Rendszerváltozás Magyarországon 1987-1990

Majtényi György — Mikó Zsuzsanna — Szabó Csaba

Rendszerváltozás Magyarországon

1987–1990

 

 

A magyarországi „rendszerváltozás” fogalmi, periodizációs és történeti kérdéseket egyaránt felvet. Fogalmi probléma maga az elnevezés is: rendszerváltás –­ rendszerváltozás –rendszerváltoztatás. „Váltani” – a közismert Antall József-i kritika szerint – alsóneműt szokás, az 1990-ben megválasztott miniszterelnök e konnotáció miatt is ajánlotta inkább a közvélemény figyelmébe a „rendszerváltozás” kifejezést. Az érzelmi töltet mellett a finomkodó „rendszerváltozás” használata mellett szól még az a tartalmi különbség, hogy a szó az átalakulást nem egy mindent felforgató eseménynek, hirtelen és tudatos „váltás”-nak, hanem „változás”-nak, vagyis átmenetnek, folyamatnak mutatja. A mai köz- és politikai beszédben, megnyilatkozásokban hallani lehet a „rendszerváltoztatás” fogalmat is. Ez szintén egy folyamatra, egy lassabb változással járó átalakulásra utal, amelyet bizonyos személyek, illetve politikai körök (ellenzéki vagy pártállami) indítottak el. Álláspontunk szerint azonban a „rendszerváltozás” fogalma fejezi ki leginkább az 1987 és 1990 közötti politikai, társadalmi, gazdasági, sőt kulturális átalakulás magyarországi folyamatát. Ma, utólag úgy látszik, nem történt radikális váltás, és bár számos haszonélvezője lett a változásnak a hatalom egykori és újdonsült birtokosai közt, a hazai és a nemzetközi viszonyok tekintetében nem hihető, hogy bárki is olyan hatalommal, erővel rendelkezett az országban, amelynek segítségével leválthatta a rendszert, vagy akár szándékai szerint irányíthatta a rendszerváltozás menetét.

A folyamat periodizálása is problematikus. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mikor is kezdődött Magyarországon a rendszerváltozás. Talán elkezdődött már az 1956-os forradalommal és szabadságharccal. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek végén a Magyarországon zajló társadalmi és politikai átalakulásban „1956” jelentős szerepet játszott, hihetetlen módon felértékelődött. A kádári szocializmus a sztálinista korszak, a Rákosi-féle kommunizmus folytatása, de kezdete egyben a bomlásnak is. 1956 nyolc évvel a pártállam kiépülését követően jelezte a rendszer működőképességének korlátait. Kádár János ugyan még több mint három évtizedig sikeresen életben tartotta a diktatórikus rendszert, de a gazdasági és politikai válságjelek minduntalan mutatkoztak, a nyolcvanas évektől pedig már egyértelműen megjelentek. A közbeszédben és a politikai megnyilatkozásokban, de még a történeti irodalomban is eltérő nézetek léteznek a rendszerváltozás folyamatának kezdetéről és végéről, sőt akadnak, akik a rendszerváltozás tényét és lezárulását is vitatják. A szakaszhatárokat valamilyen jól elhatárolható, markáns, meghatározó eseményhez, politikai döntéshez érdemes kötni, hiszen a politikának meghatározó szerepe volt a folyamatban. A periodizáció természetesen vitatható, különösen, ha más kiindulópontot választunk (pl. a társadalmi átalakulást vagy a tulajdonviszonyok átrendeződését vizsgáljuk). A tanulmányban három esztendő történetét, a rendszerváltozás három szakaszát vizsgáljuk:

– Az első szakaszt, a rendszerváltozás első évét 1987 nyarától-őszétől 1988. május végéig, az MSZMP országos pártértekezletéig számítjuk.

– A második szakasz és a második év 1988. június elejétől 1989. szeptember 18-áig, a Nemzeti Kerekasztal feloszlásáig tartott. Az alkotmányos rendszerváltozást megvalósító legfontosabb döntések 1989-ben születtek meg. Nem túlzás tehát 1989-et – a szűkebb értelemben vett – rendszerváltozás évének tekinteni.

– A harmadik szakasz, egyben a rendszerváltozás harmadik éve 1989. szeptember 18-a után kezdődött és 1990 tavaszán, az első demokratikus parlamenti választásokkal ért véget. Azért tekintjük a parlamenti választások kezdetét a rendszerváltozás folyamatának lezárulásának, mert utolsó alkalommal, több mint négy évtizeddel korábban, 1947-ben tartottak Magyarországon több párt részvételével országgyűlési választásokat (ha eltekintünk az akkori kommunista választási visszaélésektől, a választójog alóli tömeges kizárásoktól és a „kékcédulás” voksolástól). Az 1990. március 25-én és április 9-én megtartott demokratikus parlamenti választások eredményeként lehetett Magyarországnak hosszú évtizedek után ismét független, a nép által parlamenti többséghez juttatott kormánya.

A rendszerváltozás tartalmának megítélése is számos kérdést vet fel. A forradalmi jelentőségű, de nem forradalmi jellegű átalakulás teremtette meg a politikai, társadalmi és gazdasági rendszerváltozás feltételeit és kereteit. A változás fontos eleme a politikai (és gazdasági) hatalomváltás, amely magába foglalja az uralkodó elit cseréjét, a politikai (és gazdasági) vezetők és a politikában/gazdaságban aktívan résztvevők tömeges méretű cseréjét, továbbá, hogy új hatalmi intézmények, struktúrák és viszonyok formálódtak a hatalmi rendszer szereplői között, és hogy mindezek következtében átalakult a döntések intézményes birtoklásának és a döntéshozatali eljárásoknak a rendszere. A magyarországi rendszerváltozás eredménye nagymértékben függ a hatalomváltás következetességétől.

A rendszerváltozás megítélésének kérdésköréhez tartozik, hogy az 1980-as évek végén Magyarországon zajló átalakulásokat számos ellentmondásos külső és belső tényező terhelte.

A Szovjetunió és szövetségesei gazdasági válsága, lemaradása technológiában, innovációban és minőségben, katalizátorként hatott a bomlásban. A szétzilált gazdasági rendszer azonban értékes eszközöket tartalmazott. Ezek, illetve a tulajdon újraelosztása viszonylag gyenge ellenőrzés mellett zajlott, a tömegek pedig teljesen kiszorultak belőle.

A Szovjetunió meggyengülése és a peresztrojka hozzájárult a szocialista szövetségi rendszer elbizonytalanodásához, amely felgyorsította az egész rendszer agóniáját — ugyanakkor a „Nyugat” egyáltalán nem volt felkészülve a változásokra, nem rendelkezett „forgatókönyvekkel” a helyzet kezelését illetően. Lépéseit gyakran globális és multinacionális érdekek határozták meg.

A magyar társadalom szintén nem volt kellőképpen érett és felkészült a változásokra. Ezért is lehetett, hogy egyes csoportok, amelyek azt állították magukról, hogy „tudják” mit kell tenni, a tömegek asszisztálása mellett, lényegében kisajátították az átalakulást és részben a maguk képére formálták azt.

A rendszerváltozáshoz természetesen mindenki érzelmileg is viszonyul(t). A későkádárizmus, a ’80-as évek általános szürkesége, letargiája, fásultsága, a „minden szétrohad” érzése lényegében mindenre és mindenkire rátelepedett. Az évtized közepétől induló átalakulás, majd az ellenzéki vélemények egyre markánsabb megjelenése, a bátor tüntetések erősítették az emberekben az érzést, hogy a hatalom meggyengült, megroggyant és meghátrál. Az eufórikus hangulatot fokozta a közös cél, a rendszer teljes megváltoztatása, átalakítása, a rendszer korifeusainak leváltása (igaz, a számonkérés elmaradt). Barátságok szövődtek és erősödtek meg, majd a közös cél megvalósításának alternatív megoldásai következtében gyorsan fel is bomlottak. Az 1989-es év koraőszéig az emberek szimpátiája vagy az egységes ellenzék vagy a pártállam örökösei közt oszlott meg. A Nemzeti Kerekasztal és az ellenzék egységének felbomlása után a kép árnyaltabb lett, új törésvonalak alakultak ki, a társadalom szimpátiája is polarizálódott a pártok által képviselt és/vagy hangoztatott értékrendek, valamint a pártokhoz, és azok markáns személyiségeihez kötődő érzelmek mentén.

Mindezek a tényezők hozzájárultak ahhoz, hogy húsz év elteltével sokan látják úgy, hogy felemás, sikertelen volt, sőt befejezetlen maradt a magyarországi rendszerváltozás.

 

*          *          *

 

Az 1980-as évek közepére már jól láthatóvá váltak Magyarországon a bomlás jelei. Az 1984-es választójogi törvénymódosítás következtében az 1985. évi képviselőválasztásokon első alkalommal nyílt lehetőség arra, hogy elviekben a Hazafias Népfront programját elfogadó, de sem a párt, sem a népfront által nem támogatott jelöltek is indulhassanak a választásokon. Két független képviselőnek (Király Zoltán szegedi újságírónak és Czoma Lászlónak, a keszthelyi Helikon-kastély igazgatójának) sikerült bejutnia a Parlamentbe. Rajtuk kívül is akadt még néhány képviselő, akik a nem kimondottan politikai kérdésekben önálló véleményt fogalmaztak meg, és olykor önállóan is szavaztak. Az 1985-ben „megválasztott” Parlament hozta meg később a rendszerváltó törvényeket. Ennek az évnek a krónikájához tartozik, hogy ekkor tartották meg a XIII. pártkongresszust is, ahol lényegében nem történt semmi. Szemben az első monori találkozóval (június 14–16.), ahol a félszáz résztvevő teljes körű gazdasági, társadalmi és politikai válságról beszélt. A rendszer egészét kérdőjelezték meg, kiutat kerestek, és eszmét cseréltek a politikai cselekvés lehetőségeiről.

A következő években egyre erőteljesebben jelentkeztek a civil szerveződések, az egyetemi klubok, a szakkollégiumi rendezvények, az olvasótáborok, az újrainduló népfőiskolai mozgalom és a Hazafias Népfront támogatásával működő vitafórumok — ez volt „a körök kora”. A szamizdat Beszélő különszámaként 1987 júniusában megjelent Kis János Társadalmi szerződés című röpirata, mely nem csupán a bajokat diagnosztizálta, hanem a rendszert magát is elutasította. Szeptemberben irodalmárok, értelmiségiek Lakiteleken életre hívták a Magyar Demokrata Fórumot (MDF), amely ekkor még a leginkább Pozsgay Imre nevével fémjelzett reformkommunisták fedezetében igyekezett politikai befolyásra szert tenni. 1988 tavaszától már nyilvános gyűléseket tartottak a Jurta Színházban. Egyértelművé vált eközben, hogy a fennálló rendszer vezetői megosztottak, bizonytalanok, kapkodnak.

Március 15-én reggel a rendőrség „preventív” őrizetbe vett ismert ellenzéki személyiségeket. Ennek ellenére mintegy 15 ezren tüntettek Budapesten, és vonultak végig a Petőfi tér – Batthyány-örökmécses – Kossuth Lajos tér – Bem tér – Batthyány tér útvonalon. Nyolc tüntetőt vett őrizetbe a rendőrség. Az év végén (december 20-a) ugyanakkor munkaszüneti nappá nyilvánította az Országgyűlés március 15-ét. A következő évben már az ellenzékkel közösen ünnepelt volna az MSZMP és a KISZ, de a felajánlkozást az ellenzéki pártok nem fogadták el. Történelmi évfordulóhoz kapcsolódik az év másik jelentős megemlékezése is. 1988. június 5-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) bejelentette a megalakulását. Felhívásukat a Nagy Imre-perben (1958) kivégzettek öt közvetlen hozzátartozója és harmincnégy ötvenhatos elítélt írta alá. Az 1956-os forradalom után kivégzettek méltó eltemetését és egy nemzeti emlékmű felállítását követelték, valamint az ’56-os elítéltek által elszenvedett hátrányos jogkövetkezmények eltörlését. Június 16-ára, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulójára kegyeleti emlékezésre szólítottak fel mindenkit. Ezen a napon a párizsi Pére Lachaise temetőben díszsírhelyet kaptak Nagy Imre és mártírtársai. A szimbolikus temetésen nemcsak a magyar emigráció képviselői voltak jelen, hanem személyesen eljöttek, vagy üzeneteket küldtek nyugati államférfiak, közéleti személyiségek is, például az Egyesült Államok elnöke, Nobel-díjasok, Párizs polgármestere és más neves személyiségek. Néhányan Magyarországról is kiutaztak. Jelen voltak a kivégzettek özvegyei, illetve gyermekei; az ő nevükben Nagy Erzsébet emlékezett. A gyászünnepségre ugyancsak kiutazott Vásárhelyi Miklós és Lőcsei Pál, akik Fejtő Ferenccel, a Párizsi Magyar Emberjogi Liga akkori elnökével egyetemben beszédet is mondtak . Budapesten ugyanekkor független ellenzéki csoportok megemlékezést tartottak a Batthyány-örökmécsesnél. A körülbelül kétszáz fős megemlékezést a rendőrség erőszakkal feloszlatta.

Grósz Károly, az MSZMP főtitkára 1988. július 11-én nyilatkozatot adott a Newsweek című amerikai hetilapnak. Ebben azt állította, hogy az 1989. június 16-i tüntetés fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra „uszított”, valamint hogy 1956-ban a polgárháború jelei mutatkoztak, és küszöbön állt a Nyugat katonai beavatkozása, melyet a Szovjetunió katonai akciója akadályozott meg. Kijelentette továbbá, hogy Nagy Imrét helyes volt bíróság elé állítani, mert egy miniszterelnök sem sértheti meg a törvényeket és az Alkotmányt. Természetesen meddő kísérlet volt ez a hivatalos álláspont igazolására, a nyugati közvélemény befolyásolására.

 

Az államhatalom átalakulása

 

Az 1980-as évek második felében új politikai erők léptek színre, amelyek egyre erőteljesebben követelték a jogi keretek teljes átalakítását. Ennek következtében 1989 a nagy törvénymódosítások éve lett. A megalkotott törvények egy része az Alkotmány néhány elemének újraszabályozását jelentette. Az 1989. évi I. törvény előírta az alkotmánybíráskodás bevezetését, az 1989. évi II. törvény az állampolgárok egyesülési szabadságát, a III. törvény a gyülekezési jog szabadságát szabályozta a nemzetközi egyezségokmányoknak megfelelően. A politikai átmenet talán két legfontosabb törvényéről van szó, amelyek teljesen új szemléletet hoztak az állampolgári jogok szabályozásában. A törvények az egyesülési és gyülekezési jogot olyan alapvető szabadságjognak tekintik, amelyet nem az állam adományoz, hanem a népszuverenitásból eredően mindenkit bármilyen feltétel és megkülönböztetés nélkül megillet. Szintén az állampolgári jogok bővülésével függött össze a sztrájkjog első törvényi szintű szabályozása is (1989. évi VII. törvény). Eszerint a sztrájk sajátos és végső dolgozói érdekvédelmi eszköz, ezért a kezdeményezés joga a dolgozók közösségét, illetve a szakszervezeteket illeti meg. Az 1989. évi VIII. törvény alkotmánykiegészítő jellegű volt, ugyanis bevezette a bizalmatlansági indítványt és szavazást. A jogszabály értelmében az országgyűlési képviselők egyötöde a Minisztertanáccsal vagy valamely tagjával szemben írásban bizalmatlansági indítványt nyújthatott be. Az 1989. évi XVII. törvény a népszavazás és a népi kezdeményezés legfontosabb szabályait tartalmazta. Ez a törvény is az alkotmánymódosítás szükségességét jelezte, hiszen kimondta, hogy az Alkotmány megerősítéséről népszavazás útján kell dönteni. A jogi garanciákat nyújtó alaptörvényi szabályozást már nem lehetett elodázni, ennek megalkotásából azonban már nem lehetett kihagyni a parlamenten kívül szerveződő társadalmi és politikai csoportosulásokat sem. 1989. június 13-án kezdődtek meg a Nemzeti Kerekasztal (NEKA) tárgyalások az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) és harmadikként a különböző társadalmi szervezetek csoportja között. A tárgyalások szeptember 18-án megállapodással végződtek, amelynek alapján az országgyűlés az előírt kétharmados többséget messze meghaladó szavazattal módosította az alkotmányt. Az 1989. évi XXXI. törvény formailag alkotmánymódosító törvény, hiszen az 1949. évi XX. törvény szerkezetét követi, de tartalmát tekintve új alaptörvény, amely deklarálja és meghatározza a parlamenti kormányformát, a politikai berendezkedést és államszervezetet, biztosítja a polgári és politikai jogokat, valamint a jogállamiságot. A nemzeti egyeztető tárgyalásokon megállapodtak az úgynevezett sarkalatos törvényekről is, amelyeket az országgyűlés a megállapodásnak megfelelő tartalommal fogadott el. Az 1989. évi XXXII. törvény az Alkotmánybíróság működésének részletes szabályait tartalmazta, rögzítette az alkotmányvédelemmel, az alkotmányos rend és az alapjogok védelmével kapcsolatos feladatait, illetve kijelölte az igazságszolgáltatás szervezetén kívüli helyét az államszervezetben. A pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény módosította az 1989. évi II. törvényt és a pártok alapítására és működésére vonatkozó rendelkezéseket az egyesülési jog általános szabályaival azonos módon alakította ki. A módosított Alkotmány egy többpártrendszer keretei között működő törvényhozó szervezetet intézményesített, amihez elengedhetetlenül szükséges volt a korábbi választójogi törvény teljes átalakítása. Az új választási mechanizmus szabályait tartalmazta az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény.

A jogállam szervezeti rendszerének teljes körű kiépítése, az állam bevételeinek, kiadásainak, valamint az állami vagyon hasznosításának ellenőrzése érdekében az 1989. évi XXXVIII. törvény megalkotta az Országgyűlés legfőbb ellenőrző szervének, az Állami Számvevőszék működésének részletes szabályait.

Az állampolgári jogok biztosításának sorába illeszkedett az 1989. évi XXVIII. törvény, amely újraszabályozta a külföldre utazással és az útlevéllel kapcsolatos rendelkezéseket. A törvény egyértelműen kimondta, hogy a külföldre utazás, a hazautazás és az útlevélhez való jog olyan alapvető jog, amely csak törvényben meghatározott esetekben korlátozható. A külföldre utazás állampolgári jogként való elismerésével egyidejűleg újra kellett szabályozni a ki- és bevándorlásra vonatkozó jogot. Ennek részletes szabályait az 1989. évi XXIX. törvény tartalmazta, amely kimondja, hogy a lakóhely szabad megválasztása minden magyar állampolgárnak alapvető joga. Ennek értelmében az országot bárki bármikor elhagyhatja és oda bármikor vissza is térhet. A jogszabályváltozás következtében a Belügyminisztérium jelentése alapján három-ötszörösére növekedett az útlevéligénylések száma, amivel a nyomtatványok és alkalmazottak kis száma miatt a minisztérium saját erőből nem tudott megbirkózni. A Belügyminisztérium nem kívánta annak ódiumát vállalni, hogy az állampolgárokat nem tudja útlevéllel ellátni, ezért a kormányhoz fordult anyagi segítségért.

A kommunista állam egyházakat ellenőrző és korlátozó szerve, az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) 38 évig tartó működése után, a rendszerváltozás folyamatában szűnt meg. Miklós Imre, 1971-től a Hivatal államtitkári rangú vezetője 1987-ben még magabiztosan ismertette a Parlamentben a kormány egyházpolitikáját, és határozottan tárgyalt a különféle egyházak és felekezetek képviselőivel, ám 1989 nyarán már rezignáltan felmentését kérte pozíciójából. Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter 1989. február 8-án egy külföldi újságírónak adott interjújában kijelentette, hogy az ÁEH feladatait a jövőben a Művelődési Minisztérium veszi át. Hamarosan hivatalosan is bejelentették az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli megszűnését is. A rendszerváltozás folyamatában a kommunista-szocialista állam viszonyai között szocializálódott hazai egyházak viszonylag lassan ébredtek, a politikai átalakulástól következetesen elhatárolódtak. Ugyanakkor az egykori iskoláik visszaszerzése, és a szerzetesrendek engedélyezése érdekében határozott lépéseket tettek. Az MSZMP 1989 tavaszán többször is átértékelte egyházpolitikáját, majd teljesen átengedte a kormánynak és a Parlamentnek az egyházakkal kapcsolatos kérdések kezelését. Az új lehetőségeket kihasználva elkezdték működésüket a korábban betiltott, korlátozott jogokkal rendelkező gyülekezetek, egyházak, és mellettük újak is alakultak. A Minisztertanács 1989. június 5-én elfogadta a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény tervezetét, amelyről az Országgyűlés 1990. január 24-én szavazott (1990. évi IV. törvény).

Az új társadalmi berendezkedés jogi kereteinek megteremtése meghatározta a magyarországi átalakulás jellegét, politológiai értékelések szerint azt a sajátos „magyar utat”, amelynek a legfőbb jellemzője, hogy az átalakulás erőszak nélkül, szigorúan alkotmányos keretek közt ment végbe. Az újonnan felállított Alkotmánybíróság határozatai is a változás alkotmányos jellegét erősítették, arra alapozódtak, hogy az átalakulás a jogfolytonosságra épül, s a korábban fennálló társadalmi és gazdasági rendszer intézményeinek felszámolása kizárólag jogi keretek között történhet meg.

Az új politikai rendszer megteremtéséhez hozzátartozott az állami felségjelvények kérdése. Az 1956-os forradalom értékeléséhez hasonlóan komoly indulatokat keltett a régi pártállam szimbólumainak a lecserélése. 1989 szeptemberében a Minisztertanács számára javaslat készült arról, hogy egyértelműen el kell választani a párthoz és a „munkásmozgalomhoz” kötődő jelképeket (itt elsősorban a vörös csillagról és a vörös zászlóról volt szó) a közhatalmi jelképektől. A 19/1989. (III. 1.) MT rendelet szerint nem lehetett többé korlátozni a Kossuth címernek és más, államiságunkkal, történelmi múltunkkal kapcsolatos jelképek nemzeti ünnepekkor történő alkalmazását. A Magyar Köztársaságban az 1990. évi XLIV. törvény iktatta az Alkotmányba a történelmi koronás kiscímert. A címer szimbolikája 1990 óta mind belföldön, mind pedig a szomszédos országokban komoly vitákat váltott ki.

Az Országgyűlés 1989-ben összesen 58 törvényt fogadott el, több mint tízszeresét az 1950 és 1985 közötti éves átlagnak. Az 1989-as év parlamentje a megalkotott törvényekkel a demokratikus berendezkedésű államokhoz hasonlóan lehetővé tette, hogy a legalapvetőbb kérdések szabályozása törvényi szinten és ne pedig alacsonyabb szintű jogszabályokkal történjen. A jogállamiság kereteinek megteremtésével az 1985-ben megválasztott „utolsó rendi országgyűlés” képviselői megtették azt, ami a rendszerváltozás jogfolytonosságához elengedhetetlenül szükséges volt. A testület 1989. december 21-én döntött úgy, hogy 1990. március 16-i hatállyal feloszlatja magát.

A politikai átrendeződés nyomán megkezdődött egyes történelmi események újraértékelése a jogszabályi keretek között. Az 1989. évi XXX. törvény a korábbi államberendezkedés egyik szimbólumának számító szervezet, a Munkásőrség megszüntetéséről rendelkezett.

Az új politikai rendszer jogi kereteinek megteremtése tárgyalásos úton történt, amelyhez azonban komoly hátteret jelentett az új politikai szerveződések számára, hogy szimbolikus alkalmakkor az utcára tudták vinni az embereket. Az utcára vonuló tömegek megmutatták az MSZMP politikusainak, hogy a társadalom erővel is kikényszerítheti a változásokat. Legnagyobb mozgósító erővel a Nagy Imre és társai kivégzésének és az 1956-os forradalom kitörésének évfordulóján tartott megemlékezések bírtak. 1988. június 16-án, a kivégzés 30. évfordulóján a pártállamnak már komoly biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítania. 1988-ban tömegek vettek részt az 1956-os forradalom kitörésének megünneplésén, és a március 15-i forradalom megünneplése is évről-évre egyre nagyobb tömeget mozgósított, 1989. március 15-én az ellenzéki politikai vezetők meghódították az utcát, az ellenzék által szervezett budapesti ünnepségen legalább százezren vettek részt. Az MSZMP közös ünneplést javasolt, amelyet az ellenzék elutasított és külön ünnepelt. Március 15-e az ellenzék szimbolikus győzelmét jelentette a pártállam felett. 1989. június 16. az 1945 utáni politikai rendszer morális megsemmisülését szimbolizálta. Június 16-án a Hősök terén 200 000 ezren, a televízió egyenes adásának köszönhetően több millióan szembesülhettek az állami eszközökkel elkövetett törvénytelenségekkel. A politikai vezetés megpróbálta ellenőrizni a temetésen résztvevőket, intézkedési tervet készített a titkos kapcsolatok mozgósításáról, az események irányítása azonban régen kicsúszott a kezéből. Az 1956-os forradalom és szabadságharc szimbolikus jelentőségét még hangsúlyosabbá tette az új Alkotmány hatályba lépése és a köztársaság kikiáltása, amely jogi értelemben az államszocializmus megszűnését jelentette. A forradalom kezdetét 1989. október 23-án lehetett először szabadon ünnepelni, ezen a napon kihunytak a Parlament tetején elhelyezett nagy vörös csillagot megvilágító reflektorok és a rendőrök sapkájáról is lekerült a vörös csillag.

Az új állam születésének szimbolikus aktusaként az Országgyűlés törvényt alkotott az általános közkegyelemről. Az 1989. évi XXXVII. törvény értelmében 1989. november 4-től bizonyos feltételekkel a jogerős büntetésüket töltők és a büntetőeljárás alá vontak kegyelemben részesültek.

Az ellenzéki szervezetek a politikai egyeztető tárgyalásokon folyamatosan követelték a rendőrség depolitizálását és az állambiztonsági munka különválasztását. 1989. decemberére készült el a Belügyminisztérium szervezetének és vezetési rendjének átalakítását szorgalmazó javaslat, amely szerint a Magyar Köztársaság Nemzetbiztonsági Hivatala és az Országos Rendőr-főkapitányság kiválik a minisztérium szervezetéből és önállósul. December 25-én ökumenikus istentiszteletet tartottak a Hősök terén. A rendezvény végén kivált a tömegből egy férfi, és odalépett Roszik Gábor református lelkészhez, az MDF országgyűlési képviselőjéhez. Roszik Gábor bemutatta új ismerősét Lovas Zoltán újságírónak, aki viszont Fodor Gábort és Kőszeg Ferencet kereste meg. A titokzatos ember Végvári József, a III/III-as csoportfőnökség őrnagya volt. 1990. január 5-én kirobbant a megfigyelési botrány, az úgynevezett „Duna-gate ügy”. Az SZDSZ és a FIDESZ politikusai sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a Belügyminisztérium állambiztonsági szervei 1989 végén is folytatták az ellenzéki szervezetek és személyek megfigyelését, valamint a rájuk vonatkozó adatgyűjtést. Emellett bizonyítékokat mutattak be arról is, hogy a III/III-as csoportfőnökségen nagyarányú iratmegsemmisítés történt. A Belügyminisztérium tagadott, azonban a későbbi vizsgálatok mindenben igazolták az ellenzéki politikusok állításait. Az országos méretű felháborodás miatt a belügyminiszter is kénytelen volt lemondani, az Országgyűlés pedig törvényt fogadott el január 25-én a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazásának szabályozásáról. A Dunagate-ként elhíresült botrány a máig is élő ügynökkérdés kezdetének tekinthető.

Az 1989 óta eltelt húsz év Magyarországon az illúziók elvesztésének időszaka volt. Különösen az utóbbi néhány évben erősödtek fel azok a hangok, amelyek szerint nem történt meg a rendszerváltozás vagy egy új rendszerváltozásra lenne szükség. A sokszor indulatoktól telített megszólalások mellett születtek olyan tudományos elemzések is, amelyek a rendszerváltozás fogalmát igyekeznek tisztázni. Az egyik átfogó elemzés szerzője, Kornai János 2007-es tanulmányában például külön vizsgálja azt a kérdést, hogy az igazságtétel szükséges feltétele-e egyáltalán a rendszerváltozásnak (rendszerváltásnak). Tudományos megközelítése szerint az igazságtétel nem szükséges feltétele annak, hogy befejezettnek nyilvánítsuk a rendszerváltozást. Kornai azonban az igazságtétel csak egyik összetevőjét vizsgálta, nevezetesen a bűnösök megbüntetésének kérdését. Úgy gondolja, hogy ebben az ügyben nem szabad illúziókat kergetnünk, nem az erkölcsi értékek mentén kell mérlegelnünk a kérdést. A bűnösök jogi úton történő felelősségre vonására álláspontja szerint csak elszigetelt esetekben – itt elsősorban a nemzetközi jogi fórumokat megjárt sortűz perekre gondol – történt kísérlet. Kornai János azonban nem foglalkozott az igazságtétel másik összetevőjével, vagyis azzal az erkölcstől és jogtól sem függetleníthető kérdéssel, hogy az új politikai berendezkedésnek valamit tennie kellett volna a jogtalanul elítéltek erkölcsi, jogi és pénzbeli rehabilitálásának ügyében.

A Minisztertanács 1989. február 22-én hozott határozatot a koncepciós elemeket tartalmazó büntető ügyek felülvizsgálatáról. Ez a döntés szimbolikus jelentőségű volt és a jogi rehabilitálások kezdetét jelentette. A Nagy Imre és társai ellen indított 1956 után hozott ítélettel szemben a legfőbb ügyész június 13-án nyújtott be törvényességi óvást. A Legfelsőbb Bíróság ítélethirdetésére július 6-án került sor, a bírói tanács megállapította, hogy Nagy Imre és társainak tevékenysége nem a népi demokratikus államrend megdöntésére irányult, hanem az akkori politikai modell megváltoztatására, reformjára. A legfőbb ügyész törvényességi óvása alapján a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án kimondta, hogy a Nagy Imre és társai ügyében 1958-ban született ítélet törvénysértő és ezért hatályon kívül helyezi. A Nagy Imre és társai ügyében hozott határozat nyomán elindultak az egyedi felülvizsgálati eljárások, amelyeket sok esetben a legfőbb ügyész törvényességi óvás keretében támadott meg, más esetekben az érintettek beadványa alapján kezdődhetett meg az eljárás.

Az egyedi ügyek vizsgálata mellett az egységes kormányzati álláspont kialakítása érdekében megszületett az a döntés (3063/1989. számú minisztertanácsi határozat), amelynek értelmében a Minisztertanács elnöke által kinevezett jogász-történész bizottságnak kell megvizsgálnia az 1945-1962 közötti időben született és törvénysértő büntető ügyeket. A bizottság feladataként jelölte meg a határozat az ügyek számbavételét, jogi és történészi értékelését, valamint a törvénysértések orvoslását célzó javaslatok kidolgozását.

Pár hónap elteltével azonban, 1989. augusztusában a Minisztertanács Kabinetje ismét napirendjére tűzte a kérdést, mivel „az 1956-os események hivatalos állami és politikai újraértékelése, az e körben kialakult közmegegyezés, Nagy Imre és társai ügyében hozott felmentő ítélet a rehabilitáció előkészítésének más menetet szabott.” A Minisztertanács Kabinetje arra az eredményre jutott, hogy nincs lehetőség arra, hogy az egyre nagyobb számban benyújtott kérelmeket egyedileg felülvizsgálják és az áldozatokat egyénileg rehabilitálják. Az adott helyzetben a kabinet azt látta volna járható útnak, ha törvényhozási úton, egységes törvényi szabályozással lehetett volna rendezni a kérdést. Az egységes törvény kibocsátásához azonban mindenképpen meg kellett volna várni a jogász-történész bizottság jelentését, amire azonban az egyre sürgetőbb társadalmi nyomás miatt nem volt idő. A kormányzat úgy érezte, hogy valamit azonnal lépnie kell, vagyis találnia kell egy olyan megoldást, amely nem igényel hosszas előkészítést. Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter javaslatára a Minisztertanács úgy döntött, hogy az 1956-os események miatti elítélések orvoslásáról önálló törvényt alkot. A jogi rehabilitáció mellett a kormányzat fontosnak tartotta a vagyoni reparációt is. Ebben az esetben azonban a politikai vezetésnek komolyan mérlegelnie kellett az ország teherviselő képességét. Végül arról született döntés, hogy az 1956-os népfelkelésben való részvétel miatti elítélések orvoslásáról szóló törvény a kárpótlásról ne rendelkezzék. Ennek indoka az lehetett, hogy a kárpótlásról az Országgyűlés csak akkor tud volna felelősséggel dönteni, ha teljes költségkihatását fel tudta volna mérni, de el akarták kerülni azt a lehetőséget is, hogy egyes csoportok – mivel a rehabilitációjuk előbb történt meg – kedvezőbb helyzetbe kerüljenek.

1989. szeptember 13-án Szíjártó Károly legfőbb ügyész jelentése szerint tizenhat kiemelt jelentőségű ügyben indult meg az eljárás, amelyek közül ekkora nyolc esetben lehetett törvényességi óvást emelni a Legfelsőbb Bíróság előtt. A vizsgált ügyek között többségben a katolikus egyházi vezetők ellen indított eljárások voltak. A legfőbb ügyész azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a perújítási eljárás során nem lehetne a korábbi vádlottak többségét teljesen felmenteni, mert sok esetben felmerülhetnek olyan tényállások, amelyek az ügyek elbírálásakor a hatályos törvények szerint bűncselekmények voltak. Példaként említette a legnagyobb súlyú ügyeknél Mindszenty József esetében a devizabűntettet, Grősz József esetében a valutaüzérkedést és a külföldre szöktetést. A jogi érvek mellett Szíjártó Károly politikai szempontokat is mérlegelt összefoglalója elkészítésekor. Véleménye szerint a hosszan elhúzódó jogi eljárások során vita tárgyává válhat az egykori egyházi vezetők egyházpolitikai és történelmi szerepe, sőt akár személyiségének, jellemének és más tulajdonságainak megítélése. Az eljárások során, úgy ítélte meg, hogy megkerülhetetlen az, hogy a még élő egyházi vezetőknek kérdéseket tegyenek fel. A gyakorlati szempontokat mérlegelve pedig Szíjártó azt javasolta, hogy a szűkösen rendelkezésre álló ügyészi és igazságügyi kapacitást különösen az adott időszak belpolitikai helyzetére tekintettel az egyre sokasodó aktuálisan felmerült ügyekre koncentrálják.

E dilemmák ellenére az összegyűjtött bizonyítékok alapján a Fővárosi Bíróság 1989 decemberében és 1990 januárjában lefolytatta a perújítási tárgyalást Asztalos János és társai, az úgynevezett pócspetri ügyben, azonban az egyéni perújrafelvételek sorában ez az ügy lett az utolsó, amely ítélethirdetéssel zárult. A perújításhoz szükséges bizonyítékokat a Legfőbb Ügyészség tárta fel. A vizsgálat során összegyűjtötték a fennmaradt írásos és hangzó anyagokat, meghallgatták az összes még élő érintettet és szakértői vélemények alapján próbálták rekonstruálni azt, hogy mi történhetett. Az 1990-ben meghozott bírósági ítélet kimondta, hogy a vádlottak bűnösségének megállapítására törvénysértő módon történt, így az 1948-ban meghozott népbírósági ítéletet hatályon kívül helyezte. 1990. május 18-án, több mint 42 évvel az ítélethozatal után a Fővárosi Bíróság bűncselekmény hiányában semmisnek nyilvánította a Mindszenty József esztergomi érsek és vádlott-társai ellen hozott népbírósági ítéletet.

Egyes hivatásterületeken fontosnak tartották, hogy a jogi kereteken kívül eső, adminisztratív intézkedésekkel okozott igazságtalanságot is jóvátegyék. A belügyminiszter 1990. február 6-án kiadott 13/1990. BM utasítása alapján elkezdődött a Belügyminisztérium személyi állományából politikai nézetük, magatartásuk miatt nem bírói ítélettel elbocsátottak ügyeinek felülvizsgálata. A Belügyminisztérium államtitkára azonban úgy látta, amit az Igazságügyminisztériumtól kapott vélemény is igazolt, hogy nagy felháborodást keltene, ha a közigazgatásban kizárólag a belügyi alkalmazottak számára nyílna meg a szélesebb körű kárpótlás lehetősége.

Végül a kormányzat a szempontokat mérlegelve úgy döntött, hogy úgynevezett megbékélési törvényt alkot, amely ugyan feltehetően nem felel meg teljesen a társadalmi elvárásoknak, azonban igazolhatja a kormány szándékainak komolyságát és példaértékű lehet a továbbiakban. Így 1989. november 1-jén kihirdették az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló törvényt, amely „az 1956. október 23. és 1963. április 4. között, a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmények, illetve az ezekkel együtt elkövetett emberölés, rablás, közveszélyokozás vagy személy elleni erőszak” miatti elítélések semmisségét mondta ki. Emellett lehetővé tette, hogy a meghatározott időhatáron túl, de az adott időszak eseményeivel összefüggésben elítéltek hozzátartozói is kérhessék a semmissé nyilvánítást. A törvényi felhatalmazás alapján a Minisztertanács rendelete az elítéltek és a közbiztonsági őrizet alá helyezettek társadalombiztosítási és nyugellátási helyzetét is rendezte. Ez tehát nem jelentett teljes kárpótlást az érintetteknek, csupán a súlyos megélhetési gondokkal küszködőkön segített. Az elfogadott törvény értelmében a megindult egyedi eljárásokat sem lehetett már lefolytatni, ezek az ítéletek is a törvény ereje folytán minősültek semmisnek. A Németh Miklós által vezetett kormány célkitűzése, mely szerint az általuk hozott törvény példa kíván lenni a későbbi kormányzatok számára, valóra vált. 1990. március 31-én elfogadták az újabb úgynevezett semmiségi törvényt, amely az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések, majd 1992. március 9-én a harmadik semmisségi törvényt, amely az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt született ítéleteket semmisítette meg.

 

Az állampárt és a demokratikus erők harca

 

A „szalámitaktika” ügyes és gátlástalan alkalmazásával a Rákosi Mátyás irányította Magyar Dolgozók Pártja 1949 elejére sikeresen felszámolta Magyarországon a többpártrendszert. Az 1956-os forradalom és szabadságharc néhány napig ismét lehetőséget teremtett a pártok újjáalakulásra, de Kádár János szovjet tankokkal a háta mögött újra kiépítette az állampárt diktatúráját. Az MSZMP – a belső hatalmi harcaival együtt is – több mint harminc évig hegemón uralmat valósított meg Magyarországon. Még 1988. március 23-án is a párt vezető szerepének érvényesítéséről és a politikai intézményrendszer működésének továbbfejlesztéséről tárgyaltak a Központi Bizottság tagjai. Szintén az egység megóvását szolgálta, amikor április 8-án négy rendszerkritikus értelmiségit, Bíró Zoltánt, Bihari Mihályt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót kizárták az MSZMP-ből. A következő hónap végén (május 20-22.) az MSZMP pártértekezletet hívott össze. Grósz Károly és hívei elérték, hogy Kádár Jánost felmentsék a pártfőtitkári tisztségéből, Kádár ugyan a párt elnöke maradt, de hatalma megszűnt. Leváltották a Politikai Bizottság több prominens tagját is (Aczél György, Gáspár Sándor, Lázár György, Németh Károly, Óvári Miklós). A pártértekezlet határozata az egypártrendszeren belüli, „a párt vezető szerepére épülő” szocialista pluralizmust hirdette meg. Mindez a hegemón helyzetét megőrizni igyekvő régi-új „rendpárt” megerősítését célozta. Ehhez leginkább a párton belüli egységre lett volna szükség, de lényegében három erőközpont alakult ki. Az új „erős” ember, a pártfőtitkár Grósz Károly lett. Az új összetételű Politikai Bizottságban Berecz János körül a konzervatívok csoportosultak, a Német Miklós, Nyers Rezső és Pozsgay Imre fémjelezte irányvonal pedig a párton belüli reformkommunista szárnyat képviselte. A következő hónapokban a két rivális, Grósz Károly és Berecz János egyre inkább közeledett egymáshoz. Lényegében két irányzat vált így meghatározóvá.

A párton belüli erőviszonyok változása természetesen a belpolitikai helyzetben is tükröződött. 1988. november 29-én Grósz Károly a Budapest Sportcsarnokban rendezett pártaktíván kijelentette, hogy Magyarországon osztályharc folyik, és ha nem tudnak „az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel” szemben fellépni, akkor „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – fehérterror uralkodik el” az országban. Hangsúlyozta, hogy fenn kell tartani az egypártrendszert, mert az „történelmileg alakult ki”. Berecz János egy tatabányai pártfórumon arról beszélt, hogy „jelenleg forradalmi válság van” Magyarországon. A bomló állampárton belül fokozatosan a reformszárny került előtérbe. A „demokratikus szocializmus” jelszava (a reformkörök, a reformszövetség létrehozása) szalonképesebbé tette őket, mint az erőpártiakat. Politikájukat két lényeges szempont határozta meg: élesen el kívántak határolódni a Kádár-korszak terhes örökségétől, továbbá mindenáron „partiban kívántak maradni” az új politikai tényezőkkel. E célok miatt is hatásosnak bizonyult Pozsgay Imre híres, a párttagságot és a közvéleményt erősen foglalkoztató nyilatkozata. 1989. január 28-án a rádióban (a 168 óra című műsorban) váratlanul – a pártvezetőséggel nem egyeztetett erről – „népfelkelésként” minősítette az „’56-os eseményeket”. A párton belüli erőviszonyok eltolódását is jelezte, hogy a miniszterelnöki székben Grósz Károlyt 1988 novemberében Németh Miklós váltotta, és az új kormányfő azonnal a Parlament elé terjesztette az új egyesülési jogról szóló törvényt, amely a pártalapítás jogát is kimondta. Ezt követően, 1989 februárjában az MSZMP Központi Bizottsága (KB) is kényszeredetten tudomásul vette, hogy már a közeljövőben a pártnak, mint a versengő többpártrendszer egyik szereplőjének kell megküzdenie a hatalomból való intézményes részesedésért. A pártbomlás folyamatának drámai mozzanata volt Kádár János áprilisi utolsó nyilvános szereplése. Egy fizikailag és szellemileg is leépült ember vergődését láthatták a KB tagjai, aki alig követhető gondolatfoszlányokkal próbálta igazolni az 1956-os forradalom leverésében, illetve Nagy Imre kivégzésében játszott szerepét. Három hét múlva, az 1989. májusi központi bizottsági ülésen a pártelnöki tisztségéből is felmentették Kádár Jánost. Azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság a Nagy Imre és társai ellenes perben 1958-ban hozott ítéletét hatályon kívül helyezte (1989. július 6.), meghalt Kádár János.

Az MSZMP XIV., utolsó kongresszusán, 1989 októberében lényegében az állampárt intézményét is megszüntetve hívták életre a Magyar Szocialista Pártot (MSZP). Az MSZP örökölte meg az MSZMP vagyonát. Az átalakulást ellenzők Thürmer Gyula vezetésével 1989. december 17-én újjáalakították az MSZMP-t, melynek Központi Bizottságában tag lett a párt két korábbi vezetője, Grósz Károly és Berecz János is.

A magyar politikai életben a kommunista pártoknak a létezett szocializmus időszakában mindvégig számolniuk kellett a belső ellenzék mellett külső ellenzékükkel is (például az egyházakkal, illetve némely egyházi csoportosulásokkal egészen a rendszerváltozásig, továbbá az 1956-os gyökerű demokratikus ellenzékkel). Pártosodásról, politikai célú pártokról azonban – a rövid 1956-os időszaktól eltekintve – nem beszélhetünk. Az 1987 szeptemberében Lakiteleken összegyűlt értelmiségiek sem alakítottak pártot. A kormányszóvivő még 1988 márciusában, fél évvel az MDF első tanácskozását követően, amikor a Fórum már rendszeres nyilvános összejöveteleket rendezett a Jurta Színházban, arról beszélt, hogy a kormány nem vesz tudomást a hónapokkal korábban megalakult Magyar Demokrata Fórumról. Jó ideig, még a szeptember 3-i alapszabály megfogalmazásakor is csupán demokratikus szellemi-politikai mozgalomként, független társadalmi szervezetként határozta meg magát az MDF. Másnap Berecz János KB-titkár bejelentette, hogy az MSZMP kapcsolatokat alakított ki a Magyar Demokrata Fórummal. Szerinte az MDF többnyire olyan írókat tömörített, akik kevesellték azt a lehetőséget, amelyet az Írószövetség nyújtott nekik az ország ügyeinek intézésében. A Magyar Demokrata Fórum elnöksége és választmánya csak 1989. június 24-én döntött a párttá alakulásról.

1988 tavaszától felerősödött a különféle laza politikai, társadalmi, értelmiségi, állampolgári szerveződések, mozgalmak szervezetalapítási vágya. 1988. március 17-én felhívás jelent meg a Szabad Kezdeményezések Hálózatának (SZKH) létrehozására. 1988. november 13-án az SZKH utódjaként megalakul a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ). A hónap végén harminchét egyetemista és fiatal diplomás megalakította a Fiatal Demokraták Szövetségét (FIDESZ). Az „előpártosodás” termékeny időszakában a legkülönbözőbb szervezetek jelentek meg a vállalkozók társulásától (VOSZ), az új szakszervezeteken – elsőként a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ) alakult meg május közepén a Metro Klubban 1028 taggal – és a Történelmi Igazságtétel Bizottságon (TIB) keresztül a Nyilvánosság Klubig, vagy a demokratikus személyiségeket és a reformszocialisták egy részét tömörítő Új Márciusi Frontig és a reformkörökig. Semmiképp sem lehet még pártoknak tekinteni ezeket a formációkat. Az MSZMP elutasító magatartásán túl a kérdés jogilag és gazdaságilag sem volt még rendezett.

Az 1989-es esztendő jelentette a többpártrendszerre történő átmenet igazi főpróbáját. Az addig létrejött szervezetek – MDF, SZDSZ, FIDESZ, Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKgP), Magyar Néppárt (MNP), Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) és számos további, átmenetileg kvázi-pártként működő szerveződés – 1989 márciusában a Független Jogász Fórum kezdeményezésére megalakították az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA). A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága is kiemelten foglalkozott az új pártokkal, szervezetekkel. Az EKA társult szervezetei hozzáláttak programjaik egyeztetéséhez, és áprilisban tárgyalást kezdeményeztek az MSZMP-vel, hogy közös nevezőre jussanak a rendszer-átalakítás legfontosabb kérdéseiben. Nem volt zökkenőmentes a tárgyalássorozat; kölcsönös bizalmatlanság, tájékozatlanság, félrevezető szándék nehezítette az egyeztetéseket. 1989. május 18-án az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) szervezetei közös levelükben megállapították, hogy az MSZMP megakasztotta, sőt felszámolta a kormányzó párt és az ellenzék között megindult tárgyalásokat. Az MSZMP tárgyalási ajánlata pusztán propagandafogásnak bizonyult annak fényében, hogy Grósz Károly kijelentette, a szabad választásokra legkorábban hat év múlva kerülhet sor. A hónap végén nyilvánosságra hozták az MSZMP KB új tárgyalási javaslatát. Eszerint négyoldalú megbeszéléseket szorgalmaztak úgy, hogy az asztal egyik oldalán az MSZMP, a másikon az Ellenzéki Kerekasztal, a harmadikon a többi független szervezet képviselői, a negyediken pedig a megfigyelők foglalhattak helyet. Az MSZMP felkérte az Országgyűlés elnökét, hogy elnököljön az érdemi tárgyalások ülésein. Június 2-án megkezdődött az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásainak első fordulója, amely megállapodás nélkül zárult. Június 10-én végül is aláírták a felek az érdemi tárgyalások megkezdéséről a megállapodást, és ezt követően 1989. június 13-án megkezdődtek az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és az úgynevezett harmadik oldal (társadalmi szervezetek, mozgalmak) részvételével a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások.

Ebben az időszakban is akadt bőven félreértésre okot adó esemény. A párttörvényt előkészítő MSZMP és EKA munkabizottság július 26-i ülésén Fejti György elutasította a munkahelyi pártszervezetek felszámolását és az MSZMP vagyonával történő elszámolást. A bejelentés még az MSZMP tárgyalóküldöttségét is meglepte. Válaszul az EKA felfüggesztette részvételét a munkabizottságban. Az akció indítékait máig homály fedi, nem derült ki, hogy Fejti mit remélt az ellenzéki oldal provokálásától. Szeptember 18-án megszületett a megállapodás a politikai átmenetről, de a FIDESZ és az SZDSZ nem írta alá, a Nemzeti Kerekasztal ezzel széthullott. Az államfői intézmény lett az a közjogi kérdés, amelyet az EKA tagszervezetei nem kerülhettek meg, és amely felőrölte az egységüket. Másnap az SZDSZ állásfoglalást tett közzé, amelyben követelte az MSZMP, a SZOT és a Munkásőrség vagyonának zárolását. Szeptember 24-én az SZDSZ aláírásgyűjtést kezdeményezett négy kérdés népszavazásra bocsátása érdekében: „1. Kivonuljon-e az MSZMP a munkahelyekről? 2. El kell-e számoltatni az MSZMP-t a vagyonáról? 3. Feloszlassák-e a Munkásőrséget? 4. A szabad választások után vagy azt megelőzően legyen megválasztva a köztársasági elnök?”

Rendkívül érdekes, ahogyan az állandóan változó belpolitikai helyzetben a pártok közötti erőviszony alakult. Szeptember közepén, a „tárgyalásos forradalom” lezárulásakor, a kerekasztal felbomlásakor a közvélemény-kutatások szerint Pozsgay Imre élvezte a legnagyobb népszerűséget. Mindezt azonban nem tudta párttámogatottságra váltani, mert az MSZMP éppen akkor hasadt véglegesen szét. Pozsgaynak akkor lett volna komoly esélye az államfői posztra, ha a kerekasztal-megállapodások többségi állásfoglalásának megfelelően sort kerítettek volna a köztársasági elnök azonnali, 1989. évi megválasztására. Az MDF markáns arculattal rendelkező, népszerű szervezet volt, azonban akkoriban leginkább a „mozgalomnak maradni vagy párttá válni” belső vitája kötötte le. Az SZDSZ és a FIDESZ karakteres közszereplői révén ismert volt ugyan, de mégsem tudtak kilépni az értelmiségi, illetve generációs „elitpárt” árnyékából. A helyzet adta lehetőséget felismerve indította meg az SZDSZ a kerekasztal-tárgyalások lezárása után népszavazási kampányát. A liberálisok egyik kiemelt célja az volt, hogy megakadályozzák a reformersége ellenére is (ex)kommunista Pozsgay Imre államelnökké választását. Másrészt mindenképpen minimalizálni akarták mindazt az előnyt (gazdaságit és politikait is), amelyet az állampárt utódja élvezhetett. Fontos szempont volt továbbá, hogy a népszavazási kampányában ismertségüket és táborukat is növelni kívánták. A népszavazás beváltotta az SZDSZ reményeit. A közelgő választási kampányban marginális elitpártból kiterjedt bázisú politikai tényezővé váltak. Az MDF, a rivális erő nem tudott mit kezdeni a népszavazással. Az „új szocialisták” pedig elsősorban még létező információs monopóliumuk és kapcsolatrendszerük kiaknázására törekedtek. Míg a politikai közélet új szereplői a hatalmi részesedés „újraelosztását” jelentő küzdelmekre koncentráltak, a bomló állampárt kellő információval rendelkező „káderei” az állami tulajdon ekkor kezdődő magánosítása iránt mutattak élénk érdeklődést. Az előprivatizációs folyamatban többen a szinte gomba módra szaporodó részvénytársaságok, holdingok, kft.-k tulajdonosai, cégvezetői, igazgatói lettek.

A parlamenti választásokra készülő közel száz politikai szerveződés közül az új választási törvény szűrte ki a komolytalan vagy gyenge próbálkozásokat. Közel harminc kampányképes párt maradt meg végül. A Parlamentbe jutáshoz nélkülözhetetlen országos listát pedig közülük is mindössze tizenkét párt tudtott állítani. Az ő esélyeiket tovább mérsékelte, hogy a bekerüléshez az érvényes szavazatoknak legalább négy százalékát el kellett nyerniük. 1990. március 25-én megnyíltak a szavazóhelyiségek. Az állampárt utódszerepét vállaló MSZMP a Parlamentbe jutás határértéke alatt maradt (2,7%), de az MSZP is csak tíz százalékot kapott, igaz, bejutott a Parlamentbe. A nagy múltú „történelmi pártok” sem tudtak meghatározó erővé válni. A kisgazdák (10%), és a kereszténydemokraták (6%) bejutottak a törvényhozásba, de a szociáldemokraták éppúgy elvéreztek (2%), mint a Nemzeti Parasztpárt utódjaként színre lépő Néppárt (0,8%). A három új párt a szavazatoknak valamivel több mint a felét gyűjtötte össze az első fordulóban. A FIDESZ éppen csak túljutott a szükséges minimumon (5%), a Magyar Demokrata Fórum a szavazók közel egynegyedét tudhatta maga mögött (24%), és nem sokkal maradt el ettől a liberálisok támogatóinak a száma (22%). Az első forduló erősen megrostálta ugyan az indulókat, de továbbra is nyitott maradt a versengés. A két rivális párt versenyében az új választási forduló hozott döntést. Az „elvtársakat búcsúztató” (az MDF „tovaris konyec” feliratú sikeres plakátján olvasható felirat) a „nyugodt erő” imázsát sugalló Fórum propagandája bizonyult eredményesebbnek az újabb kéthetes kampányban. Az egyéni választókerületekben háromszor annyi mandátumot szereztek az MDF jelöltjei, mint az „állva maradó” rivális szabad demokrata jelöltek. 1990. május 2-án összeült a Magyar Köztársaság Parlamentje.

 

Rendszerváltozás és társadalom

 

Közismert, hogy a rendszerváltozás utáni új demokratikus világban sokan nem tudták kihasználni a szabadság adta lehetőségeket, kevésbé ismert viszont, hogy az új rendszerben kétségkívül súlyosbodó problémák, a szegénység, a kirekesztés, a munkanélküliség már a Kádár-kori társadalomban is jelen voltak. Az elmúlt rendszer politikája azonban mindvégig próbálta elfedni, titkolni ezeket a jelenségeket. A hatvanas évtized végén végezte Kemény István szociológus a korszak első szegénységvizsgálatát. E kutatás eufemisztikus elnevezéssel Az alacsony jövedelmű lakosság életkörülményeinek vizsgálata címmel indulhatott meg. Amikor a szociológus 1970-ben megtartotta híres akadémiai előadását a szegénységről, őt átmenetileg eltávolították a Szociológiai Intézetből, s a kutatás 1972-ben elkészült zárótanulmányát titkosították, és a Statisztikai Hivatal elnökének páncélszekrényébe zárták. A társadalomtudós által diagnosztizált bajokat ez a korszak természetére jellemző intézkedés természetesen nem számolta fel. A hetvenes-nyolcvanas években a szegénység még tovább mélyült, s az egyes társadalmi csoportok leszakadása jól láthatóvá vált. Az államhatalom a társadalmi egyenlőtlenségek meglétét, a szociális problémákat nem ismerte el. Bizonyos jelenségeket így a munkanélküliséget kriminalizálták , más jelenségeket – mint az alkoholizmust – medikalizáltak, és devianciának (korabeli elnevezéssel társadalmi beilleszkedési zavarnak) minősítettek.

A hetvenes években az ország településhálózatát az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (OTK) szerint fejlesztették. Az állami településpolitika fokozta a különböző térségek és településtípusok között mindig meglévő területi egyenlőtlenségeket. A beruházások, az állami és kedvezményes lakásépítések elsősorban a fejlettebb területeket érintették. Egyes falvak teljesen elnéptelenedtek, Gyűrűfű község megszűnése 1972-ben például publicisztikai vihart kavart. A korszerűtlen iparszerkezet, gazdaságtalan termelés miatt a nehézipari körzetek már a rendszerváltozást megelőzően megérezték a válság hatásait. Később, a kilencvenes évektől a munkanélküliség tömeges megjelenésével ezek lettek az ország úgynevezett depressziós válságtérségei. Már a szocializmus évei alatt megfigyelhető volt az a jelenség is, amelyet a szegénység etnicizálódásának nevezünk. Az államhatalom kényszerasszimilációs intézkedéssorozattal próbált változtatni a cigányközösségek helyzetén. Az intézkedések egy része a cigánytelepek felszámolását célozta. Ezek az áttelepítési akciók azonban, amelyeket a helyi közigazgatási szervek irányítottak – így például a ’cs’ lakások (csökkentett komfortfokozatú” lakások) építése –, nem csökkentették a szegregációt: a régiek helyett új cigánytelepeket alakítottak ki. Az állam által az oktatáspolitika területén kezdeményezett változtatások szintén az elkülönítés irányába hatottak. Sok helyen cigányosztályokat szerveztek az iskolából kimaradt roma gyerekek részére, máshol új iskolákat építettek nekik, s volt, ahol egyszerűen a kisegítő iskolákba irányították át őket. Több társadalomkutató is rámutatott, hogy az iskolarendszer általában sem mérsékelte, sokkal inkább erősítette a társadalmi egyenlőtlenségeket.

A nyolcvanas években a hatóságok kényszerintézkedései népesítették be az úgynevezett gyermekvédő intézeteket. Ezek falai közül kerültek ki (az utcára) azok a fiatalok, akiket később az állam deviánsnak minősített. Nekik jóformán lehetőségük sem volt arra, hogy kitörjenek ebből a helyzetből: az államtól a pályakezdéshez nem kaptak mást, mint egy ágyat a munkásszállón. A közveszélyes munkakerülést – mint fent említettük – bűncselekménnyé minősítette a hatalom, és a „munkakerülők” megtörésére a hatóságok új büntetés-végrehajtási intézményeket létesítettek, s „szigorított javító-nevelő munkára” fogták őket. Tetézte a bajokat, hogy a nyolcvanas évek első felétől mind többen kezdtek kiszorulni a foglalkoztatottságból. A nem foglalkoztatottak ténylegesen is munkanélkülivé váltak, s megjelentek a nagyvárosok utcáin a hajléktalanok. Mind többen voltak, akik nem tudták fizetni számláikat, és az önkényes lakásfoglalókat a hatóságok kilakoltatták. A fokozódó infláció hatására azok is megérezték a gazdasági-társadalmi válság hatásait, akik korábban biztonságban és viszonylagos jólétben tudhatták magukat. Így jártak például a nyugdíjasok, mivel a nyugdíjak vásárlóértéke rohamosan csökkent. Mind többen kényszerültek lemondani az olyan Kádár-kori státusszimbólumokról, mint a hétvégi ház, az autó vagy az IBUSZ út. A statisztikák szerint a rendszerváltozás időszakában a lakosság felének romlott a jövedelmi helyzete. Míg 1988-ban a felnőtt népesség kilenc százaléka élt a létminimum alatt, addig két évvel később már tizenöt százaléka, azoknak így, akik korábban kevéssel a létminimum felett éltek, most megélhetési gondokkal kellett szembenézniük.

E kedvezőtlen folyamatok – bár meghatározták a közhangulatot – természetesen nem mindenkit érintettek. A piaci viszonyok kibontakozása lehetőséget adott arra, hogy egyes csoportok a szocializmus viszonyai közt tisztesnek számító egzisztenciát teremtsenek. A korabeli szociológiában fontos kutatási iránnyá vált a sokféle jelzősszerkezettel megjelenített jelenség, az úgynevezett második gazdaság (másképp fekete, illegális vagy szürke gazdaságnak nevezték), az állami gazdaság mögött/mellett kibontakozó piaci viszonyok vizsgálata. A téma népszerűsége összefüggött azzal, hogy ekkor a politikában is napirenden volt a kisvállalkozás-szélesítő gazdasági-jogi szabályozás megteremtése. A második gazdaság jelensége kapcsán vita indult a szociológusok között arról, hogy lehetséges-e Magyarországon a szocializmusban polgárosodásról vagy akárcsak ebbe az irányba mutató jelenségekről beszélni. Többen a piaci viszonyok korlátozott újjáéledésére, a vállalkozói szektor megjelenésére hivatkozva érveltek emellett, jóllehet a piacot meghatározó szabadság, a vállalkozó polgár döntéseit általában jellemző autonómia nyilvánvalóan nem teremtődhetett meg a rendszer keretei között.

A társadalomban a szocialista nagyvállalatok átalakításával, a privatizációval, a külföldi befektetők megjelenésével látványossá váltak a vagyoni egyenlőtlenségek, a vállalati vezetők a korábban kiemelkedő egzisztenciával bíró párt- és állami vezetők fizetésének a sokszorosára rúgó jövedelmekre s milliós prémiumokra tettek szert, miközben 1989-ben a bruttó átlagfizetés mindössze tizenháromezer forint volt. Ennek egyik következménye volt, hogy a pártállami elit érdeklődése is mindinkább a tulajdonszerzés és az izmosodó magánszféra felé fordult. Többen közülük gátlástalanul használták ki kapcsolati tőkéjüket és a privatizáció visszásságait. A párt- és az állami vezetők ugyanakkor a közvélemény nyomására lemondtak több, az elitet korábban jellemző kiváltságról. A Minisztertanács Kabinetje 1989 novemberében foglalkozott a pártállam „elitjének” juttatásaival. Első lépésként számba vette a nagyon széles kört felölelő elitjuttatások körét, amely a kiemelkedő nyugdíjtól a lakáshoz jutás kiváltságán keresztül az emelt szintű egészségügyi ellátásig terjedt. A kiváltságokat kisebb részben nyilvános jogszabályok szabályozták, többségükről azonban belső kormányrendelet rendelkezett. A Kabinet számára készült összefoglaló egyben azt is megállapította, hogy a kivételes ellátások rendszere betöltötte a szerepét, mivel a párt- és állami vezetők sokkal jobb anyagi körülmények között élnek, mint a társadalom átlaga. A Minisztertanács úgy döntött, hogy a kivételes ellátásokat megszüntetik, ám a már megállapított kivételes nyugdíjakat, nemzeti gondozási díjat tovább folyósítják és a kiemelt egészségügyi ellátás is megmarad mindazoknak, akik ebben korábban is részesültek. Az igazságosság jegyében azonban új jogosultságok megállapítására már nem kerülhetett sor, és megszüntették a Minisztertanács Kivételes Ellátások Bizottságának működését is. 1989 márciusában – a Politikai Bizottság javaslatára – a kivételezettek zártkörű klubja, az Egyetértés vadásztársaság is feloszlatta önmagát. (Igaz, ehelyett a vadászó vezetőknek rögvest új társaságot alakítottak.)

A magyar társadalomban ugyanakkor megjelent a társadalmi szolidaritás jelensége is, ennek emblematikus pillanata volt a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) megalapítása. Rendszerkritikus magyar értelmiségiek, amikor 1979-ben alapot hoztak létre a szegénység leküzdésére, nemcsak a szegényekkel, a kirekesztettekkel vállaltak szolidaritást, hanem szembehelyezkedtek a pártállammal is, vállalva egzisztenciájuk elvesztését. A szociális ellátórendszer már a szocializmus alatt minden ízében recsegett, ropogott. A kilencvenes években a rendszer gyors összeomlásával tömegek kerültek kilátástalan helyzetbe, és felszínre kerültek a korábban elkendőzött, elhallgatott társadalmi bajok, feszültségek is.

A hetvenes-nyolcvanas években kortárs szociológiai elemzések, a szociográfiai irodalom egy része tiltott vagy legalábbis elhallgatott jelenségekkel foglalkozott, így a hivatalosság mellett egy második – szűkkörű – nyilvánosságot teremtett. A rendszerváltó értelmiségnek általában is célja volt az állam ideológiai és információs monopóliumának – a három T rendszerének – 0megtörése. 1981 őszén, amikor Kádár János épp moszkvai látogatásra, Brezsnyev SZKP főtitkár 75. születésnapja megünneplésére készülődött, jelent meg először a Beszélő című, illegálisan terjesztett stencilezett kiadvány. Szerzői azt ígérték, hogy tájékoztatást adnak mindazokról az eseményekről, amelyeket a hivatalos Magyarország televíziója, rádiója, illetve sajtóorgánumai elhallgatnak. A „másképp gondolkodók” különböző informális szerveződései ezzel saját nyilvánosságot teremtettek. A Beszélőt és a többi szamizdat lapot – Hírmondó, Égtájak között, Demokrata – egy viszonylag szűk értelmiségi, egyetemista kör mellett leginkább a Belügyminisztérium belső elhárításának munkatársai forgatták. Annak az ellenzéki körnek, amely itt megfogalmazta programját azonban kulcsszerepe volt a rendszerváltozás folyamatában.

Nemcsak a szociálpolitikában, hanem több más olyan területen is lebomlott az állami támogatások korábbi rendszere, amelyet a kádári hatalom – önmaga legitimálása miatt –fontosnak tekintett. A Kádár-érában az irányított kultúrpolitika kiemelt finanszírozási területnek számított, igaz, ennek fejében a hatalom egy hűbéri viszonyokat idéző rendszer keretében osztotta a pénzeket. Az Aczél-korszakban, a hatvanas években szabályos művelődésiház-építési láz tört ki Magyarországon, s ennek köszönhető, hogy a mai napig közel 2700 kultúrház működik országszerte. Kialakult az a sajátos haknikultúra, amely megteremtette és eltartotta a hivatalos előadóművészek egész seregét. A rendszer azonban nem tűrt semmiféle alternatívát, az állam tudatosan támogatott, és ellenőrzötten öntötte a pénzt a cenzúrázott rádióba, televízióba, színházakba, lemez- és könyvkiadókba. A kommunista „kultúroffenzíva” során kialakult egy, a pártállammal olykor semleges, olykor szövetséges viszonyt ápoló, befolyásos értelmiségi elitcsoport, mely a hatalommal karöltve egy személyes kapcsolatokon alapuló, informális érdekkijáró rendszert működtetett. A rendszerváltozás után újra kellett építeni a kultúra támogatásának rendszerét, ami nemcsak érdeksérelemmel, hanem – a források csökkenése miatt – szükségszerűen értékveszteséggel is járt.

A rendszerváltozás után nemcsak a kultúra támogatása, megbecsülése változott, hanem a művészet, a művészek szerepe is átalakult. A képzőművészet, az irodalom a szocializmusban a saját – a mindenkori hatalomtól elvileg független – értékrendjével a hatalom által alkotott virtuális világ, rend ellen hatott. A szellemi élet színterei fontos közvéleményformáló fórummá váltak a diktatúrában, s bár voltak művészek szép számmal, akik kollaboráltak, s többen a politika hatékony bírálatát is feladatuknak látták. A magyar történelemből következően irodalmunkban amúgy is gazdag hagyománya volt e közéleti szerepvállalásnak. Természetesen a nyíltabb állásfoglalások mellett a politikai tartalmú üzenetek sokszor bonyolult – a hatalmasok (és a közvélemény) számára teljesen érthetetlen – esztétikai formákban fogalmazódtak meg. A rendszerváltozás éveinek forradalmi hangulatában azonban művészek sora vállalt nagyon konkrét közéleti szerepet. A rendszerváltó politikusok között Magyarországon sok író, irodalmár volt. Az irodalomnak ez a szerepe a nyilvánosság kiteljesedésével, valamint a demokrácia kiépülésével, az új rendszer megszilárdulásával járó szükséges és szükségtelen csalódások miatt azóta háttérbe szorult.

 

Rendszerváltó gazdaság

 

A hetvenes évek közepéig a magyar gazdaság viszonylag dinamikusan fejlődött, ám az évtized végétől megszorító intézkedéseket vezetett be a kormány a gazdasági visszaesés és az olajárrobbanás hatása miatt. 1982-ben Magyarország csatlakozott a Világbankhoz. A VII. ötéves terv (1986-1990) időszakában a magyar állam számos reformintézkedést hozott. Megkezdődött az állami tulajdonra épülő tervgazdaság lebontása. Megteremtették a piacgazdaságra való áttérés számos jogi feltételét, ilyen volt például a csődtörvény elfogadása, a kétszintű bankrendszerről vagy a forgalmi adóról és a személyi jövedelemadóról szóló döntések meghozatala.

Jelentős lépés volt a piacgazdaság kiépülése felé vezető úton a piaci áttörést és demokratizálást sürgető Fordulat és reform című alternatív gazdaságpolitikai program megjelenése, amely 1986-ban készült. A Közgazdasági Szemle 1987. júniusában erősen szerkesztett változatban – hat kritikával ellensúlyozva –, de publikálta az eredetileg szamizdat kiadványt. Ekkor átmenetileg megnövekedett a korábban csak szűk szakmai vitáknak helyet adó Szemle olvasóinak a száma; az 1987. júniusi folyóiratszámot valósággal szétkapkodták. (Az itt közölt szöveget – a program mintegy hatvan szakértő közreműködésével készült – Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György jegyezte.) A Fordulat és reformnak megjelent egy teljesebb változata is a Medvetánc c. folyóirat 1987. évi 2. számának mellékleteként. Nyilvánvaló volt, hogy a gazdasági és társadalmi átalakulás kérdéseit nem lehet egymástól elválasztani. A Fordulat és reform III. számú melléklete a társadalmi reformot tárgyalta, a IV. pedig a szabad sajtó feltételrendszerét. Szinte ezzel egyidőben készültek 1986–1987-ben a fent említett, illegális kiadványként megjelenő Társadalmi szerződés fogalmazványai (e dokumentum, mely az ellenzéki értelmiség programnyilatkozataként fogható fel, terjedelmes gazdasági fejtegetéseket is tartalmaz). 1987 júniusában a Beszélő különszámaként jelent meg a Társadalmi szerződés (A politikai kibontakozás feltételei alcímmel), a program híres követelése volt, hogy „Kádárnak mennie kell!”. A kötetet Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia írta, szerkesztette.

A súlyosan eladósodott ország vezetőivel a nemzetközi hitelszervezetek is tudatosították, hogy az ország további finanszírozása fejében reformokat kell végrehajtani. 1988-ban a Németh-kormány – részben külső, részben belső nyomásra, a kormánnyal és az ellenzékkel is kapcsolatot tartó reformközgazdászok elképzeléseit figyelembe véve – a piacgazdasági modellt teljeskörűen vállaló reformtervezet fogadott el. Ez kitért a magántulajdon egyenjogúsításának, a kereskedelem és a piac felszabadításnak kérdéseire. Az adórendszer szociálpolitikai ihletésű elemeit fel kívánták számolni, emiatt felvetődött az egykulcsú általános forgalmi adó bevezetése is. Célként fogalmazódott meg a tervgazdaság alapját képező központi tervezés felszámolása. (Az Országos Tervhivatal gazdasági csúcsszervként azonban még 1990-ig létezett, igaz, gazdasági reformelképzelések is születtek a hivatalban).

1988. január 1-jén lépett életbe az adóreform, amely ismét meghonosította Magyarországon a piacgazdaságokban általánosan létező adónemeket. (Az adórendszer radikális reformjára utóbb több, meg nem valósult elképzelés született. ) Az év első napján nemcsak a személyi jövedelemadót vezették be, hanem az állampolgársággal járó, a világ összes országába érvényes „világútlevelet” is. Megindult a 20. század új magyar „kalandozó hadjárata”. Honfitársaink Magyarországról a valutatartalékokat, Nyugat-Európából, elsősorban Ausztriából pedig a használt, öreg autókat és a különböző fogyasztási cikkeket söpörték ki. A „féktelen birtoklási vágy” tárgyai elsősorban a Gorenje fagyasztók, a videomagnók és televíziók voltak. Hétvégeken állandósultak a több kilométeres kocsisorok, a több órás várakozások a nyugati határokon. Szombathely központjától például gyakran Bucsuig ért a várakozó autók sora a „Via Gorenjén”.

Fontos reformlépés volt, amikor 1988. október 10-én az Országgyűlés elfogadta a társasági törvényt, amely 1989. január 1-jével lépett hatályba. A jogszabály elfogadásával meghirdetett vegyes gazdaságú modell lényegében az állami szektor visszaszorítását jelentette. A társasági törvény előmozdította az állami vállalatok gazdasági társasággá alakulását, a külföldi tőke bevonását a gazdaságba, és magánszemélyeknek is lehetővé vált a társaságalapítás. (Az állami vállalatok társaságokká alakulása már korábban, 1987-ben megkezdődött.) A kilencvenes évekre a csődtörvény, a külgazdasági nyitás, a felértékelő árfolyam-politika együttes hatása teljesen felbomlasztotta a nagyvállalati szektort. A vállalatokat szétdarabolták, felvásárolták. (Már 1981-től lehetővé tették leányvállalatok alapítását, és részben legalizálták a kisvállalkozási formákat.) Vitatható körülmények között, de megindult a magánosítás folyamata is. A társadalmi vagyon privatizációjának ismert részlete az MSZMP és más pártállami szervezetek ingatlanbirodalmának magánkézbe való átjátszása.

Kormányzati cél volt ugyanakkor a külföldi tőke bevonása a gazdaságba, amivel a Németh-kormány az államot rövidtávon fenyegető fizetésképtelenséget és az államcsődöt próbálta elkerülni. Jelentős tőkeberuházás esetén ötéves adómentességben részesítette az állam a külföldi cégeket, sőt, mint piaci árus a portékáit, a lehetséges vevőknek kínálgatta is őket. 1989. január 31-i sajtótájékoztatóján az ipari miniszter például ötvenegy vállalatot ajánlott fel megvételre. A Németh kormány „spontán privatizációja” méretét tekintve – a későbbi vagyoneladásokhoz képest – nem volt jelentős, viszont visszásságai miatt maradandó nyomokat hagyott a köztudatban. Ennek kapcsán szembesült az ország nyilvánossága a gazdag vállalkozói réteg színrelépésével is. A privatizáció körül a későbbiekben sem sikerült tiszta feltételeket, átlátható viszonyokat teremteni. A vállalatok privatizációjáról csak úgynevezett privatizációs emlékeztetők készültek, amelyekben pusztán a formális döntéseket, az adminisztratív, szervezeti átalakulásokat, ill. a tulajdonosváltás tényét rögzítették. A szabályozatlan, visszaélésekre lehetőségeket adó jogszabályi és politikai környezet sűrű homályt borított a nagy vagyonok születésének körülményeire, mint ahogy a kétes döntések hátterét sem lehet utólag megvilágítani. Egy, a rendszerváltozás idején született szellemes mondás szerint a privatizációnak csupán három feltétele hiányzott Magyarországon: a valódi tulajdonos, a piaci ár és a fizetőképes vevő.

A rendszerváltozással a mezőgazdaságban is lezárult az állami gazdaságok korszaka. Az Országgyűlés 1988 tavaszán módosította a szövetkezetekről szóló 1971. évi III. törvényt és a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről szóló 1967. évi III. törvényt (1988. évi III. törvény). A törvénymódosítás megteremtette az úgynevezett belső vállalkozások intézményét, a földet és a nagyüzemi termelőeszközöket a tagok így belső vállalkozási egységekben is használhatták. A törvény lehetővé tette továbbá a tartósan gazdaságtalanul működő, fizetőképtelen vagy felszámolás előtt álló tsz-eknek az egyszerűbb szövetkezeti forma létrehozását. Az oszthatatlan közös vagyon intézménye azonban egyelőre még fennmaradt, bár az 1989. évi XX. törvény lehetővé tette ennek részleges felosztását. 1989 után a termelőszövetkezetek nagy része széthullott, s a mezőgazdasági földterületek kárpótlás és földjáradék útján magántulajdonba kerültek.

A rendszerváltozás során újra meg kellett teremteni az értékpapírpiac alapjait. (A Budapesti Áru- és értéktőzsdét még 1948-ban szüntette meg a kommunista hatalom.) 1989-ben alakult meg a Budapesti Árutőzsde (BÁT), majd 1990. július 1-jétől megkezdte működését a Budapesti Értéktőzsde (BÉT). 1989 márciusában a magyar kormány kezdeményezte a Szovjetunióval a „dollárelszámolás” bevezetését (a KGST még két évig létezett). Érzékelhető volt, hogy alapvetően átalakulnak Magyarország külgazdasági kapcsolatai.

A pártállam vezetői sokáig eltitkolták az ország eladósodásának a mértékét; Németh Miklós kormányfő 1989 végén a Parlamentben jelentette be végül ennek összegét. Magyarország nettó külső adóssága ekkor már az éves hazai terméknek több mint a felére rúgott. A kilencvenes évek elején a rendszerváltó elitnek, a demokratikusan megválasztott kormánynak és az országnak kellett szembenéznie a létezett szocializmus örökségével. A magyar társadalmat érzékenyen érintő veszteségek jóval korábban keletkeztek, mint amikor az állampolgárok többsége megtapasztalta őket. A késő Kádár-kori politika, mely a rendszer alapjának gondolt létbiztonságot, és a viszonylagos jólétet külső eladósodásból próbálta fenntartani, súlyos örökséget hagyott hátra.

 

Nemzetközi erőtérben

 

A magyarországi és a kelet-európai változásokhoz a keretet a nemzetközi helyzet, a nagyhatalmak erőviszonyának alakulása, a Szovjetunió gazdasági gyengülése határozta meg. 1985. március 11-én Mihail Sz. Gorbacsov lett az Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottságának új főtitkára. Kádár János az év őszén tisztelgő látogatáson kereste fel Moszkva „új urát”. Kettejük megbeszélésén kényes kérdések is felmerültek, mint például az 1956-os forradalom vagy Kádár utódlása. A következő év elején Gorbacsov az SZKP XXVII. kongresszusán (1986. február 25.) meghirdette a peresztrojkát, a politikai-gazdasági rendszer átalakítását, reformját. Csak két év múlva vált a nyugati elemzők számára is nyilvánvalóvá, hogy milyen súlyos problémákkal küzd a Szovjetunió. 1988. február 8-án Gorbacsov bejelentette, hogy az 1979 óta tartó értelmetlen, pazarló háborúnak véget kell vetni, és a szovjet csapatokat kivonják Afganisztánból. A Vörös Hadsereg alakulatai 1989 elején elhagyták Afganisztánt. A szovjet pártfőtitkár többször is katasztrofálisnak minősítette országa gazdasági helyzetét, és a hadikiadások számottevő leszállításáról beszélt, beleértve a Közép-Európában állomásozó csapatok és hadászati eszközök jelentős csökkentését.

Magyarországon is megkezdődtek 1988 nyarán az egyeztetések az országban állomásozó szovjet csapatok részleges kivonásáról. Mihail Gorbacsov 1989. július 25-én Moszkvában fogadta Nyers Rezsőt és Grósz Károlyt. A kétoldalú tárgyalás alkalmával megállapodtak, hogy folytatják a megbeszéléseket a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok további sorsáról, sőt megfogalmazódott, hogy – ha úgy alakul a nemzetközi helyzet – a csapatcsökkentések folyamata elvezethet a teljes kivonuláshoz. 1990. január 13-án Németh Miklós bejelentette, hogy Magyarország és a Szovjetunió hamarosan megállapodást köt a szovjet csapatok mielőbbi távozásáról. Erre március 10-én került sor. Horn Gyula és Eduard Sevarnadze Moszkvában aláírta a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló egyezményt. Két nappal később Hajmáskéren meg is kezdődött az ország szuverenitása szempontjából döntő jelentőségű megállapodás végrehajtása.

A ’80-as évek végének magyar külpolitikájában meghatározóvá vált a két nagyhatalomhoz, illetve a szomszédos államokhoz fűződő viszony alakulása, valamint a létezett szocializmus idején felmondott diplomáciai kapcsolatok rendezése. Ebben az időszakban a magyar külpolitika legnagyobb kihívása, egyben a rendszerváltozás egyik fontos eleme, a Német Demokratikus Köztársaság állampolgárai menekülti státuszának rendezése volt, miután Magyarország csatlakozott az ENSZ menekültügyi konvenciójához (1989. március 17.). 1989-re a Szovjetunió szerepe jelentősen átalakult a szocialista tömbön belül. Korábban a legcsekélyebb változás is elképzelhetetlen volt a szovjet vezetés jóváhagyása nélkül, 1989-re azonban az Amerikai Egyesült Államok befolyása egyre jobban megerősödött a térségben. 1989. július 11-e és 13-a között hazánk történetében első alkalommal Magyarországra látogatott az USA elnöke.

Az idillinek korábban sem nevezhető magyar-román kapcsolatok a ’80-as évek végére teljesen megdermedtek. Nicolae Ceausescu ugyanakkor a falurombolási programjával akaratlanul, de mégiscsak „támogatást” adott Magyarországon az ellenzék nemzeti egységéhez. Budapesten 1988. június 27-én százezres tömeg vonult méltóságteljesen a Hősök teréről a román nagykövetség elé a romániai falurombolások elleni tiltakozásul. Válaszul másnap a románok bezáratták a kolozsvári magyar főkonzulátust. Grósz Károly 1988. augusztus 28-án Aradon találkozott Ceausescuval. Tárgyalásaik nem hoztak érdemi eredményt, sőt a találkozón Grósz olyan ember benyomását keltette, mint aki nem tud – vagy nem is akar – elég határozottam fellépni tárgyalópartnerével szemben a kisebbségi magyarság érdekében, és ezzel súlyosan ártott a romániai magyarok ügyének. A temesvári református lelkész, Tőkés László bátor kiállása teremtett olyan helyzetet Romániában, amelyet a „kondukátor” már nem tudott kezelni. A hatalom hiába próbálta 1989 őszén erőszakkal elfojtani az elégedetlenséget, az csak oda vezetett, hogy a szocialista táborban egyedüliként, Romániában nem békés átmenet révén, hanem fegyveres harc eredményeként váltották le a hatalom korábbi birtokosait.

Északi szomszédunkkal, Csehszlovákiával a Dunán épülő bős-nagymarosi vízlépcső ügye miatt romlott meg a viszony. Az ötvenes évek eltúlzott iparosítását idéző beruházással kapcsolatban az MTA 1983-ban hatásvizsgálatokra hivatkozva javasolta az építkezések leállítását. A vízlépcső ellen szerveződött társadalmi mozgalom, a „Duna Kör” 1985-ben alternatív környezetvédelmi Nobel-díjat kapott. Nem lehetett többé elhallgatni a problémákat, a köztudatban szimbolikus jelentőségűvé vált a bős-nagymarosi vízlépcső ügye. A beruházás leállítása melletti civil szervezkedés keretet adott a tiltakozó felvonulásoknak, élőlánc-szolidaritási demonstrációknak, lényegében a rendszerkritikának. A magyar politikai elit határozatlansága, tehetetlensége miatt azonban ismét a magyar érdekek szenvedtek sérelmet. Az éveken át tartó civil tiltakozások, a nemzetközi fórumok előtt zajló viták sem hozták közelebb a megoldást. Nyilvánvalóvá vált, hogy csak komoly erkölcsi és anyagi veszteséggel léphet ki az ország az előnytelen beruházásból. A Szigetközben, a Mosoni Duna mentén a természeti károk felszámolása, az ökológiai egyensúly helyreállítása még évekig tartott.

Magyarország a ’70-es évek közepétől vált a nyugatnémetek kedvelt idegenforgalmi céljává. A ’80-as években a balatoni kempingekben, szállásokon alig lehetett üres helyet találni a szezonban. Mivel Magyarországra a keletnémet turisták is szabadon beutazhattak, gyakran itt találkoztak nyugati rokonaikkal, ismerőseikkel. A német egység megteremtésében Magyarország geopolitikai helyzete miatt kulcsszerepet játszott. A Határőrség Országos Parancsnoksága a megváltozott politikai helyzetre és takarékosságra hivatkozva 1988. október 27-én kezdeményezte Magyarország nyugati határán a műszaki zár felszámolását. 1989 nyarán egyre nagyobb létszámú keletnémet menekült csoportok kértek segítséget a budapesti és a prágai nyugatnémet követségeken. 1989. augusztus 14-én ideiglenesen be kellett zárni az NSZK budapesti nagykövetségét, mert már nem tudta befogadni a kivándorolni szándékozó keletnémet-állampolgárokat. A Reuter brit hírügynökség szerint a hónap első felében 1100 keletnémet szökött át a magyar határon Ausztriába. 1989. augusztus 19-én Sopron közelében a „Páneurópai piknik” keretében megnyitott határon keresztül mintegy 300 keletnémet állampolgár menekült Ausztriába. Az augusztus 20-i ünnep alatt a hétvégén 1000 NDK-állampolgár lépte át a határt. Mégis egyre nőtt a keletnémet menekültek létszáma Magyarországon. Augusztus 22-én újabb menekült tábort kellett nyitni Csillebércen. A következő napon többszáz NDK-állampolgár egyszerre kísérelt meg átjutni a magyar–osztrák határon . Másnap Horn Gyula külügyminiszter sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a Magyarországon tartózkodó közel 200 ezer keletnémet állampolgárból legalább 20 ezren nem kívánnak hazájukba visszatérni. Augusztus 25-én a Magyarországon tartózkodó NDK-menekültekről tárgyalt Bonnban Németh Miklós kormányfő és Horn Gyula. Augusztus 31-én váratlanul ismét Berlinbe utazott a külügyminiszter. A Reuters brit hírügynökség szerint ekkorra már több mint hatezer NDK-állampolgár szökött át Magyarországról Ausztriába. 1989. szeptember 10-én a magyar kormány bejelentette, hogy szeptember 11-én 0 órától engedélyezi a keletnémet állampolgárok kiutazását a nyugati országokba. A következő három napban több mint 12 ezren éltek a lehetőséggel. A magyar kormány az ország nyugati határainak megnyitásával átvágta az Európát négy évtizede megosztó vasfüggönyt. Az esemény államközi diplomáciai konfliktust okozott a kelet-berlini kommunista vezetéssel, Moszkva viszont csak visszafogott, a beavatkozási szándéknak még a látszatát is kerülő nyilatkozatokat tett közzé.

Magyarország már a hatvanas években rendezte a legtöbb nyugati állammal diplomáciai kapcsolatait, amelyeket azok többnyire 1956 után szakítottak meg. A rendszerváltozás idejére két állam maradt, amellyel évtizedek óta nem rendezték a viszonyt. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság követelésére az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. április 4-én kiutasította az országból Angelo Rotta pápai nunciust azzal a hivatkozással, hogy az 1944. október 15-i proklamáció után is a helyén maradt, és ezzel de facto elismerte a németeket kiszolgáló Szálasi-kormányt. Nem vették figyelembe, hogy a főpap a vatikáni menlevelekkel zsidók ezreit mentette meg a nyilasterror idején. A nuncius távozása azonban még nem jelentette a kapcsolatok megszakadását, az csak 1949 januárjában következett be. Akkorra egyértelművé vált, hogy a magyar katolikusokat a kommunista diktatúra teljesen el kívánja szigetelni Rómától. A hatvanas években, a kapcsolatok enyhülése idején sem merült fel érdemben a diplomáciai viszony rendezése. Erre negyven évet kellett várni. 1989. február 9-én Magyarország ismét diplomáciai kapcsolatot létesített a Vatikánnal. Németh Miklós miniszterelnök és Agostino Casaroli nuncius aláírta hazánk és a Szentszék közti diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről szóló egyezményt. Március 28-án II. János Pál pápa magyarországi apostoli nunciussá nevezte ki Angelo Acerbi érseket.

Izrael állammal 1967. június 12-én, a „hatnapos háború” miatt szakította meg a Magyar Népköztársaság a diplomáciai kapcsolatokat. A következő huszonkét évben a magyar állampolgárok érdekeit Izraelben a Svéd Királyság látta el, Izrael érdekeit pedig Svájc képviselte a Magyar Népköztársaságban. 1989 szeptemberében emelték ismét nagyköveti szintre a kapcsolatokat.

 

*          *          *

 

Az 1989/1990-es évek a magyar történelemben az elmúlt rendszer, a létezett szocializmus lezárását és a többpártrendszeren alapuló parlamenti demokrácia kezdetét jelentik. Húsz év telt el 1990 óta. Magyarországon a kommunista-szocialista diktatúra léte mindösszesen 42 év volt (1948–1990). A létezett szocializmus felét lassan a parlamenti demokrácia is megélte. Nagy horderejű döntéseknek köszönhetően jelentős lépéseket tett az ország: belépett a NATO-ba, tagja lett az Európai Uniónak is. Mégis, mintha több volna a csalódott ember. Hova lettek 1989/1990 reményei? A legtöbb állampolgár, amikor húsz évvel ezelőtt a Nyugatra tekintett, nem a politikai rendszereket, nem a pártokat, hanem a jólétet látta, amire ő is vágyott. Hamarosan aztán mi is megkaptuk a sóvárgott bevásárlóközpontokat, telepakolhattuk a bevásárlókocsikat, megjelentek az utcákon a német, a francia és a japán autócsodák is, és eközben megismerhettük a szegénység új arcait. Ma szabadon lehet utazni szerte a világban (annak, aki megteheti), szabadon lehet véleményt nyilvánítani (feltéve, ha nem sért másokat). Az emberek azonban feszültek, ingerültek és legfőképpen csalódottak. Valahol utat vesztettünk?