MAGYAROK A GULAG ÉS A GUPVI TÁBOROKBAN

Márkus Beáta

A német származású civilek Szovjetunióba deportálásának (1944/1945) lokális forrásai

A második világégés utolsó szakaszában és az azt követő néhány évben a szovjet fegyveres erők magyar állampolgárok tízezreit hurcolták, internálták és deportálták a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. A nemzetközi és hazai kutatás rendkívül sokat tett az utóbbi évtizedekben az ilyen akciók hátterének feltárásáért,[1] kevesebbet tudunk azonban arról, hogy hogyan is zajlott ezek végrehajtása Magyarországon. Ennek részben a források hiánya vagy hozzáférhetetlensége az oka – kevés kutatónak adatott meg mindeddig például a lehetőség, hogy oroszországi archívumokban kutasson a témához.[2] Vannak azonban ehhez kapcsolódó állományok magyarországi levéltárakban is, amelyek feltárása még várat magára. Ez az írás az ilyen források egy részének bemutatását tűzte ki céljául.

Fontos már itt megjegyezni, hogy a tanulmány a magyarországi deportálások nem teljes körére fókuszál, mindössze egy – viszonylag – jól ismert akcióra: a német származásra hivatkozva történt tömeges és szervezett civildeportálásokra, amelyek a GUPVI (lásd lent) táborrendszerbe irányultak. Nem tárgyai tehát sem az olyan elhurcolások, amelyre pl. Nyíregyházán került sor 1944. októberén,[3] illetve Budapesten és környékén a város ostroma alatt és után[4]– ezek az akciók rögtönzöttek voltak, a férfi lakosságra korlátozódtak és a magyar kutatás szerint a hadifoglyok létszámának kiegészítését célozták. Szintén nem érinti az írás a vélt vagy valós politikai bűncselekményekért elítéltek eseteit, akiket 1945-től kezdődően a GULAG (lásd lent) táborokba hurcoltak.[5]

A német származású civilek Szovjetunióba deportálása

A német származású civilek Szovjetunióba deportálásának hátterében elsősorban gazdasági okok álltak: a háború évei alatt a sztálini állam ugyanis hatalmas veszteségeket szenvedett el, így az újjáépítés nehézségeit csak fokozta a kialakult munkaerőhiány.[6] A problémára annál is inkább megoldás kellett, mivel a Szovjetunió a háború után sem szerelte le a Vörös Hadsereget, így a férfi lakosság nem tért vissza a munkaerőpiacra. A megfélemlítés, átnevelés és megtorlás mellett ez vezetett a kényszermunka felhasználásának fokozódásához 1945 után, amelynek akkorra intézményesült keretei léteztek a Szovjetunióban.

Az egymás mellett létező táborrendszerek egyike volt a GULAG, amelyben vélt vagy valós tetteikért elítélt rabok végeztek „javítómunkát".[7] A másik hálózat a GUPVI felügyelete alá tartozott, ahová a hadifoglyok mellett különböző okokból civil csoportokat is internáltak „jóvátételi munka" céljából.[8] Az erősen eufémisztikus kifejezés arra utal, hogy Sztálin a szövetséges nagyhatalmakkal való tárgyalásokon, különösen 1945 februárján a jaltai/krími konferencián jelezte, hogy német munkaerőt kíván igénybevenni jóvátételi célból.[9] Ennek részleteit éppúgy nem fejtette ki, mint hogy e munkaerő jelentős része már szervezetten és tömegesen deportálásra került – így a szövetségesek felelőssége hallgatólagos beleegyezésükért legfeljebb szimbolikusnak tekinthető.

A jóvátétel célra igénybe vett civilek egy részét a szovjet Állami Védelmi Tanács 1944. december 16-án kiadott 7161. számú határozata értelmében deportálták.[10] Ez kimondta, hogy a munkaképes, német származású civil lakosságot Bulgáriából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Magyarországról és Romániából jóvátételi munkára kell mobilizálni és interálni. Ez a határozat kiadásától 1945 februárjáig meg is történt, és a szovjet források alapján közel 32.000 főt érintett – nőket 18 és 30, férfiakat 17 és 45 éves kor között.

Jelen ismereteink szerint Magyarországon a főbb deportálási régiók a Dél-Dunántúlon, Budapest környékén, Észak-Bácskában, az akkori Békés és Csanád vármegyékben illetve Északkelet-Magyarországon voltak. A végrehajtás regionálisan nagy különbségekkel zajlott, amelyben számos tényező szerepet játszott; például a földrajzi adottságok, a hadiesemények intenzitása, ideje és időtartama, az adott térségben élők etnikai identitása, a helyi magyar hatóságok kooperációra való hajlandósága, vagy hogy ott éppen a 2. vagy a 3. Ukrán Front állomásozott, netán a délszláv partizánok vették át a hatalmat. 

A deportáltakra 1 – 5 év kényszermunka várt a szovjet GUPVI-lágerekben, ahol különösen a kezdeti időszakban rendkívül kedvezőtlenek voltak az élet- és munkakörülmények. Ennek számlájára írható, hogy a deportáltak kb. 30% életét veszítette az éhezés, a járványok vagy balesetek következtében. A túlélők egy részét a Szovjetunióból egyenesen Németországba telepítették ki, de az újrakezdés (németként) az új magyarországi rendszerben sem volt könnyebb.

Ennek egyik oka, hogy a történtek kibeszélésére évtizedekig nem volt lehetőség, először a rendszerváltozás után, az 1990-es években került a deportálás a nyilvánosság elé.[11] A kényszeres hallgatás maradandó pszichés károkat okozott a túlélőknek, és megnehezíti a mai történészek számára a kutatást, mivel ha keletkeztek is egykor források a témával kapcsolatban, azok egy része eltűnt, elveszett vagy megsemmisült. A témáról rendelkezésre álló források közül sok pedig szétszórt elhelyezkedése, nehéz felkutathatósága és hozzáférhetősége, illetve esetlegessége és töredékjellege miatt nem került be máig a kutatások homlokterébe. Ilyenek a magyarországi megyei levéltárak lokális szintű anyagai is.

A deportálás rendkívül komplex és regionálisan eltérő folyamatába pedig ezek a helyi források több-kevesebb betekintést nyújtanak, noha változó, hogy ezekből az adott térségek megyei levéltáraiban milyen és mekkora állomány maradt fenn.

A lokális források relevanciája

Hogy miért fontos a deportálás kutatásába bevonni a közigazgatás alacsonyabb szintjeinek – például községek, körjegyzőségek és járások – iratanyagát, az könnyen elmagyarázható.

A deportálás végrehajtása 1944 végén, 1945 elején zajlott. Ekkor Magyarország nyugati részén még javában zajlottak a harcok, miközben 1944. december 22-én Ideiglenes Nemzeti Kormány alakult Debrecenben,[12] amelynek hatósugara azonban nem tudott kiterjedni a teljes államterületre. Országos, központi szervek tehát legfeljebb csak elvi szinten léteztek, a gyakorlatban azonban a közigazgatás szétesett, és annak alacsonyabb szintjei magukra maradtak a napi szintű ügyintézéssel. Ebbe az ügyintézésbe tartozott bele az érkező Vörös Hadsereg helyi katonai parancsnokságainak ellátása, és az általuk adott parancsok végrehajtása is.

A szovjet katonaság részéről nyilván tudatos döntés volt, hogy a katonai paracsnokságokat a magyar közigazgatási rendszerhez hozzáigazítva, a járások központjaiban rendezték be. Mivel nekik maguknak nem volt meg a különböző igényeik kielégítéséhez szükséges helyismeretük és nyelvtudásuk, igyekeztek az ezzel rendelkező és bizonyos tekintélyt élvező helyi magyar hatóságokkal lebonyolíttatni a parancsaik végrehajtását. Megszálló hadseregként nekik is érdekük volt, hogy a helyi élet helyreálljon, a lakosság újra munkába kezdjen és többek közt a katonaság ellátásáról is gondokodjon. Ezt mutatja, hogy a helyi katonai parancsnokságok mindenkori 1. parancsa az élet helyreállítására irányult. A 3. parancs volt aztán többnyire a német származásúak felszólítása jelentkezésre.

A járás, mint közigazgatási szint tehát felértékelődött ebben az időszakban; arról, ami a körjegyzőségekben és községekben zajlott, a járás élén álló főszolgabírók tudtak. Hogy a magasabb, vármegyei szintekre ebből mi jutott tovább, az meglehetősen esetleges, ahogy az az iratanyag vizsgálatából is többnyire kiderül, mindenesetre az oda eljutó hírek és jelentések mindenkor utólagosak voltak.

Hogy a civilek deportálásánál ez mit is jelent, ahhoz érdemes magát a végrehajtási folyamatot megvizsgálni. A német származású lakosság összeírására és/vagy előállítására a parancsot a helyi orosz katonai parancsnokságok adták ki, többnyire szóban. Ez regionálisan eltérő, pontosan hogyan zajlott:

-    az egyik lehetőség (amely például Baranya vármegyéből és Észak-Bácskából ismert), hogy a szovjet katonai parancsnok a járási főszolgabíróval közölte, hogy össze kell írni és munkára előállítani a német származású lakosságot. Ebben az esetben a főszolgabíró továbbította ezt a parancsot az egyes községeknek és körjegyzőségeknek, ahol összeírták a szóba jöhető személyeket és dobolással, vagy más módon közölték velük, hogy megadott időpontban és megadott felszereléssel jelentkezniük kell, ahonnan aztán a járásközpontban székelő katonai parancsnokságra lettek kísérve. Ebben az esetben a végrehajtásba bevont két közigazgatási szinten (járás és község) iratok keletkeztek a végrehajtás során. Magasabb szintre, például a vármegyét vezető alispánnak legfeljebb utólagterjesztettek fel jelentést, panaszt, stb., de azok a végrehajtásba nem vonódtak be.

-    a másik lehetőség, hogy a szovjet katonaság a járási szintet is megkerülve közvetlenül a községekben hajtotta/hajtatta végre helyi hatóságokkal és/vagy úgy nevezett "policokkal" és/vagy partizánokkal a civil lakosság összeszedését és elszállítását (ilyen eset ismert például a Dunakanyar községeiből, a partizánok által megszállt észak-bácskai községekben és a Felső-Tisza vidékén). Ebben az esetben a magyar félnek nem, vagy csak minimális ráhatása volt a történtekre, arról legfeljebb utólagos jelentések és összeírások készültek. Ezek pontosságára azonban biztosíték, hogy az azt készítő személy egyrészt résztvevője, de legalábbis tanúja volt a deportálási parancs végrehajtásának, és pozíciója okán személyesen ismerte a település lakóit.

Ebből látható, hogy miért fontos a járási és községi szintek forrásainak feltárása – mivel maguk a kutatott események ezeken a szinteken zajlottak, míg a magasabb szintekre továbbított iratokból eltűnik a személyesség, azok időben és térben sem voltak közvetlen kapcsolatban az eseményekkel és azok résztvevőivel. Nem volt ez másképp az országos szervekkel sem, ahol ugyan 1945. januárján már értesültek arról, hogy országszerte zajlik a civilek összeszedése és elszállítása, tényleges kihatást gyakorolni azonban egyáltalán nem tudtak erre.[13]

Az országos és helyi szint különbözőségének érzékeltetésére álljon itt egy konkrét példa is.

1945 tavaszára a deportáltak hozzátartozóitól érkező rengeteg panasz miatt a külügyminisztérium akciót kívánt indítani, hogy közbenjárjon a szovjet kormánynál az elvittek szabadon bocsátásának érdekében. Ehhez természetesen szükség volt annak pontos regisztrálására, hány főt és honnan vittek el, így ennek összeírására alkalmas űrlapokat adtak ki, amelyet megküldtek a vármegyéknek, onnan pedig az egyes községeknek, hogy írják össze a szovjet hadsereg által elvitt civileket. A külügyminisztériumba ugyanis addigra számos egyéni kérelem érkezett a hozzátartozóktól, amelyek jelentős része viszont nem tartalmazta azelvittek pontos adatait, illetve azt, hogy az illető hazatérése "politikai és nemzeti szempontból" kívánatos-e.

Így a külügyminisztérium 1945. március 31-én elrendelte, hogy a vármegyék vezetősége településenként csoportos, 20 fős kérdőívekre vezesse fel ezeknek az embereknek az adatait. Az addig beérkezett kérelmek alapján településenként közölte, hány példányban küld üres kérőlapokat – ennek alapján lehet(ne) következtetni a településről elvittek számára. Ezek az összeírások így megvannak a külügyminisztérium hadifogoly-osztályának iratanyagában, amely a deportálás kutatóinak egyik legalapvetőbb forrásává lett. Esetenként azonban szintén megmaradt az összeírás a megyei levéltáraknál, így például Baranya vármegye főispáni irataiban is.[14]

Baranya vármegye esetén több apró jel is utal arra, hogy a külügyminisztérium mennyire kevéssé ismerte a baranyai viszonyokat. A listán lévő 73 községből több is van, amelyik nem a vármegye területén található. Így Cikó, ami a szomszédos Tolna vármegyéhez tartozott. Szerepel a listán egy Csajóbábony nevű község: ilyen sem Baranyában, sem máshol az országan nem létezett, valószínűleg Sajóbábony nevének elírásából származik, amely azonban az ország északkeleti részén, a Miskolci járásban található.

Szintén szerepel a listán egy bizonyos Tarchegy, ilyen nevű település sem volt az országban; ez valószínűleg Terehegy község kézírásos változatának félreolvasásából származik, amely község egyébként helyesen leírva is szerepel a listán. Ezeket a hibákat egy helyismerettel rendelkező baranyai hivatalnok aligha követte volna el, a külügyminisztériumban azonban senkinek nem tűnt fel, hogy a 73 települést és 733 fő elhurcoltat tartalmazó összeírás több ponton sem felel meg a valóságnak.

A külügyminisztériumi irat azonban minden pontatlanságával együtt tovább élt, és számos történész munkájában megjelenik a mai napig. Először Zielbauer György 1989-es tanulmányában jelentek meg a benne foglalt adatok:

"Baranyában 733 közmunkára vitt személy felkutatását kérték utóbb a hatóságok. […] Hetven községre van adatunk közülük azonban Cikó község nem Baranya, hanem Tolna megyéhez tartozik. A 69 baranyai községből 49 az olyan siklósi és szentőrinci járásban fekvő község, ahol sem német nevűek, sem német származásúak nem éltek."[15]

Zielbauer kritikusan kezelte ezt a számot, utalva arra, hogy ennek az összeírásnak volt egy olyan kitétele, amely számos deportáltat kizárt az akcióban való részvételből. Más forrásokkal – javarészt tanácsi és plébániai, tehát helyi anyagokkal – összevetve ugyanis arra jutott maga is, hogy voltak még a vármegyében más községek is, ahonnan történt Szovjetunióba hurcolás, és a 733 főt túl alacsony létszámnak tartotta. Sajnos tanulmánya ezen részét a továbbiakban jellemzően nem hivatkozták.

A 2000-es években ezeket a számokat kevésbé differenciáltan két történész is átvette.

"Baranya vármegyében összesen 69 községből vittek el embereket. Közülük 49 a siklósi és szentlőrinci járásra esett, ahol nemcsak németek, hanem német nevűek is csak elvétve éltek."[16]

– írta 2006-ban Stark Tamás Zielbauer tanulmányára hivatkozva. Itt a számok átvétele mellett figyelemre méltó, hogy megjelenik a "németek" kategória a korábbi "német származásúak" helyett, annak definiálása nélkül, mit ért a szerző e fogalom alatt: német állampolgárokat, netán magukat a népszámláláson német anyanyelvűnek/nemzetiségűnek vallókat – e fogalom használata önmagában ugyanis meglehetősen problémás.

Szintén Zielbauert adta meg forrásként Bognár Zalán munkája pár évvel később:

"Baranya megyében összesen 69 községből vittek el civileket. Közülük 49 település a siklósi és szentlőrinci járásra esett, ahol nem csak németek, de német nevűek is csak elvétve éltek."[17]

Ezzel a kijelentéssel pontosan az a probléma, amit Zielbauer 1989-ben már tematizált: ezek a számok nem az elhurcoltak teljes körére vonatkoztak. Baranya vármegyének több mint 200 településén történt deportálás, amely több mint 5.000 főt érintett, amit már Füzes Miklós 1990-es könyve is településenkénti lista mellékelésével közölt,[18] noha az ő számai sem voltak minden esetben pontosak.

A nagy különbség oka, hogy az összeírást egy bizonyos feltételhez kötötték:

"Megjegyzem még, hogy az uj kérdőívek (névjegyzékek) kitöltésénél is az a szempont irányadó, hogy csak olyan személyek veendők fel az uj névjegyzékbe, akiknek személye politikai szempontból kifogás alá nem esik, azaz, hogy az illetők nem voltak a Volksbundnak tagjai, nem német származásuak, ha pedig német nevüek, ugy az esetben, a legutóbbi népszámlálásnál magyar anyanyelvünek vallották magukat, vagy ha német anyanyelvüek ugy magyar érzelmeikről tanuságot tettek."[19]

Ez a kitétel annál is cinikusabb, mivel a deportáltakat a szovjet katonák pontosan német származásukra hivatkozva vitték el, így a német származásúak kizárása az akcióból annyit jelentett, hogy az elvittek nagyobb részét kihagyták az összeírásból. Baranya vármegyében pedig az 1941-es népszámlálás eredményei szerint számát és arányát tekintve is a legtöbb német nemzetiségű és anyanyelvű élt az országban, különös tekintettel a Hegyháti, Mohácsi, Pécsváradi és Villányi járásokra. Mivel azonban az ott élők és az onnan elvitt személyek nem feleltek meg a "politikai és nemzeti szempontból" való megbízhatóság külügyminisztériumi követelményének, az onnan elvitt ezreket nem vették fel erre a listára és az ügyükben eljárás sem történt.

Ezért lehetséges az, hogy a nagyobb részt magukat magyarnak vallók által lakott siklósi és szentlőrinci járás községei jelennek meg kizárólag a külügyminisztériumi kimutatásban. 1945-ben ugyanis az országos szervek számára a magukat németnek valló lakosság nem kívánatossá vált, és többek között közel 130 baranyai település 4.500 lakóját kizárták az intézkedésből. Ugyanez a 4.500 fő pedig feledésbe merül, ha mindössze az országos szervek iratanyagát vizsgálják a kutatók – míg a Baranya Megyei Levéltárban számos forrás maradt fenn róluk, amelyek feltárása kulcsfontosságú, ha reális képet kívánunk szerezni az 1944 végén, 1945 elején történtekről.

A következőekben ezért a megyei levéltárak különböző szintjeinek felhasználhatósága kerül bemutatásra.

A vármegyei szint: főispán és alispán

A vármegyék két legfontosabb vezetője a mindenkori főispán és alispán voltak. Míg a főispán az államhatalom képviselőjeként volt jelen a vármegye élén, akit a belügyminiszter javaslatára a Horthy-korszakban a kormányzó, 1945 után pedig a kormány nevezett ki, addig az alispán választott képviselő volt.[20]A két pozícióra vonatkozó rendeletek és jogkörök e tanulmány szempontjából kevéssé fontosak.

A deportálással kapcsolatos ügyekben általában az alispán involválódott, a főispán legfeljebb az országos szervekkel való kapcsolattartásban vállalt szerepet. Aktív beavatkozásra csak egy példa ismeretes dr. Boros István főispán részéről, aki Baranyában 1945. január másodikán leállíttatta a deportálásokat és megtiltotta, hogy több vagont adjanak erre a célra[21] – noha az tisztázatlan, hogy azok ebben a kései időpontban, és több mint 5.000 fő elszállítása után nem értek volna egyébként is véget. A baranyai főispán tényleges tevékenysége sokkal inkább az utólagos regisztrációra és az 1945 tavaszi külügyminisztériumi akció koordinálására korlátozódott, amit a fentebb hosszasan bemutatott irat is mutat, amely a pécsi főispán általános iratai között található.

Hasonló irategyüttes ismert Tolna vármegyéből, ahol szintén olyan listák maradtak meg a főispán iratai között, amelyek a már elszállított civil lakosságot foglalták magukba.[22] Ennek előnye a baranyai irattal szemben, hogy névvel és sok esetben más adatokkal (születési idő, házszám, gyerekek száma, stb.) együtt településenként felsorolja a deportáltakat, összesen 4.036 főt. Az összeírás valószínűleg teljes körű volt, tehát minden deportáltat magába foglalt. Külön érdekessége, hogy a listák azonban kategóriákra vannak bontva: ugyan összeírtak ekkor mindenkit, de a "politikai és nemzeti szempontból kifogástalan" személyek külön listára kerültek, a kategóriák azonban többnyire a "bundosok"[23], "rongyosok"[24] és "semlegesek".

A főispáni iratokhoz képest sokkal vegyesebb a különböző levéltárak alispáni anyaga. Regionálisan különböző, mekkora befolyása volt az alispánnak a deportálás folyamatára, arról mikor értesült és mennyiben próbált közbenjárni a helybeli orosz katonai parancsnoknál. Az alispánok iratanyagában mindig található több-kevesebb lecsapódása már 1945-ben a deportálásnak: jelentések, névjegyzékek, kérelmek közbenjárásra mutatják, hogy az orosz katonai parancsnokságok mellett magukra maradt járási vezetők az alispánoknál kerestek tanácsot és segítséget.

Békés vármegyében 1945 január elején például az alispán kísérelte meg felvenni a kapcsolatot a debreceni kormánnyal, hogy azok hassanak oda az elhurcolás leállítására, amelyre Erdei Ferenc belügyminiszter jelezte, hogy nem tudnak mit tenni.[25] A békési alispán tevékenységéről még az orosz források is megemlékeztek, miszerint az "kivonta magát a németek kiemelésében való részvétel alól".[26]

A legtöbb alispán 1945 január elején-közepén értesült az eseményekről, részben a községekből, járásokból érkező jelentésekből, részben azonban a vármegyei orosz katonai parancsnokoktól, akik az összeszedettek elszállításában tőlük vártak segítséget. Az összegyűjtés ugyanis vagy vármegyék székhelyére összepontosult (például ilyen volt a pécsi Lakits-laktanyán, ahová a járásközpontokba korábban irányított civileket immáron szovjet katonai kíséretben begyűjtötték, és január végén egy nagy transzportban elszállították), vagy kisebb, vasútállomással rendelkező gyűjtőtáborokba (ilyen volt Baja és Szerencs). Így például a szekszárdi alispánnak kellett gondoskodnia a nagy számú összeszedett civil továbbszállításáról. [27]

Az alispánokra hárult az elszállítások lezárása után a legtöbb további intézkezés lebonyolítása. Ahogy az fentebb bemutatásra került, az elszállítottak (egy részének) ügyében a helyi és országos szervek eljárást kívántak indítani, hogy azok visszatérhessenek családjaikhoz, illetve – a kor gyakori érvelése szerint – hasznos munkával járulhassanak hozzá az ország újjáépítéséhez. Szinte minden esetben megjelenik bennük az elszállítottak közötti differenciálás, Bács-Bodrog vármegyében például egyenesen ki szerették volna cserélni az elvitt "megbízható" egyéneket azokra a Volksbundistákra, akik az oroszok érkezésekor megszöktek és elbújdostak, ám azóta visszatértek a községekbe:

"...ez okból kérem a belügyminiszter urat, amennyiben lehetséges, ezen egyéneket a munkából hazahozatni, leváltani, hogy helyettük oly egyének legyenek küldhetök, akik volksbundisták voltak, s még ma is a községben tartózkodnak."[28]

Ilyen akciók a későbbiekben is gyakran indultak, például egy 1945 végén, majd a következő években számos további, általában összevonva a hadifoglyok felkutatásával és kiszabadításával. Az ilyen akcióknál a civil deportáltakra használt elnevezés általában a polgári fogoly. A felkutatási- és kiszabadítási akciókat eleinte kizárólag a Külügyminisztréium koordinálta, később fokozatosan átkerültek a Magyar Vöröskereszt illetőségébe.

A főispáni és alispáni iratokban való kutatást nehezíti, hogy általában rendkívül nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, így levéltári segédletek felhasználására van szükség. Általában vannak hozzájuk mutató- és iktatókönyvek is; amennyiben mindkettő, úgy érdemes inkább az iktatókönyveket választani. Mivel a deportálás esetén ismert, és meglehetősen rövid a konkrét végrehajtás ideje, egyszerűbb átlapozni az iktatókönyvek 1944 végi, 1945 eleji részét. Amennyiben a kutató már ismeri az elszállított civilekkel kapcsolatos különböző intézkedéseket és akciókat, úgy ezek dátumainak ismeretében szintén relative könnyen feltalálhatóak a témára vonatkozó további iratok.

Ugyanez a tárgymutatókkal némileg problémásabb, mivel a civilek deportálására a korszakban éppúgy nem volt egy általánosan használt kifejezés, ahogy a mai napig sincs. Így a betűrendes, kézzel (és sokszor nehezen olvashatóan) írt mutatókönyvek szinte minden betűjét át kell nézni, mivel a keresett kifejezés lehet bármi "németekkel", "svábokkal" kapcsolatos, Somogy vármegyében például "német anyanyelvű civil lakosság hadifogoly munkája" volt a megfelelő keresőkifejezés.[29] Lehet szó hadi- és/vagy polgári fogolyokról, vagy épp az oroszok/szovjet katonai hatóságok/orosz katonai parancsnokságok/Vörös Hadsereg által elszállítottakról.

Hogy pontosan milyen tárggyal iktatták ezeket az iratokat, az sokszor a helyi hatóságok ismereteit is tükrözte, így a Dunakanyar falvaiban "Ukrajnába elszállított egyének"-ről esik szó,[30] míg a fent idézett bács-bodrogi irat tárgya: "az orosz katonai parancsnokság által munkára igénybevett és ismeretlen helyre szállított munkások felváltásának kérése".[31]

A járási szint: a főszolgabíró/főjegyző

A vármegyén belüli kisebb közigazgatási egységek, a járások első tisztviselői a főszolgabírók voltak. Jogkörüket az 1886. évi XXI. törvénycikk(A törvényhatóságokról) rögzítette,[32] elsősorban a vármegye és a községek közötti közvetítés volt a feladatuk.[33] 1945 után a helyüket a főjegyzők vették át az 1030/1945. ME számú rendelet értelmében.

Fentebb már esett róla szó, miért rendkívül fontosak az egyes járások iratai – mivel itt jöttek létre az szovjet katonai parancsnokságok is. Annál sajnálatosabb, hogy a járási főszolgabírók iratanyaga nagyon sok esetben meglehetősen hiányos. Ilyen esetekben is érdemes átnézni az említett segédleteket, különösen az iktatókönyveket, mivel ha maguk az iratok el is vesztek, vagy elpusztultak, az iktatókönyvi bejegyzés azért informálhat róla, hogy melyik napon érkezett – ha érkezett – az orosz katonai parancsnok rendelete a német származású lakosság összeírásáról.

Mivel a főszolgabírók egyfajta közvetítő szerepet töltöttek be, nagyon gyakori, hogy akár egy felsőbb szintről érkezett, akár egy általuk kiadott rendeletre hozzájuk érkeztek be a községekből a válaszok, jelentések, amelyeket ők összesítve terjesztettek tovább, így az eredeti iratok, vagy másodpéldányok megmaradtak a főszolgabírói anyagban.

Szerencsés esetben tehát csokorba foglalva maradtak meg egy adott témával kapcsolatban az egész járásból az iratok, erre példák Baranya vármegye szentlőrinci járásában a szovjet csapatok érkezéséről szóló rendkívül változatos és izgalmas jelentések,[34]vagy Baranya vármegye Hegyháti járásából az elmenekültek számára vonatkozó jelentések,[35] vagy éppen az orosz katonaság által elszállítottakkal kapcsolatos jelentések.[36]

Hogy más vármegyék se maradjanak ki, a teljesség igénye nélkül: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Ráckevei járásából az oroszok által elszállított polgári személyek listái kerültek így elő,[37] Nógrád vármegye Rétsági járásában a lakosság összeírásakor azoknál a településeknél, ahonnan a szovjet katonák civileket vittek el, azoknak kérdezés nélkül külön kategóriát hoztak létre,[38] Bács-Bodrog vármegye Jánoshalmi járásában pedig a "német lakosság összegyűjtése" tárggyal maradt fent egy hasznos összefoglaló,[39] hasonlóan Tolna vármegye Központi/Szekszárdi járásában is.[40]

Közvetítő szerepük miatt a járási iratanyagokban is megtalálhatóak a deportálás végrehajtásával kapcsolatos iratok mellett a későbbi, a hazahozatás előmozdítására indított akciókkal kapcsolatos iratok, noha az változó, hogy csak a rendeletek másolatai, vagy a hozzájuk kapcsolódó iratanyag is megmaradt.

A járási iratokban már gyakran nyoma maradt a végrehajtás regionális jellegzetességeinek, illetve az egyedi eseteknek, ezért ezeknek az iratanyagoknak az áttekintése a civilek deportálásának vizsgálatakor mindenképpen javasolt.

A községek és körjegyzőségek

A községi közigazgatás szabályozása az 1886. évi XXII. törvénycikkben(A községekről) történt meg.[41] Ennek alapján megkülönböztethetőek rendezett tanácsú városok, rendezett tanáccsal nem rendelkező nagyközségek, amelyek elöljárósága saját ügyekben még önállóan járt el, illetve kisközségeket magába foglaló körjegyzőségek.[42]

A deportálás végrehajtásának szempontjából nem sok jelentősége volt, hogy egy adott település a fenti kategóriák közül melyikbe tartozott – az iratanyagot tekintve mindenestre problémásabb az olyan kisközségek eseményeinek rekonstruálása, amelyek nem rendelkeztek saját jegyzővel.

A deportálással kapcsolatos községi szintű iratanyag vizsgálatához nem adhatóak általános érvényű segítő szabályok, mivel ezek az irategyüttesek rendkívül sokszínűek és rendkívül esetleges az, hogy milyen jellegű dokumentumokban maradtak nyomai a civilek összeszedésének és elszállításának. Az számos tényezőtől függhetett, milyen mennyiségben keletkeztek iratok az egyes településeken 1944/1945 fordulóján, mivel egyes térségekből a visszahúzódó német és magyar alakulatok kitelepítették a helyi lakosságot – így az elöljáróságot is. Máshol a hadiesemények következtében megsemmisültek az iratok, megint máshol később vesztek el.

Noha egyes településekhez vannak iktató- és/vagy mutatókönyvek, ezekből legfeljebb a témához mindenképpen fontos jelzeteket érdemes kikeresni, amelyekre aztán az iratok szálankénti áttekintésekor különösen oda érdemes figyelni. A teljes iratanyag áttekintése azonban erősen javasolt, mivel az iratok tárgya alapján nem szűrhető meg, hogy azokban említik-e a deportálást. (Ez egyébként a magasabb szintekre is igaz, de a községi iratok javarészt áttekinthető mennyiségben állnak rendelkezésre, és valószínűbb is bennük a település egy-egy lakójának személyes sorsára való utalás, mint egy vármegyei iratban).

A teljes iratanyag szálankénti áttekintése ugyan rendkívül időigényes, azonban kifizetődő, mivel általa a kutató akaratlanul is belelát az általa vizsgált közösség mindennapjaiba és viszonyaiba, amelyek között a deportálás végrehajtására is sor került.

Egyes települések esetén a kutatást megkönnyíti, hogy egy-egy irategyüttest, amely kifejezetten a szovjet katonaság által elszállítottakkal foglalkozik, külön kezelt iratokként elkülönítettek a közigazgatási iratoktól. Ilyennel találkozhatunk a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban Vaskút község esetén,[43] ahol külön gyűjtötték ABC-sorrendben a Vörös Hadsereg által elvittek adatait. Ebben ugyan szerepelnek a hadifoglyok is, a civilek esetén azonban azelszállítás dátuma és az adatlapok hátulján az is, hogy az illető "megbízható" vagy "kifogásolható" személynek minősült-e.

Hasonló gyűjtemény található Soroksár község[44] irataiban:[45] 729 fő adatlapjait őrzik egy külön dobozban, részben ugyan ezek közé is kerültek hadifoglyok, de a gyűjtemény így is rendkívül informatív. Kiderül belőle, hogy a soroksári civilek egy részét Pestszenterzsébeten[46] gyűjtötték össze, míg az erzsébetiek egy részét Soroksáron, az időpontok pedig meglehetősen különbözőek. Az adatlapokat vélhetőleg a hozzátartozók töltötték ki, akik igyekeztek minden lehetséges információval segíteni a hivatalok munkáját, így egyes iratokon feltüntették, utoljára honnan jött hír családtagjukról. Az adatlapok írásképe és helyesírása egyben a korszak iskolarendszerének is kritikáját adja: a kitöltők nagy része vélhetőleg német anyanyelvű volt, magyarul szinte egyáltalán nem tudtak írni.

A községek iratanyagában azonban nem csak utólagos dokumentumok vannak, hanem olyanok is, amelyek a deportálás végrehajtása során keletkeztek. Ilyenek nagyobb számban ismertek Baranya vármegyéből, ahol azok a listák is több esetben megvannak, amelyen a helyi elöljáróság összeírta a "német származásúakat" – sokszor piszkozatokkal és áthúzásokkal, amelyek mutatják, hogy a lista összeírója nem minden vívódás nélkül döntött egyes emberek sorsáról.

Egyes jegyzőket 1944. decemberén elbizonytalanított az orosz rendelet, és magánlevelekben érdeklődtek egymástól, hogy ki hogyan értelmezi a rendeletet. Ilyen ismert a baranyai Mágocs és Kaposszekcső között. Kaposszekcsőn ekkor csak a Volksbund tagjait írták össze, „a többi úgyis magyarnak vallotta magát", és a jegyző szerint „így helyes, ha most a magyarsághoz húzó németeket magyarnak számítjuk". Vele szemben Mágocson csak azokat nem vették listába, akik magyarnak vallották magukat, mint a jegyző írja, ő ezeket ismeri, de kevés van.

„A többi német, ha most nem is tagja a Volksbundnak, de az volt, tehát nem lehet magyar. Én úgy jártam, mint Te, az egész jegyzőségemben nincsenek németek, eltűntek, mint a kámfor".[47]

Hasonló privát levelezést őriz Babarc község iratanyaga, amelyben egy versendi, egy liptódi és egy babarci személy eszmecseréje maradt meg (valószínűleg a jegyzőé és a községi bíróké) arról, hogy vajon hogyan kell értelmezni az orosz parancsot, bele kell-e venni a német anyanyelvűeket, vagy az SS-be kényszerrel sorozott, otthon lévő katonákat.[48]

Míg a dél-dunántúli térségben általános módszer volt, hogy a szovjetek listákat irattak a német származású lakosságról, a községi anyagokból megtudhatjuk, hogy más régiókban kevésbé jártak el szervezetten. A Dunakanyarban található Nagymaroson 400 főt például maguk a katonák válogattak ki:

"Ezután elrendelték a dobolást, miszerint személyválogatás nélkül minden 16-45 év közötti férfi és 16-30 közötti nő jelentkezzen [...]. Az első nap estéjén észrevettem, hogy a német nevüeket különösen kérdezték, a magyar nevüek mindegyikénél érdeklődtek a szülők neve iránt. Akkor sem tettek azonban egyetlen szó említést sem a Volksbundistákról. A második napon a magyar nevűeket túlnyomórészt hazaengedték."[49]

A német nevűeket ezzel szemben a Szovjetunióba deportálták, tehát az ország egyes térségeiben a névelemzés valóban a német származás megállapításának eszköze volt.

Az elszállítások lezárulása után számos településen rögzítették valamilyen formában az érintettek listáját. Az észak-bácskai térségben például jellemző, hogy egy alispáni rendeletre, amelynek a tárgya "A háborús viszonyok következtében eltünt, illetve elfogott egyének nyilvántartása" volt, tehát nem kifejezetten a deportáltakra vonatkozott, mégis a Szovjetunióba szállított civileket írták össze. Kunbaján például 1945. márcus 21-én így írtak össze 61 főt, amely ráadásul a végrehajtás idejéről és módjáról is informál, mivel a neve „Névjegyzék a jugoszláv partizánok által front mögötti közmunkára 1945 január hó 1-én és 12-én kirendelt német származásu személyekről".[50]

Sok más településen a lista a korábban a magasabb szinteknél már említett felkutatási- és kiszabadítási akcióknál van, ahol hol vegyesen, hol a hadifoglyokat külön listába foglalva minden szovjet fogságban lévő személyt feltűntettek. Az egyik legérdekesebb forrástípus is így keletkezett: a fogság helyének megállapításához a helyi hatóságok a hozzátartozókat arra kérték, hogy mutassák be az utolsó tőle kapott levelet – így néhány község anyagában a szovjet lágerekből írott magánlevelek is maradtak.[51]

A deportáltak sorsával kapcsolatban azonban számos más információt is tartalmaznak a községi iratanyagok. Mind az otthon maradt hozzátartozók, mind az 1945 végétől betegszállítmányokkal hazaérkezők meg-megjelennek a különböző dokumentumokban. Mivel az elvitt személyek nagy része családfenntartó volt (sokszor a nők is, mivel a férfi családtagok elestek a háborúban, vagy szintén hadifogságban voltak), a leggyakoribbak a különböző kérvények: a betegen hazaérkezők, vagy a családtagok különböző segélyeket kértek az orosz fogságra hivatkozva. Míg az ilyesmit a dél-dunántúli térségben szinte minden esetben elutasították a hatóságok, mivel ezekre is csak a „politikai és nemzeti szempontból megbízható" személyeket találták méltónak, a keleti országrészekben a kérvények többnyire méltányolásra találtak.

A szovjet fogságban lévőkkel kapcsolatos legmegrázóbb iratok azok a jegyzőkönyvek, amelyeket a hazatért deportáltakkal vettek fel a községek elöljáróságain, amelyekben egy (vagy több) személy igazolja, hogy társuk kint életét veszítette. Erre a halotti anyakönyvek kiállításához volt szükség, a jegyzőkönyvek azonban betekintést engednek a kinti körülményekbe: hogyan, milyen körülmények között haltak meg a foglyok. Ilyen jegyzőkönyvek ismertek például Püspöknádasdról.[52]

A községi iratok érdekességét pontosan az adja, hogy felfedik minden egyes település történéseinek egyedi vonásait, és előreláthatatlan, az adott községben milyen kontextusban fognak feltűnni a deportáltak. Mivel a közigazgatás ezen szintjének iratai rendkívül nagy mennyiségben állnak rendelkezésre a megyei levéltárakban, és egy részük a kutatás számára nincs is rendezett állapotban, a deportálással kapcsolatban még hosszú ideig fognak várhatóan újabb és újabb adalékokkal szolgálni a kutatók számára.

Kitekintés, összefoglalás

E tanulmány fő fókusza a helyi közigazgatás szerveinek iratanyaga volt, ugyanakkor fontos itt megjegyzeni, hogy értékes információk találhatóak más irategyüttesekben is.

Ilyenek például a Nemzeti Bizottságok, amelyek úgy nevezett néphatalmi szervek és a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi képviselői voltak, amelyekben a különböző „demokratikus" pártok képviselői kaptak helyet.[53]A pontos jogkörük évekig viták tárgyát képezte, az egyik legfontosabb tevékenységük mindenesetre a különböző bizonyítványok és igazolások kiállítása volt a legkülönbözőbb célokra (iparigazolvány kiadására, névmagyarosítás engedélyezéséhez, a településen való letelepedéshez, rendőri pozíció betöltéséhez, fogságból való kiszabadításhoz, stb.). 1945-ben a fent már említett akciókhoz, amelyek a hadifoglyok és polgári személyek felkutatását és kiszabadítását célozták, szükséges volt a „politikai és nemzeti szempontból való megbízhatóság" igazolását csatolni, amelyet számos esetben a helyi nemzeti bizottság állított ki. A legtöbb esetben sajnos csak a határozat maradt fenn, a hozzátartozók kérelme nem, néhány kivétel mégis ismeretes.[54]

A civilek deportálásával kapcsolatban azonban nem csak a világi hatóságok által hagyományozott levéltári források relevánsak, hanem egyes egyházi források is. Mind az egyes érseki és püspöki levéltárak egyházkormányzati anyagaiban előfordulnak a témával kapcsolatos iratok,[55] mind a plébániák anyagaiban. Utóbbiak közül különösen fontosak lennének az egyes plébániák historia domusai, amelyek egy része ugyan digitalizáltan hozzáférhető a levéltárak E-kutatás felületén, máshol azonban elvesztek vagy a plébániákon vannak és a kutathatóságuk sem megoldott.

Végképp esetleges a személyes dokumentumok, visszaemlékezések és levelek fellelhetősége és hozzáférhetősége, noha ezek páratlanul értékes forrásai lehetnének a téma kutatásának. Ezeket azonban személyes jellegük miatt ritkán adják közre, az egykori foglyok családtagjai pedig sokszor nem is tudnak róla, milyen fontos kordokumentumok vannak a birtokukban. Szintén ritkák a táborokban készült fotók, rajzok, ami a kinti körülmények és lehetőségek ismeretében korántsem meglepő, sajnos a meglévő vizuális anyagok is csak ritkán kerülnek a kutatók kezébe.

Jelen bemutatás nem terjedt ki a megyei levéltárakon kívül például az Országos Levéltárban számosan fellelhető, és a témához kapcsolódó iratokra sem. Éppen ezért, a Szovjetunióba deportálás kutatása még messze nem tekinthető lezártnak, hiszen nem csak az orosz archívumok anyagának bevonása várat még magára, hanem a hazai gyűjtőhelyek lehetőségeinek teljes kiaknázása is. Az 1944/1945-ös eseményekről megszerzett tudásunkat erősen uralja a túlélőkkel készített interjúk alapján kialakult kép, ennek árnyalásához pedig elengedhetetlenül szükséges (lenne) a levéltári források minél szélesebb körének bevonása az "elhurcolás" kutatásába.