) orvos, belügyminiszter. 1932-től kommunista ifjúsági vezető. 1937-ben a Márciusi Front tagja lett. 1939-ben szerezte meg orvosi diplomáját. Berettyóújfalui kórházi orvos (1942–44). A nyilas hatalomátvétel után illegalitásba vonult, majd 1944. végén kinevezték Bihar megye főispánjává. Belügyi államtitkár (1944–45 és 1948–50), a Központi Vezetőség osztályvezetője (1945–46), a nagyszegedi pártbizottság titkára (1946–48), az MDP Központi Vezetőség (1949–51), majd a Politikai Bizottság tagja (1950–51). 1950-ben belügyminiszterré nevezték ki. 1949. április 19-én Rákosi élesen bírálta Márciusi Frontos, már letartóztatott barátai miatt. Tervben volt az ő letartóztatása is, de másnap családjával együtt holtan találták lakásán. A hivatalos közlések szerint végzett feleségével, gyermekeivel, majd öngyilkosságot követett el, de ennek körülményei tisztázatlanok. Halála napján tartóztatták le Kádár Jánost és Kállai Gyulát.

eredetileg [Singer] (Terbegec, 1898. július 8. – Budapest, 1980. március 12.) közgazdász, kommunista politikus, miniszter, NKVD tiszt. Orvosnak tanult, de nem végezte el az egyetemet. 1918-tól a KMP tagja, a tanácsköztársaság alatt vöröskatona. Bécsben, Pozsonyban és Budapesten pártaktivista, felforgatásért többször elfogták. 1923-ban 15 évre ítélik, de egy év múlva kiadják a Szovjetuniónak. Moszkvai emigrációban élt, a Komintern aktivistájaként több nyugati országban végzett illegális pártmunkát, a spanyol polgárháborúban is. 1939–41 között ő képviselte a KMP-t a Kominternben, közben az emigráns magyar kommunisták lapjának, az Új Hangnak a szerkesztője. A Vörös Hadsereg tagjaként az ellenséges hadseregek hátországában és a hadifoglyok között végzett agitációs és propagandamunkát. 1944 novemberében részt vett a Moszkvában tárgyaló magyar fegyverszüneti delegációval folytatott megbeszéléseken. Hazatérve a pártszervezés, és az információs- és káderügyek felelőse. Az államfői jogokat ideiglenesen gyakorló Nemzeti Főtanács tagja (1945 január 26-tól). Kereskedelmi (1945) és közlekedési miniszter (1945–49). 1948-ban tagja lett az MKP–SZDP Politikai Bizottságának és a két párt egyesülését lebonyolító szervezőbizottságnak, 1951-ig főtitkár-helyettes. Pénzügyminiszter (1948–49), a Népgazdasági Tanács elnöke (1949–52). Állam- (1949–52) és belügyminiszter (1953–54), miniszterelnök-helyettes (1952–54). 1954. július végén elnökletével megalakult az MDP Központi Vezetőség Gazdaságpolitikai Bizottsága, amely a Nagy Imre-vonal gazdasági céljai elleni támadások politikai bázisa volt. A Központi Vezetőség (1944–56) és a Politikai Bizottság tagja (1945–56), a Központi Vezetőség titkára (1945, 1948–53, 1956). 1956. július és október közt az MDP első titkára. 1956. október 15-én Jugoszláviába utazott, és csak 23-án este érkezett vissza Budapestre. Ekkor telefonon kérte a szovjet csapatok beavatkozását Hruscsovtól. 1956 október 25-én váltották le. A Szovjetunióba szökött, ahonnan 1960-ban hazatért. 1962-ben kizárták a pártból. Nyugdíjasként fordításokat is vállalt.

a Zuglói nyilas per (1967. január 19. és június 28. között) másodrendű vádlottja. 1944. december 25-től a XIV. kerületi nyilas pártszervezet vezetője, 1945 után Bölcske tanácselnöke volt. 1946-ban belépett a kommunista pártba, ahonnét kizárták. Kröszl Vilmos elsőrendű és Sándor Alajos 14. rendű vádlottal együtt halálra ítélték és kivégezték.

a Zuglói nyilas per (1967. január 19. és június 28. között) 14. rendű vádlottja. Részt vett az 1956-os forradalomban is, amit a perben ki is használtak ellene. Kröszl Vilmos elsőrendű és Németh Lajos másodrendű vádlottal együtt halálra ítélték és kivégezték.

(Budapest, 1925. február 17. – ) magyar katonatiszt, angol nagykövetségi alkalmazott, az 1956-os forradalomban viselt szerepe miatt börtönbüntetésre ítéltek. Középiskolai tanulmányait Miskolcon végezte. 1936–1939 között Pécsett, 1939–1940 között Kőszegen, majd 1944-ig Marosvásárhelyen végezte katonai tanulmányait. 1944 novemberében Vasváron tisztté avatták, majd az 1. harckocsiezredhez került, amelynek kötelékében részt vett a szovjetek ellen folytatott harcokban. 1945 elején egységével Németországban folytatta a harcot, angol hadifogságba esett. 1946-ban hazatérhetett, de nem igazolták, mivel nyugati hadifogságban volt, ezért katonai pályáját kénytelen volt félbehagyni. Raktáros, majd fuvarozó, 1948-ban az angol nagykövetség szolgálatába került, 1949-től a nagykövet sofőrje. A forradalom alatt végig a nagykövetségen tartózkodott. November közepén megismerkedett Bibó Istvánnal, akinek egy memorandumát átadta az angol követnek. November végén Göncz Árpád kérésére Nagy Imre egyetlen megmaradt írását is eljuttatta a követségi titkárhoz. 1957 tavaszán háromszor is járt Bécsben a követség megbízásából, de június 19-én letartóztatták. Tanúként hallgatták ki a Nagy Imre-perben, majd Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal együtt bíróság elé állították és elítélték, 15 év börtönt kapott. 1963-ban szabadult. Segédmunkásként, majd fordítóként dolgozott. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja volt, majd részt vett Nagy Imre és társai újratemetésének megrendezésében. Ugyanebben az évben az MDF tagja lett, majd 1990-től a köztársasági elnök hivatalának főosztályvezetője, később szárnysegédje lett. 1996-ban ezredesi rangban nyugdíjba vonult, ugyanebben az évben megválasztották a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnökévé.

(1893–1964) az olasz kommunista párt alapítója, 1927-től főtitkára. 1924-ben a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának, 1928-ban Elnökségének is a tagja lett. 1936–1939 között a Nemzetközi Brigádok szervezőjeként vett részt a spanyol polgárháborúban. A második világháború idején a moszkvai rádió olasz adásának vezetője volt. 1944-ben a Badoglio tábornok vezette egységkormányban tárca nélküli miniszter lett, 1944–1945-ben Ivanoe Bonomi kormányának miniszterelnök-helyettese, 1945–1946-ban pedig az Alcide De Gasperi-kabinet igazságügy-minisztere. A társadalom forradalmasítását – a háború utáni nemzetközi helyzet figyelembevételével – parlamentáris úton képzelte el,hosszú átmeneti időszak beiktatásával. 1956 után megalkotta a policentrizmus eszméjét, amelynek lényege az egység létrehozása volt a sokszínűségben. Az 1956-os magyarországi eseményeket értékelve elkerülhetőnek tartotta a szovjet beavatkozást, de magát a forradalmat horthysta restaurációnak minősítette.

(Kassa, 1928. január 6. – Budapest, 2009. március 11.) A tanú Kossuth-díjas rendezője. Az 1969-es A tanú, amely a koncepciós perek dermesztő világát ábrázolta tragikomikus felfogásban, tíz évig porosodott dobozában. A sokáig csak zárt vetítéseken bemutatott alkotás végül óriási sikert aratott és a mai napig kultuszfilmnek számít. Bacsó Péter számára a „feloldozást” A tanú 1981-es cannes-i sikere jelentette. A szatíra folytatását Pelikán gátőr rendszerváltás utáni kalandjaival Megint tanú címmel 1994-ben forgatta.

(Gyoma, 1925. október 4. – Budapest, 2010. július 11.) filmszínész. Nagy erejű jellemábrázoló művészete a kisemberek megformálásában teljesedett ki. Pelikán gátőr szerepében Bacsó Péter legendás, A tanú című filmjében az ötvenes évek kisemberének megformálásával egy korszak jelképévé vált.